Valóság, 1998 (41. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-01 / 1. szám - MAGYARI BECK ISTVÁN: Jövő a múltban
2 MAGYARI BECK ISTVÁN: JÖVŐ A MÚLTBAN s ezzel kihívás elé állítsa az akkori tudományos élet vezető státusait betöltő, többnyire igen szürke és rosszul képzett kádereket. Pedig ezek a társak és barátok a szakterületek kápráztató sokaságát képviselték, ráadásul világszínvonalon. Úgy is mondhatnánk, hogy nem létezett a szervezetnek olyan aspektusa, amelynek ez az iskola ne lett volna képes szakmailag megfelelni. Volt közöttük filozófus, pszichológus, településkutató, minőségelemző, építész, matematikus, szociológus, lapszerkesztő, orvosprofesszor, genetikus, hogy csak néhányat említsek a sok közül. Csupa emberileg és szakmailag hiteles személyiség. A hitelességet e sorok írója úgy definiálja, hogy az illető vállalja a személyiségét és a nézeteit akkor is, ha ez hátrányt jelenthet. Az ilyen embernek tudniillik még „hátszélben” is elhiszem, hogy mélyen azonosult azzal, amit mond. Ezeknek a tudósoknak egy része itt, Magyarországon törte az utat, azaz a „köves vágót”, ahogy a badacsonyi szőlészek szellemesen mondogatják. Mások külföldi egyetemeken, az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában értek el nem mindennapi tudományos sikereket. E tágabb kör tagja volt - egyebek között a közös iskolázottság okán és jogán - a magyar szociológia egyik megalapítója, az akkoriban éppen Chicagóban működő Rézler Gyula és a szintén amerikai állampolgárságú, nemrégiben Nobel-díjat nyert Harsányi János is. Néhányunknak az iskola akkor legfiatalabb nemzedékéből a hetvenes évek elején még abból a páratlan szerencséből is kijutott, hogy Szabó László vendégmarasztaló lakásán esetenként találkozhattunk az iskolához lazán kötődő külföldi nagyságokkal, az említett két személyiséggel úgyszintén. Itt jegyzem meg, hogy minekutána dr. Szabó László igazi műfaja az élőbeszéd volt (nem kis mértékben az írott szót sújtó cenzúra miatt), tanárunk fáradhatatlannak bizonyult a legkülönfélébb személyes találkozók szervezésében. Esetenként hat-kilenc órát is töltöttünk egy-egy probléma megbeszélésével. Akinek nem volt része ilyen intenzív szellemi csapatmunkában, annak arról sem lehet fogalma, hogy milyen rendkívüli mértékben mozgatja meg és teszi élővé a tudást az efféle csoportos együttgondolkodás. Ha e sorok írója ma képes az egyetemi vizsgaidőszakban hétről hétre százakat levizsgáztatni kiscsoportos beszélgetésen, akkor ezt a készségét egyértelműen a dr. Szabó László iskolájában begyakorolt, akkoriban vég nélkülinek tetsző csapatmunkának köszönheti. Egy keveset azért felidéz az iskola légköréből a Száműzött értékeink című könyv (Magyar Beck, 1989). Ez a mű ugyanis azokat az interjúkat dolgozta fel, amelyeket az iskola akkor legfiatalabb és, mint említettem, egyben utolsó intakt nemzedéke készített éppen azokkal a tudósokkal, akik ilyen vagy olyan mértékben e laza - ma úgy mondanánk: hálózati (network) - szerkezetű iskolához tartozóknak mondhatták magukat. Ha valaki egyszer kíváncsi lesz arra, hogy milyen gondolatkörben mozogtunk, s milyen intenzitással, az bízvást fellapozhatja ezt a könyvet, s megkeresheti ama kérdéseket, amelyeket a mi csoportunk tett fel választott interjúalanyainknak (köztük volt Harsányi János is). Bár a kérdezők nevét el kellett hagynom, a könyv bevezető soraiban igyekeztem világossá tenni az interjúk alaphelyzetét. Csapatmunka volt az is, s az anyagnak csupán a feldolgozását végezte a könyv szerzője. Igaz, ez nem mindennapi nehézségekkel járt. Mire a magnetofonos felvételeket évekkel az iskola felszámolása után összegyűjthettem, interjúalanyaink egy része már nem volt az élők sorában. Felőrölte őket az a küzdelem, amelyet a Kárpát-medencében minden valamirevaló alkotó embernek meg kellett vívnia a mindenkori intézményesült hatalommal. Érdekes módon még akkor is, ha a hatalom letéteményesei kezdő korukban maguk is termékeny szellemek voltak. Az életben maradottak egy részével pedig