Valóság, 2004 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2004-01-01 / 1. szám - MAGYARI BECK ISTVÁN: Pedagógiai realizmus
MAGYARI BECK ISTVÁN Pedagógiai realizmus (A probléma felvetése) A pedagógiát szokás olyan szemléletnek és tevékenységnek tartani, amely kizárólag az egyén és a társadalom - a kultúra és a civilizáció - szolgálatában áll. Jobbára úgy, hogy mind az egyén, mind a társadalom épülését segíti. A pedagógusok túlnyomó többsége a hegeli dialektika megszületése után sok-sok évtizeddel sem tételez fel tartós és kibékíthetetlen ellentmondásokat az embereken és a társadalmakon belül, illetőleg között. Érdekes módon csak akkor, amikor a pedagógia keretén belül gondolkodik. E rózsaszínű kép számol ugyan némi zavarral ebben a rendszerben. Hol az ifjabb nemzedék válik bírálatok tárgyává, hol a családi neveléssel történik ugyanez. Az iskoláról bevett dolog úgy beszélni, mint állandó reformokra szoruló intézményről. Ahány politikai rendszer, ahány kormány, annyi megváltó pedagógiai indulat kavarja fel a közhangulatot. Esetenként - többnyire a múltra vonatkozóan - súlyos társadalombírálatok születnek még a neveléstudományi szakirodalomban is. Arról azonban alig esik szó - ha egyáltalában szóba kerül, hogy valami sokkal mélyebb árok húzódik magán a pedagógián belül. És számos orvosolhatatlannak látszó gond és baj erre a belső hasadásra vezethető vissza. E sorok írójának volt módja saját szemével látni azt a repedést, amely Izlandot e szép sziget közepén szeli át, s évente - bizonyos számítások szerint - körülbelül egy centiméterrel lesz tágabb. A geológusok azt tartják, hogy ez a repedés a legendás szigetország kettéválására fog vezetni. A sziget nyugati fele az Egyesült Államok és Kanada felé hajózik majd, a keleti fél pedig Európa irányában. Valami hasonló történik a pedagógiával is a megszületése óta. Bár szereti úgy feltüntetni magát, mint a legjobb szándékú tevékenységek egyikét - meggyőződésem, hogy a gyakorló pedagógusok a világ legtisztességesebb szakmai csoportja -, egyre kevésbé tagadható le az oktatás és a nevelés Janus-arca. Mármost hogy néz ki ez a két arc? Mennyiben tudnak illeszkedni egymáshoz, esetleg eggyé is válni? Vagy ha nem, mi teszi őket egymástól annyira különbözővé, netalántán egymás „ellenségeivé”? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel kíván foglalkozni ez a tanulmány, egyelőre még nem is reménykedve a megoldásban. A szerző olvasóinak türelmét kéri, mert nem kevés tapintatra lesz szüksége mondanivalójának érthető kifejtése céljából. (A kultúra szadizmusa és a szadizmus kultúrája) Mivel a pedagógia nem nélkülözheti sem az ember, sem a társadalom képét, nekünk sincs módunk eltekinteni tőlük. De amíg az egyes korok pedagógiai szakirodalma általában arról a konkrét emberről és konkrét társadalomról rajzol különféle ábrákat, amelyekre úgymond egymást neveli, addig bennünket az ember, a társadalom - a kultúra és a civilizáció - általánosabb értelme foglalkoztat annak megfelelően, hogy a pedagógiát is a szokásosnál általánosabban szeretnénk megérteni. Lesznek, akik számára ez a vállalkozás túlméretezettnek tetszik majd. Főként olyan korban, amelyben a szellemi látókör - kiterjedt pchtokratikus tendenciák miatt - veszedelmes gyorsasággal szűkül, jóllehet ez a kor információsnak nevezi magát. Ám az ember, a társadalom, a kultúra és a civilizáció esszenciális megértésének igénye nem előzmények nélküli. A kultúratudomány alapító klasszikusai közül ismeretes Giambattista Vico, aki 1725-ben közzétett Scienza