Valóság, 2004 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2004-04-01 / 4. szám - SZÁZADOK - FABÓ EDIT: Küldetés és történelem

FABÓ EDIT: KÜLDETÉS ÉS TÖRTÉNELEM „realizmusát” kapcsolta össze. „A társadalmi és politikai átalakítás történetfilozófiák­­kal támogatott programjainak ugyanolyan ideológiája volt, mint az ember, a kultúra és a társadalom utópikus látomásainak. Ez a kapcsolat mindkettőt igazolta, s ez tár­sadalmilag kívánatossá, ismeretelméleti szempontból is fontossá tette a történelem tanulmányozását - a múlt tényeinek felfedéseként értve. ... A történészek által elő­állított történelmi tudás vált a realizmus mértékévé az általában vett politikai gon­dolkodásban és cselekvésben.”27 Szekfü Gyula a születő magyar történetírás tudomá­nyának kulcsfigurája volt. Hivatásának alapelvéül a nemzetnevelést választotta. Munkáinak „értékítéletei általában különböző személyiségek, illetve életművek ösz­­szehasonlításán keresztül fogalmazódnak meg. ... Az egymásra épített relációkat ön­magában visszatérő rendszerré formálja... [a] hasonlítások során az addig pozitív pél­daként beállított individuum a következő relációban már jóval kedvezőtlenebb szín­ben tűnik fel”.28 Küldetéstudatának nemzetnevelő lényege, hogy milyen mértékben válnak részeivé az egyén személyiségének a közösségi célok, amelyek felismerése, elsajátítása csak a kivételes emberek hagyatékából lehetséges. Választott feladatában a történelem „terhe” alatt, tudományterületének objektivitásával, meggyőződésesen hitte az abszolút igazság elérhetőségét. Az objektivitás kritériuma a történelemalkotó, -alakító és -interpretáló emberi ter­mészet esendőségében megfoghatatlan. A fogalom mögötti szándék mindig önkényes marad. Idekívánkozik Hayden White-nak a történelmi narratíváról írott néhány fon­tos gondolata: „Sok történész manapság is úgy kezeli »tényeit«, mintha azok »adva« volnának, s a legtöbb tudóssal ellentétben nem hajlandó felismerni, hogy nem annyi­ra »készen találtak«, mint inkább azok a kérdések »konstruálják« őket, amelyekkel a kutató az előtte levő jelenséghez fordul.”29 Majd így folytatja: „A realista historizmus képviselői... egyetértettek abban, hogy a történész feladata nem annyira az, hogy az embereket emlékeztesse a múlttal szembeni kötelezettségeikre, mint inkább az, hogy rákényszerítse őket annak tudatos felismerésére, miként használható fel a múlt a jelenből a jövőbe való, etikailag felelős átmenet céljára.”30 Később így fogalmaz: „A történelmi narratíva... szimbólumok komplex rendszere... egyidejűleg két irány­ba mutat: a narratívában leírt események felé és a történettípus vagy mítosz felé...”31 „Így hát Lévi Strauss arra a megállapításra jutott, hogy »a történettudomány ugyan kiváló és nélkülözhetetlen erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a múlt egy má­sik pillanatát életre keltse és megőrizze, de a tisztán látó történészeknek el kellett is­merniük, hogy a történelem egészen sohasem vetkőzheti le mitikus természetét«.” A történelmi események és a köztük fellelhető kapcsolatcsoportok „csak a róluk gon­dolkodó történész tudatában léteznek”.32 A történeti tények, események feltárásakor Szekfü belevetítette az általa ismert - azaz saját - érzésvilágát, mentális reakcióit, motivációs bázisát a szereplők lelki életébe azok cselekedeteinek reprodukálásakor. Szekfü Gyula úttörő pályakép­­elemzéseiből három emelkedik ki sajátos módon: Rákóczi Ferencé, Széchenyi Ist­váné és Kossuth Lajosé. Az emigrációban élő Rákóczi volt a fiatal Szekfű kutatá­sának tárgya, majd egy életen át tartó eszményt talált Széchenyiben - bár az ő pályáját nem rajzolta meg -, s élete alkonyán az idős Kossuthtal foglalkozott. A tör­ténészi életmű két végén álló két államférfi közös vonása az emigráns lét. De a közbülső nagyság döblingi korszaka is emigrációnak - belső emigrációnak - te­kinthető. Szekfűt érdekelte e különös politikai kirekesztettség tartalma, értelme. A társadal­mi lét e rendhagyó formája történelmünk három nagy hatású, szimbolikus erejű figu­

Next