Valóság, 2003 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2003-01-01 / 1. szám - VÍZVÁRI BÉLA: A magyar felsőoktatás 1990 után
vízvári béla A magyar felsőoktatás 1990 után Ez az írás azt az utat kívánja összefoglalni a nem Magyarországon élő magyarság számára, amelyet a magyar felsőoktatás 1990 után megtett. Emellett szól azokról a veszélyekről is, amelyek most adódnak, de káros hatásuk csak évtizedek múlva lesz érzékelhető. A szerző belülről látja e folyamatot, hiszen 1972 óta tanít folyamatosan - külföldi tartózkodásait nem számítva - a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen: először mint óraadó, az operációkutatási tanszék megalakulása után mint félállású adjunktus, négyévi törökországi tanítás után, 1993 szeptemberétől pedig mint főállású adjunktus, majd docens. A felsőoktatás az állam életének olyan területe hazánkban, amely 1990 óta alig került napi politikai viták reflektorfényébe. Mi sem jellemzőbb rá, mint hogy az egyik legnagyobb szervezeti változást, az integrációt az Antall-, majd Boross-kormány (1990-1994) vetette fel, a Horn-kormány (1994-1998) folytatta az előkészítését, majd az Orbán-kormány (1998-2002) fejezte be. Hasonló a helyzet a kreditrendszer bevezetésével is. Tulajdonképpen mindez azért nem meglepő, mert már az 1989. évi nemzetikerekasztal-tárgyalások idején úgy látszott, hogy a felsőoktatás több kérdésében közmegegyezés alakítható ki. Ugyanakkor annyi minden történt a felsőoktatásban, olyan nagyszabású változások következtek be, s némelyiknek annyira hosszú távú hatásai lesznek, hogy érdemes e területtel részletesebben foglalkozni. (A szabadság élménye) A szocialistának nevezett rendszerben az egyetemeken a szabadság korlátozásának két legfontosabb területe az volt, hogy egyrészt nem lehetett akármit tanítani, másrészt nagyon kevesen, Európában kirívóan kevesen kaphatták meg a képzése magas fokát. Az utóbbihoz hozzátartozik, hogy bizonyos szakterületeken, főként a humán tudományokban az általánoshoz képest is csekély volt a képzettek száma, ha ahhoz viszonyítjuk, hogy mekkora volt a társadalmi igény. Ez az igény a túljelentkezés nagyságával mérhető. Ennek adatait már akkor is pontosan lehetett tudni a minden évben megjelenő felvételi tájékoztatóból. (E kötet tájékoztat azóta is minden évben a felvételi követelményeiről intézményenként és szakonként; ami itt megjelenik, azt az intézmény köteles betartani. Ugyancsak intézményenként és szakonként tájékoztat a felvehető diákok létszámáról, valamint az előző évek felvételi ponthatárairól és jelentkezési létszámairól. A szabadság élménye tehát az egyetemek számára két gondolatban öltött testet. Az egyik a tanszabadság volt, amelyről hosszas viták folytak. Az általánosan elfogadott nézetek szerint ez egyfelől a tanár szabadságát jelenti az oktatott téma megválasztásában, másrészt a diák szabadságát jelenti abban, hogy azt tanulja, ami érdekli, s amire szüksége van. A tanszabadságról szóló viták idővel elültek. Úgy tetszik, hogy az élet megnyugtató módon rendezte a kérdést. Az állam többé nem szól bele közvetlenül a tananyagba. Ugyanakkor a szabadságnak természetes, a mindenkori politikai rendszertől független korlátai is vannak. Az, aki tanul, egy szakmát sajátít el, különben diplomája nem ér semmit. A szakma belső logikája pedig megköveteli bizonyos dolgok tanítá