Valóság, 2002 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2002-10-01 / 10. szám - KÜLFÖLDI FOLYÓIRATOKBÓL - VÖLKEL, MARKUS: Történetírás és fikció
KÜLFÖLDI FOLYÓIRATOKBÓL lényegében feltételessé, a szakemberek által tudatosan kezelt fikcióvá. Különösen a német történészek minősülnek feltételes értelemben irodalmároknak, de Franciaországban és Angliában is kultiválják a történetírást irodalomként. A történészek, elsősorban a francia Annales iskola tagjai meg akartak válni az elbeszéléstől, e tekintetben mégis vitába keveredtek a történetírást nem gyakorló olyan tudósokkal, mint Arthur C. Dante és Hayden White. Ezzel párhuzamosan az irodalomtudományon belül kibontakozott az egyszerű formákra korlátozódó elbeszéléselemzés, amelynek szárnyakat adott a modern korszakban kialakult kísérleti próza. Az ilyen elemzésnek kialakult az összes szövegfajtára kiterjedő metaelmélete. Ez a narrativika vagy narratológia manapság már minden további nélkül figyelmen kívül hagyja a történészeknek a saját szövegeik birtoklása iránti igényét. A narrativika művelői rövid úton végrehajtanak alapvető elhatárolásokat, például a tényszerűség és fikcionalitás elkülönítését. És ez még korántsem minden, hiszen a narrativika a történészek legszentebb fogódzójára, a referenciára is jogot formál. Hogy pontosan mi ez, azt az új metaelmélet sem fejti ki, de úgy tesz, mintha tisztában lenne vele. Csak a két fő álláspontra térek ki bővebben. A John R. Searle által kidolgozott beszédaktus-elmélet szerint egyáltalán nincsenek olyan szövegsajátságok, sem mondattani, sem jelentéstani sajátságok, amelyeknek alapján egy művet fiktívként lehet azonosítani. Ez az azonosítás kizárólag azon az alapon végezhető el, hogy „a történelmet elbeszéljük, vagy regényt írunk”. Ekképp a referencia sem lesz más, mint a beszélőnek arra való nyomatékos kötelezettségvállalása, hogy a kijelentései megfelelnek a valóságnak. Az ilyen beszélői szándék komolyságának természetesen csak akkor adható hitel, ha mellette szóló okok és bizonyítékok vannak. Ezeknek mibenlétéről Searle nem mond semmit, így legfeljebb sejteni lehet, hogy újabb beszédaktusokban kell megnyilvánulniuk. Amikor Searle megnyugtatja a történészt, mert hiszen a szövegtől elvitatja az olyannyira szükséges önbesorolást az ontológiai szférába, egyúttal különös déjà vu élményt is kelt benne. Az, amikor a beszélők a szövegeiket inkább autorizálják, semmint referencializálják, nem állítható közvetlen párhuzamba azzal a középkori helyzettel, amikor nem azon múlott a dolog, hogy mit mondtak, hanem azon, ki és hogyan állított valamit. A másik iskola, amelynek tábora Káté Hamburgertől Gerard Genette-ig terjed, a párbeszéd lehetőségét kínálja fel a történészeknek. Csakhogy mivel a történettudományt művelők eddig még nemigen csatlakoztak ehhez az iskolához, a párbeszéd egyelőre a narrativika feltételei szerint zajlik. Ez az iskola mindenesetre számos „fikcionalitásra utaló jelzés” világosan körvonalazott katalógusával szolgál, s emellett a tényszerűséget tükröző néhány, kielégítően meg nem magyarázott jelzést is számon tart. Képviselői szerint a fikció többé-kevésbé kötetlen kitalálás során valósul meg, míg a történetírás folyamán végbemegy a Hayden White-féle transzformáció, a tényeknek cselekményekké való átalakítása. A történetírás során tetten érhető a szerző és az elbeszélő állandó egysége, míg a fikció jegyében álló elbeszélés folyamán különböző funkciókban jelenhet meg a szerző, az elbeszélő és a szereplő. Egy fikció szerzője mindig tudhat mindent, a történész viszont sosem tud mindent. Döntő szerepet játszik mindebben a tényszerűség formája, mert a fikció jegyében álló irodalomnak ez az ellenpárja, éspedig annál inkább, minél inkább a tényszerűvel játszadozik az irodalom, vagyis minél inkább „antifikció”-vá válik (Odo Marquard). Ha a történész mindeközben játékban akar maradni, akkor nem tévesztheti szem elől, hogy a fikció jegyében álló irodalom már begyakoroltan hágja át a műfajokat elválasztó határokat, s a történésznek ugyanezt kellene utánoznia a másik oldalról, ellenkező előjellel. Az utánzás annak kipróbálását jelenti, hogy a történelmi szövegek profilját pontosan kirajzolja-e a tényszerűt és a fiktívet elválasztó nyomvonal. A bevezetőben ecsetelt történelem előtti szakaszra semmiképpen sem vonatkozhat ez, mert különben egyszerűen leírhatnánk a régebbi keletű történetírást: Tacitust, Machiavellit, Gibbont. Ez a kérdés még élesebben vetődik fel, ha kirekesztünk bizonyos perifériális problémákat.