Valóság, 2002 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2002-09-01 / 9. szám - ÉVFORDULÓ - HATOS PÁL: Kossuth-kép és nemzettudat-kritika az 1989 utáni Magyarországon
38 HATOS PÁL: KOSSUTH-KÉP ÉS NEMZETTUDAT-KRITIKA ... hoz ő maga is az anakronisztikus történelemidézés bűnébe esett,27 s azt is, hogy a köztudat számára március 15-e elsősorban nemzeti ünnep, tanulmánya mégis kísérlet arra, hogy kiűzze a magyar történelmi hagyományból a nacionalizmus veszélyesnek tekintett szellemét. A Kontler-féle szemlélethez igen közel állónak érzem Deák Ágnes valamivel régebben készült tömör esszéjét, amelyben a szerző a liberális nacionalizmuskritika szempontjai szerint jelöli ki Kossuth Lajos helyét a múlt század eszmetörténetében.28 Deák amellett érvel, hogy Kossuth a század ama jelentős politikusai közé tartozott, akik a liberális és a demokrata nézetek gyakorlati szintézisét valósították meg politikai pályafutásuk során. Miközben a század vezető eszméi között a liberalizmus és a nacionalizmus ma már nehezen összeegyeztethető szintézise segítette 1848 forradalmi tavaszát, s a demokrata érzület válfajai is könnyen párosultak a nemzeti érzés hangsúlyozásával, a liberalizmus és a demokrata meggyőződésnek főleg a későbbi Kossuth által képviselt együttese kivételesebb volt nemcsak a magyar, hanem a nyugat-európai eszmetörténet számára is. E szempontból figyelemre méltó egy másik tekintélyes történésznek, Romsics Ignácnak az álláspontja. Állam és nemzet több mint két évszázados viszonyát tárgyaló, nemrég megjelentett angol nyelvű tanulmányában Romsics a nemzeti tudatnak arra az örökletes betegségére hívja fel a figyelmet, amely Magyarországot végül is mindig katasztrófába vitte.29 A reformkornak a társadalmi emancipációt a magyarosítási törekvésekkel párosító megalapozatlan optimizmusára válaszul bekövetkező 1848-as véres nemzetiségi konfliktus éppúgy ezt példázza, mint a trianoni katasztrófába torkolló dualista időszak asszimilációs illúziója. Reális megoldást ebben a helyzetben Romsics szerint a jakobinus Martinovics Ignác föderalisztikus elképzelései, valamint a dunai konföderációt körvonalazó Kossuth gondolatai nyújtottak.30 Kontlerhez hasonlóan azonban Romsics tanulmánya is feloldatlanul hagyja azt a fogalmi ellentmondást, amely a XIX. századi liberális nacionalizmus és a kiegyezéses rendszer reálpolitikai „illúziójá”-t szembesíti a kései történész által konstrált „történeti távlat” (Hayden White) normatív, de az adott körülmények között a történész által is megvalósíthatatlannak látott realizmusával.31 Talán nem túlzás nemcsak Romsics, hanem Kontier elképzelései mögött is bizonyos mértékben Jászi Oszkár és Bibó István ihletését felfedezni, akik az 1918 előtti magyar történelem alapvető „tévútjai”-t és „végzetes illúziói”-t tárták fel. Ami az eltérő megközelítések ellenére trendszerűen közös nemcsak Deák, Romsics és Kontier, hanem az etnocentrizmust elutasító historiográfiai irányzatokhoz megértő és érzékeny recepcióval közelítő más magyar történészek számára is, az a nacionalizmus kitalált hagyományának, konstrált mivoltának és irracionalitásának mind teljesebb mértékű retrospektív elutasítása a Hobsbawm, Gellner és mások által nyújtott kritika alapján.32 Tény és való, hogy a nacionalizmus Herdertől eredeztetett geneologikus felfogásának átfogó kritikája manapság széles körben elfogadott paradigmának látszik, új keletű történelemelméleti tanulmányok azonban ennek az úgynevezett antigeneologikus felfogásnak a módszertani gyengéire, teleologikus nézőpontjára is rámutatnak. Hangsúlyozzák ennek a kritikának azokat a problémáit, amelyek az amerikai multikulturalizmus modelljének doktriner alkalmazásából fakadnak.33 ugyanakkor figyelmeztetnek arra a tényre, hogy a nemzeti érzés olyan meghaladhatatlan valóság, amelynek nemcsak a problémái, hanem a vonzereje is jelen van Kelet és Nyugat kortárs világában.34 A feltétel nélküli elutasítás és a nemzetiként meghatározott narratíváknak a tudományos közbeszédből való kiszorítása pedig végső soron a történészi megértés optikáját torzíthatja el.