Valóság, 1998 (41. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-01 / 1. szám - MAGYARI BECK ISTVÁN: Jövő a múltban
MAGYARI BECK ISTVÁN: JÖVŐ A MÚLTBAN ténelmünkre nézvést kimutatható. De voltaképpen mi is az, ami valóban fájdalmas ebben a metaforában, s amit, valljuk be, lassan ideje volna már túlhaladni? Minden valószínűség szerint - amire hitem szerint Ady nem is gondolt - az említett szintézis hiánya. (Bármennyire szerette is Ady ritka időközönként a keleti örökséget, ez számára inkább az önpusztítás forrása volt, miként ezt Az ős Kaján című versében megrázó költőiséggel be is vallotta.) S minekutána ez a szintézis a térben nem jött létre, jobb híján az időben próbáltuk és próbáljuk - reménytelenül - megteremteni. Olyan ingázás közben, amikor a kérdéses komphajónak hol a nyugatra húzó révészei tapossák félre a keleti irányba tartókat, hol pedig a keletre húzó révészek verik el a gályapadok mellől a nyugat szerelmeseit. Ilyenformán minden egyes szintézisalkotó fordulatunk egyúttal emberek sokaságának a tragédiáját vetíti előre: belháborúkat az együttműködés helyett. A közép-európai és azon belül a (történelmi okokból a látszólagosnál jóval kiterjedtebb) magyar kultúrának, persze, mindig születtek olyan személyiségei, akik képesek voltak legalább valamelyest meghaladni ezt az ingázást, s egyszerre otthon lenni mind a két, minket döntően meghatározó világban. Én egyebek között ide sorolom a magyar irodalom- és művészettörténetben nézetem szerint teljesen indokolatlanul csak népinek mondott Arany Jánost, Kodály Zoltánt, Németh Lászlót, de még az alapvetően franciás műveltségű Illyés Gyulát is, hogy Bartók Béláról és Cs. Szabó Lászlóról már ne is beszéljek. Ezek az emberek, persze, népiek is voltak, de csak abban az értelemben, ahogy az volt Dickens, Verdi, Hugo vagy Sartre. Hiszen mindezek az alkotók jócskán éltek hazai anyagból. Sőt, főként abból éltek. Ezt azonban a művészi szimbólumok, a filozófiai elmélkedés, a tudományos gondolkodás és a gyakorlati cselekvés fel- és egybedolgozásának olyan magasságaiba emelték, ahol már az egyetemes európaiság „fészkelt”. Az európaiság ugyanis a földrajzi értelemben vett európai országokban nem lehet geográfiai fogalom. Kizárólag a színvonal jöhet számításba, amikor Európáról, az európaiságról beszélünk. Mármost a Szabó László-féle iskola éppen ezt látszott tudatosítani: azt, hogy Európa nem nyugaton, nem keleten, nem északon és nem is délen van. Európa igazából fenn van, a színvonal és a látókör szédítő magaslatain. Ott, ahol az Európán túli világ sokfélesége nem eltörlendő, hanem természetes és megtanulandó tény. Bizonysága ennek többek között a francia Gauguin és a magyar Csontvári. Ennek megfelelően az iskola permanens harcot vívott a minőségért, az emberi és a termékminőségért egyaránt. Nem az iskola explicit álláspontját szeretném kifejteni, hanem azt a legszemélyesebb véleményemet, miszerint a fentiek szempontjából minden - ma, a rendszerváltás után újból divatozó - népi-urbánus vagy a tőlünk keletebbre hosszú időn át regnáló szlavofil-zapadnyik alternatíva a szükséges színvonal hiányának szomorú képződménye. Ahogy a közép-európaiság és benne a magyarság kompjellege, mutatis mutandis, a színvonal emelésével haladható meg, olyannyira igaz az is, hogy e kompjelleg és az evezősök két, egymást kölcsönösen gyűlölő táborára szakadás abból adódik, hogy a delikvensek vagy semmibe veszik a már elért eredményeket, vagy tudomásuk sincs róluk. Mindkét esetben a nagy összegzők életműve egymással mesterségesen szembeállítható, szimpla jelszavak cserepeire törik szét. A rendszerváltás egyik nagy meglepetése az volt, hogy a hetvenes évek intézményrendszereken kívül működő, jelentős szellemi áramlatainak és iskoláinak, közöttük a mi iskolánknak is az új reneszánszban bizakodó derűje azt hitette el velünk, hogy hovatovább egyszer s mindenkorra vége lesz a jelszavak hangzatos világának, s a társadalmi kérdésekre módszeres és higgadt kutatásokkal találunk megoldást a jövőben. Ámde nem ez történt.