Valóság, 2002 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2002-10-01 / 10. szám - KÜLFÖLDI FOLYÓIRATOKBÓL - VÖLKEL, MARKUS: Történetírás és fikció

KÜLFÖLDI FOLYÓIRATOKBÓL lényegében feltételessé, a szakemberek által tu­datosan kezelt fikcióvá. Különösen a német tör­ténészek minősülnek feltételes értelemben iro­dalmároknak, de Franciaországban és Angliában is kultiválják a történetírást irodalomként. A történészek, elsősorban a francia Annales iskola tagjai meg akartak válni az elbeszéléstől, e tekintetben mégis vitába keveredtek a történet­­írást nem gyakorló olyan tudósokkal, mint Arthur C. Dante és Hayden White. Ezzel párhu­zamosan az irodalomtudományon belül kibonta­kozott az egyszerű formákra korlátozódó elbeszéléselemzés, amelynek szárnyakat adott a modern korszakban kialakult kísérleti próza. Az ilyen elemzésnek kialakult az összes szöveg­fajtára kiterjedő metaelmélete. Ez a narrativika vagy narratológia manapság már minden továb­bi nélkül figyelmen kívül hagyja a történészek­nek a saját szövegeik birtoklása iránti igényét. A narrativika művelői rövid úton végrehajtanak alapvető elhatárolásokat, például a tényszerűség és fikcionalitás elkülönítését. És ez még korántsem minden, hiszen a narra­tivika a történészek legszentebb fogódzójára, a referenciára is jogot formál. Hogy pontosan mi ez, azt az új metaelmélet sem fejti ki, de úgy tesz, mintha tisztában lenne vele. Csak a két fő álláspontra térek ki bővebben. A John R. Searle által kidolgozott beszédaktus-elmélet szerint egyáltalán nincsenek olyan szövegsajátságok, sem mondattani, sem jelentéstani sajátságok, amelyeknek alapján egy művet fiktívként lehet azonosítani. Ez az azonosítás kizárólag azon az alapon végezhető el, hogy „a történelmet elbe­széljük, vagy regényt írunk”. Ekképp a referen­cia sem lesz más, mint a beszélőnek arra való nyomatékos kötelezettségvállalása, hogy a kije­lentései megfelelnek a valóságnak. Az ilyen be­szélői szándék komolyságának természetesen csak akkor adható hitel, ha mellette szóló okok és bizonyítékok vannak. Ezeknek mibenlétéről Searle nem mond sem­mit, így legfeljebb sejteni lehet, hogy újabb be­szédaktusokban kell megnyilvánulniuk. Amikor Searle megnyugtatja a történészt, mert hiszen a szövegtől elvitatja az olyannyira szükséges ön­besorolást az ontológiai szférába, egyúttal külö­nös déjà vu élményt is kelt benne. Az, amikor a beszélők a szövegeiket inkább autorizálják, sem­mint referencializálják, nem állítható közvetlen párhuzamba azzal a középkori helyzettel, amikor nem azon múlott a dolog, hogy mit mondtak, ha­nem azon, ki és hogyan állított valamit. A másik iskola, amelynek tábora Káté Ham­burgertől Gerard Genette-ig terjed, a párbeszéd lehetőségét kínálja fel a történészeknek. Csak­hogy mivel a történettudományt művelők eddig még nemigen csatlakoztak ehhez az iskolához, a párbeszéd egyelőre a narrativika feltételei sze­rint zajlik. Ez az iskola mindenesetre számos „fikcionalitásra utaló jelzés” világosan körvona­lazott katalógusával szolgál, s emellett a tény­szerűséget tükröző néhány, kielégítően meg nem magyarázott jelzést is számon tart. Képvi­selői szerint a fikció többé-kevésbé kötetlen kitalálás során valósul meg, míg a történetírás folyamán végbemegy a Hayden White-féle transzformáció, a tényeknek cselekményekké való átalakítása. A történetírás során tetten érhető a szerző és az elbeszélő állandó egysége, míg a fikció je­gyében álló elbeszélés folyamán különböző funkciókban jelenhet meg a szerző, az elbeszélő és a szereplő. Egy fikció szerzője mindig tudhat mindent, a történész viszont sosem tud mindent. Döntő szerepet játszik mindebben a tényszerű­ség formája, mert a fikció jegyében álló iroda­lomnak ez az ellenpárja, éspedig annál inkább, minél inkább a tényszerűvel játszadozik az irodalom, vagyis minél inkább „antifikció”-vá válik (Odo Marquard). Ha a történész mind­eközben játékban akar maradni, akkor nem té­vesztheti szem elől, hogy a fikció jegyében álló irodalom már begyakoroltan hágja át a műfajo­kat elválasztó határokat, s a történésznek ugyan­ezt kellene utánoznia a másik oldalról, ellenke­ző előjellel. Az utánzás annak kipróbálását jelenti, hogy a történelmi szövegek profilját pontosan kirajzol­ja-e a tényszerűt és a fiktívet elválasztó nyom­vonal. A bevezetőben ecsetelt történelem előtti szakaszra semmiképpen sem vonatkozhat ez, mert különben egyszerűen leírhatnánk a régebbi keletű történetírást: Tacitust, Machiavellit, Gib­bont. Ez a kérdés még élesebben vetődik fel, ha kirekesztünk bizonyos perifériális problémákat.

Next