Valóság, 1998 (41. évfolyam, 1-12. szám)

1998-01-01 / 1. szám - MAGYARI BECK ISTVÁN: Jövő a múltban

MAGYARI BECK ISTVÁN: JÖVŐ A MÚLTBAN ténelmünkre nézvést kimutatható. De voltaképpen mi is az, ami valóban fájdalmas ebben a metaforában, s amit, valljuk be, lassan ideje volna már túlhaladni? Minden valószínűség szerint - amire hitem szerint Ady nem is gondolt - az említett szintézis hiánya. (Bármennyire szerette is Ady ritka időközönként a keleti örökséget, ez szá­mára inkább az önpusztítás forrása volt, miként ezt Az ős Kaján című versében meg­rázó költőiséggel be is vallotta.) S minekutána ez a szintézis a térben nem jött létre, jobb híján az időben próbáltuk és próbáljuk - reménytelenül - megteremteni. Olyan ingázás közben, amikor a kérdéses komphajónak hol a nyugatra húzó révészei tapos­sák félre a keleti irányba tartókat, hol pedig a keletre húzó révészek verik el a gálya­padok mellől a nyugat szerelmeseit. Ilyenformán minden egyes szintézisalkotó for­dulatunk egyúttal emberek sokaságának a tragédiáját vetíti előre: belháborúkat az együttműködés helyett. A közép-európai és azon belül a (történelmi okokból a látszólagosnál jóval kiter­jedtebb) magyar kultúrának, persze, mindig születtek olyan személyiségei, akik ké­pesek voltak legalább valamelyest meghaladni ezt az ingázást, s egyszerre otthon len­ni mind a két, minket döntően meghatározó világban. Én egyebek között ide soro­lom a magyar irodalom- és művészettörténetben nézetem szerint teljesen indokolat­lanul csak népinek mondott Arany Jánost, Kodály Zoltánt, Németh Lászlót, de még az alapvetően franciás műveltségű Illyés Gyulát is, hogy Bartók Béláról és Cs. Szabó Lászlóról már ne is beszéljek. Ezek az emberek, persze, népiek is voltak, de csak ab­ban az értelemben, ahogy az volt Dickens, Verdi, Hugo vagy Sartre. Hiszen minde­zek az alkotók jócskán éltek hazai anyagból. Sőt, főként abból éltek. Ezt azonban a művészi szimbólumok, a filozófiai elmélkedés, a tudományos gondolkodás és a gya­korlati cselekvés fel- és egybedolgozásának olyan magasságaiba emelték, ahol már az egyetemes európaiság „fészkelt”. Az európaiság ugyanis a földrajzi értelemben vett európai országokban nem lehet geográfiai fogalom. Kizárólag a színvonal jöhet szá­mításba, amikor Európáról, az európaiságról beszélünk. Mármost a Szabó László-fé­­le iskola éppen ezt látszott tudatosítani: azt, hogy Európa nem nyugaton, nem kele­ten, nem északon és nem is délen van. Európa igazából fenn van, a színvonal és a lá­tókör szédítő magaslatain. Ott, ahol az Európán túli világ sokfélesége nem eltörlen­­dő, hanem természetes és megtanulandó tény. Bizonysága ennek többek között a francia Gauguin és a magyar Csontvári. Ennek megfelelően az iskola permanens harcot vívott a minőségért, az emberi és a termékminőségért egyaránt. Nem az iskola explicit álláspontját szeretném kifejteni, hanem azt a legszemélye­sebb véleményemet, miszerint a fentiek szempontjából minden - ma, a rendszervál­tás után újból divatozó - népi-urbánus vagy a tőlünk keletebbre hosszú időn át reg­náló szlavofil-zapadnyik alternatíva a szükséges színvonal hiányának szomorú kép­ződménye. Ahogy a közép-európaiság és benne a magyarság kompjellege, mutatis mutandis, a színvonal emelésével haladható meg, olyannyira igaz az is, hogy e komp­jelleg és az evezősök két, egymást kölcsönösen gyűlölő táborára szakadás abból adó­dik, hogy a delikvensek vagy semmibe veszik a már elért eredményeket, vagy tudo­másuk sincs róluk. Mindkét esetben a nagy összegzők életműve egymással mestersé­gesen szembeállítható, szimpla jelszavak cserepeire törik szét. A rendszerváltás egyik nagy meglepetése az volt, hogy a hetvenes évek intézményrendszereken kívül műkö­dő, jelentős szellemi áramlatainak és iskoláinak, közöttük a mi iskolánknak is az új reneszánszban bizakodó derűje azt hitette el velünk, hogy hovatovább egyszer s min­denkorra vége lesz a jelszavak hangzatos világának, s a társadalmi kérdésekre mód­szeres és higgadt kutatásokkal találunk megoldást a jövőben. Ámde nem ez történt.

Next