Valóság, 1998 (41. évfolyam, 1-12. szám)

1998-01-01 / 1. szám - MAGYARI BECK ISTVÁN: Jövő a múltban

2 MAGYARI BECK ISTVÁN: JÖVŐ A MÚLTBAN s ezzel kihívás elé állítsa az akkori tudományos élet vezető státusait betöltő, többnyi­re igen szürke és rosszul képzett kádereket. Pedig ezek a társak és barátok a szakte­rületek kápráztató sokaságát képviselték, ráadásul világszínvonalon. Úgy is mond­hatnánk, hogy nem létezett a szervezetnek olyan aspektusa, amelynek ez az iskola ne lett volna képes szakmailag megfelelni. Volt közöttük filozófus, pszichológus, telepü­léskutató, minőségelemző, építész, matematikus, szociológus, lapszerkesztő, orvos­­professzor, genetikus, hogy csak néhányat említsek a sok közül. Csupa emberileg és szakmailag hiteles személyiség. A hitelességet e sorok írója úgy definiálja, hogy az il­lető vállalja a személyiségét és a nézeteit akkor is, ha ez hátrányt jelenthet. Az ilyen embernek tudniillik még „hátszélben” is elhiszem, hogy mélyen azonosult azzal, amit mond. Ezeknek a tudósoknak egy része itt, Magyarországon törte az utat, azaz a „kö­ves vágót”, ahogy a badacsonyi szőlészek szellemesen mondogatják. Mások külföldi egyetemeken, az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában értek el nem minden­napi tudományos sikereket. E tágabb kör tagja volt - egyebek között a közös iskolázottság okán és jogán - a magyar szociológia egyik megalapítója, az akkoriban éppen Chicagóban működő Rézler Gyula és a szintén amerikai állampolgárságú, nemrégiben Nobel-díjat nyert Harsányi János is. Néhányunknak az iskola akkor legfiatalabb nemzedékéből a het­venes évek elején még abból a páratlan szerencséből is kijutott, hogy Szabó László vendégmarasztaló lakásán esetenként találkozhattunk az iskolához lazán kötődő külföldi nagyságokkal, az említett két személyiséggel úgyszintén. Itt jegyzem meg, hogy minekutána dr. Szabó László igazi műfaja az élőbeszéd volt (nem kis mérték­ben az írott szót sújtó cenzúra miatt), tanárunk fáradhatatlannak bizonyult a legkü­lönfélébb személyes találkozók szervezésében. Esetenként hat-kilenc órát is töltöt­tünk egy-egy probléma megbeszélésével. Akinek nem volt része ilyen intenzív szelle­mi csapatmunkában, annak arról sem lehet fogalma, hogy milyen rendkívüli mérték­ben mozgatja meg és teszi élővé a tudást az efféle csoportos együttgondolkodás. Ha e sorok írója ma képes az egyetemi vizsgaidőszakban hétről hétre százakat levizsgáz­tatni kiscsoportos beszélgetésen, akkor ezt a készségét egyértelműen a dr. Szabó László iskolájában begyakorolt, akkoriban vég nélkülinek tetsző csapatmunkának köszönheti. Egy keveset azért felidéz az iskola légköréből a Száműzött értékeink című könyv (Magyar Beck, 1989). Ez a mű ugyanis azokat az interjúkat dolgozta fel, amelyeket az iskola akkor legfiatalabb és, mint említettem, egyben utolsó intakt nemzedéke ké­szített éppen azokkal a tudósokkal, akik ilyen vagy olyan mértékben e laza - ma úgy mondanánk: hálózati (network) - szerkezetű iskolához tartozóknak mondhatták ma­gukat. Ha valaki egyszer kíváncsi lesz arra, hogy milyen gondolatkörben mozogtunk, s milyen intenzitással, az bízvást fellapozhatja ezt a könyvet, s megkeresheti ama kér­déseket, amelyeket a mi csoportunk tett fel választott interjúalanyainknak (köztük volt Harsányi János is). Bár a kérdezők nevét el kellett hagynom, a könyv bevezető soraiban igyekeztem világossá tenni az interjúk alaphelyzetét. Csapatmunka volt az is, s az anyagnak csupán a feldolgozását végezte a könyv szerzője. Igaz, ez nem min­dennapi nehézségekkel járt. Mire a magnetofonos felvételeket évekkel az iskola fel­számolása után összegyűjthettem, interjúalanyaink egy része már nem volt az élők sorában. Felőrölte őket az a küzdelem, amelyet a Kárpát-medencében minden vala­mirevaló alkotó embernek meg kellett vívnia a mindenkori intézményesült hatalom­mal. Érdekes módon még akkor is, ha a hatalom letéteményesei kezdő korukban maguk is termékeny szellemek voltak. Az életben maradottak egy részével pedig

Next