Valóság, 1999 (42. évfolyam, 1-12. szám)

1999-07-01 / 7. szám - SZÁZADOK - PELLE JÁNOS: A totalitarizmus öröksége

PELLE JÁNOS A totalitarizmus öröksége Szinte lehetetlen felmérni azt a veszteséget, amelyet az úgynevezett totális vagy to­talitárius rendszerek, a kommunizmus és a fasizmus egy válfajának tekintett, valójá­ban teljesen öntörvényű német nemzetiszocializmus okozott az emberiségnek. Ne­hezíti a mérleg elkészítését, hogy bár a két rendszer genezise szorosan összefüggött, s a fasizmus a fenyegető kommunista világforradalomra adott válaszként is felfogha­tó, a milliós nagyságrendű embercsoportok elpusztítását (például a második világhá­borús szovjet hadifoglyokat, akiket előbb német haláltáborokban gyilkoltak tömege­sen, majd a túlélők többsége a gulágra került­ „közös erővel” hajtották végre. Nyilvánvaló kölcsönhatás állt fenn a két rendszer és ideológiájuk között, s ez mil­liókat állított tragikus alternatívák elé. A „választás kényszere” sajátos módon még a fasizmus bukása után évtizedekig fennállt, s egészen a hetvenes évekig hatott, ami­kor a holocaust tényei fokozatosan ismertté váltak a közvélemény számára. Ekkorra tárultak fel a részletek a nácik és a kommunisták teljesen még ma sem ismert együtt­működéséről is, s ennek csak az egyik, igaz, sorsdöntő epizódja volt az 1939. augusz­tus 23-án kötött Molotov-Ribbentrop-paktum, amely lehetővé tette a nácik számára a második világháború kirobbantását. Amikor azután Hitler a Szovjetuniót is megtámadta, a kommunista rendszer haté­konyan közreműködött a nácizmus megsemmisítésében, s összességében több mint hatszor annyi ideig, hetvennégy évig állt fenn, mint tizenkét év után összeomló ellen­fele. Megjegyzendő, hogy Hitler uralmának második hat évében már dúlt a világhá­ború, az azt megelőző konjunktúra és viszonylagos prosperitás pedig szoros kapcso­latban állt a hadigazdálkodás kiépítésével és a lendületes fegyverkezéssel. Vagyis a nemzetiszocializmus szinte a hatalomra kerülésétől kezdve háborús, illetve háború­ra készülő rendszer volt, míg a kommunizmusnak jóval hosszabb volt a „békeperió­dusa”, s még 1953 után is csaknem negyven év állt rendelkezésére a fejlődésre és a megújulásra. Hitler rendszerének árnyaltabb megítélését a kommunista világrendszer fennállá­sa rendkívül megnehezítette. Feloldhatatlan ellentmondás feszült ugyanis a két „to­talitárius” rendszer azonosnak tekintett lényege és eltérő sorsa között. Mostanra ju­tottunk el oda, hogy a két rendszer más-más vége felől a kezdeteikhez közelítve a ha­sonlóságokon túl a jóval markánsabb különbségekre is figyeljünk. Nem lehet vélet­len, hogy a kommunizmus a távoli Kubában és Észak-Koreában napjainkig zárvány­szerűen fennmaradt és tovább vegetál, holott világrendszerként már békésen össze­omlott, zűrzavart és gazdasági pangást hagyva maga után „a Föld egyhatodán”, ott, ahol 1917-ben létrejött. A német nemzetiszocializmus az emberiség történelmének legpusztítóbb világháborújában semmisült meg, az utolsó pillanatig működtetve a tö­meggyilkosságok gépezetét. De összeomlása után, legalábbis Nyugat-Németország­­ban, hihetetlen gyorsaságú újjáépítés kezdődött, amely demokráciára és prosperitás­ra vezetett. A történelmi távlat hiányában megkísérelt „antifasiszta” szellemű értékelés csőd­je engedett teret a kommunizmus összeomlása előtt, a nyolcvanas években az alap­vetően esztétikai fogantatású posztmodern elméletnek a történelemtudományban. A „nagy történet” végét meghirdető tanítás, úgy, ahogyan azt Hayden White és

Next