Valóság, 2004 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2004-09-01 / 9. szám - SZÁZADOK - CZETTLER ANTAL: Winston Churchill történelmi szerepe a második világháború alatt I.

40 CZETTLER ANTAL: WINSTON CHURCHILL TÖRTÉNELMI... cirkálók mozgását követték. Figyelmüket elkerülte, hogy a németek szállítóhajókkal is megközelítették a norvég partokat, s nem számítottak arra, hogy csapatokat tesznek partra Norvégiában. Maga Churchill is beismerte: nem tudta elképzelni, hogy a néme­tek képesek elfoglalni az ezerkétszáz tengeri mérföldre fekvő Narvikot. Hozzájárult még mindehhez az is, hogy a norvég ellenállás (Oslo kivételével) gyenge volt. Az admiralitás hibája következtében a németek megvetették lábukat a norvég szá­razföldön. Célszerű volt a Dániát Norvégiától elválasztó Skagerrak tengerszoros el­zárása, de a nem várt erős légi fölény miatt az admiralitás leállította az akciót. Itt mu­tatkozott meg Churchill legsúlyosabb stratégiai tévedése. Az admiralitás első lordja a XIX. század hadtudományán nevelkedett, s a tengeri erők döntő hatásában hitt, mi­közben nem vette eléggé figyelembe, hogy a modern háborúkat már a légierő fölénye dönti el. Ezt csak később, 1940 nyarán, az Anglia fölötti légi csata idején látta be. Si­kertelenek maradtak a Trondheim és Namsos térségében végrehajtott brit partraszál­lási hadműveletek is. Egyedül Narvik körül sikerült a brit erőknek a partra szálló né­meteket veszteséggel járó harcokba belevonni, Franciaország összeomlása miatt azonban 1940. június elején visszavonták innen az angol erőket.40 A norvég hadjárat, amelyet a két nyugati hatalom hónapokon át készített elő, s a ter­veket szinte a nyilvánosság bevonásával tárgyalta meg, a villámgyors, szinte hazardí­rozva végrehajtott német katonai művelet következtében angol-francia kudarccal vég­ződött. A vereség csüggesztően hatott az angol és a francia közvéleményre, s lelkesí­tette viszont a német népet, még azokat is, akik nem voltak Hitler hívei, s ellenezték a háborút. A nyugati kudarc az angol admiralitás téves helyzetfelmérésének következ­ménye volt, s a brit admiralitást és annak legfőbb vezetőjét, Churchillt terhelte érte a felelősség. A történelem iróniája, hogy a kudarcból Churchill számára nem lett máso­dik Gallipoli, s végső fokon Chamberlain bukását vonta maga után.41 Amikor azt állítjuk, hogy a norvégiai kudarcért elsősorban Churchillt terhelte a fe­lelősség, nem esünk az úgynevezett revizionista történészek hibájába, akik az egykor világszerte ünnepelt hőst manapság túlzott mértékben le akarják rángatni arról a pie­­desztálról, amelyre a háború utáni publicisztika emelte. Egyszerűen csak a kor- és szemtanúkra hivatkozva megállapítják, hogy az angol fegyveres erők kaotikus nor­vég hadműveleteiért elsősorban ő volt a felelős. Chamberlain engedett Churchill szüntelen követeléseinek, s a norvég hadjárat megindulása előtt kinevezte őt a sebté­ben megalakított legfőbb honvédelmi bizottság elnökévé, tehát a hadműveletek irá­nyítása nem a miniszterelnök, hanem Churchill feladata volt. A norvégiai kudarcok következtében a brit vezető körökben kialakuló csüggedt és pesszimista hangulatot kitűnően jellemezte John Colville, Chamberlain titkára, aki később Churchill mellett is betöltötte e posztot, s idővel a háborús miniszterelnök nagy csodálója lett. Colville szerint Chamberlain tudta, hogy bár a politikailag beavatott körök világosan látták Churchill fogyatékosságait és kapkodó, egymásnak ellentmondó intézkedéseit, azt is tudták, hogy az első lord rendkívüli népszerűségnek örvend a közvélemény széles köreiben, s ha Chamberlain nem enged a nyomásának, a közvélemény, sőt talán az alsóház számos tagja is a kormányfőt teszi majd felelőssé a kudarcokért. Colville szerint Churchill rendkívüli népszerűségéhez maga Hitler is hozzájárult, amikor Né­metország első számú közellenségévé nyilvánította az angol politikust. Colville tár­gyilagosan a norvégok felkészületlenségét okolta a kudarcokért, valamint azt a körül­ményt, hogy az angol kormány nem megfelelő tartalékosokat vetett be a norvég had­színtéren (a jól kiképzett egységekből álló brit expedíciós sereget ugyanis a franciák nyomására nem vitték át Belgiumból Norvégiába).42

Next