Valóság, 2003 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2003-01-01 / 1. szám - VÍZVÁRI BÉLA: A magyar felsőoktatás 1990 után

vízvári béla A magyar felsőoktatás 1990 után Ez az írás azt az utat kívánja összefoglalni a nem Magyarországon élő magyarság szá­mára, amelyet a magyar felsőoktatás 1990 után megtett. Emellett szól azokról a ve­szélyekről is, amelyek most adódnak, de káros hatásuk csak évtizedek múlva lesz ér­zékelhető. A szerző belülről látja e folyamatot, hiszen 1972 óta tanít folyamatosan - külföldi tartózkodásait nem számítva - a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyete­men: először mint óraadó, az operációkutatási tanszék megalakulása után mint félál­lású adjunktus, négyévi törökországi tanítás után, 1993 szeptemberétől pedig mint fő­állású adjunktus, majd docens. A felsőoktatás az állam életének olyan területe hazánkban, amely 1990 óta alig ke­rült napi politikai viták reflektorfényébe. Mi sem jellemzőbb rá, mint hogy az egyik legnagyobb szervezeti változást, az integrációt az Antall-, majd Boross-kormány (1990-1994) vetette fel, a Horn-kormány (1994-1998) folytatta az előkészítését, majd az Orbán-kormány (1998-2002) fejezte be. Hasonló a helyzet a kreditrendszer bevezetésével is. Tulajdonképpen mindez azért nem meglepő, mert már az 1989. évi nemzetikerekasztal-tárgyalások idején úgy látszott, hogy a felsőoktatás több kérdésé­ben közmegegyezés alakítható ki. Ugyanakkor annyi minden történt a felsőoktatásban, olyan nagyszabású változások következtek be, s némelyiknek annyira hosszú távú hatásai lesznek, hogy érdemes e területtel részletesebben foglalkozni. (A szabadság élménye) A szocialistának nevezett rendszerben az egyetemeken a sza­badság korlátozásának két legfontosabb területe az volt, hogy egyrészt nem lehetett akármit tanítani, másrészt nagyon kevesen, Európában kirívóan kevesen kaphatták meg a képzés­e magas fokát. Az utóbbihoz hozzátartozik, hogy bizonyos szakterüle­teken, főként a humán tudományokban az általánoshoz képest is csekély volt a kép­zettek száma, ha ahhoz viszonyítjuk, hogy mekkora volt a társadalmi igény. Ez az igény a túljelentkezés nagyságával mérhető. Ennek adatait már akkor is pontosan le­hetett tudni a minden évben megjelenő felvételi tájékoztatóból. (E kötet tájékoztat az­óta is minden évben a felvételi követelményeiről intézményenként és szakonként; ami itt megjelenik, azt az intézmény köteles betartani. Ugyancsak intézményenként és szakonként tájékoztat a felvehető diákok létszámáról, valamint az előző évek fel­vételi ponthatárairól és jelentkezési létszámairól.­ A szabadság élménye tehát az egyetemek számára két gondolatban öltött testet. Az egyik a tanszabadság volt, amelyről hosszas viták folytak. Az általánosan elfogadott nézetek szerint ez egyfelől a tanár szabadságát jelenti az oktatott téma megválasztá­sában, másrészt a diák szabadságát jelenti abban, hogy azt tanulja, ami érdekli, s ami­re szüksége van. A tanszabadságról szóló viták idővel elültek. Úgy tetszik, hogy az élet megnyug­tató módon rendezte a kérdést. Az állam többé nem szól bele közvetlenül a tananyag­ba. Ugyanakkor a szabadságnak természetes, a mindenkori politikai rendszertől füg­getlen korlátai is vannak. Az, aki tanul, egy szakmát sajátít el, különben diplomája nem ér semmit. A szakma belső logikája pedig megköveteli bizonyos dolgok tanítá­

Next