Valóság, 2008 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2008-01-01 / 1. szám - SOMOGYI FERENC: Keynes manipulatív közgazdaságtana
SOMOGYI FERENC Keynes manipulatív közgazdaságtana Az egyeduralomra szert tett libertinus politikai-gazdasági-kulturális hatalom szolgálatában álló tudomány olyan értelmezési mezőt jelölt ki önmaga számára, amelyet az abszurdum elgondolhatónak tekint, noha valójában önpusztító redukcióról van szó csupán. Különösen jól érzékeltethető ez a beszűkülés, amikor a közgazdaságtan elmélettörténetének a helyét kívánják kijelölni napjaink közgazdaságtanában. A végeredmény: maholnap nyomtalanul kiiktatódik a felsőfokú közgazdász-képzésből. Milyen szellemi degenerálódás idézte elő a kialakult helyzetet? Pozitivista igénnyel fogalmazódó elmélettörténet reménytelen vállalkozás lenne, állítja az ismeretelméleti anarchizmust hirdető P. Feyerabend, ezért „bármi megteszi” letűnt korok közgazdasági nézeteinek lomtárából - mindennemű prekoncepció nélkül - önkényesen válogathatunk. Magunk részéről mindkét véglettől elhatárolódnánk. Ezzel nem „középre állásunkat” kívánjuk megfogalmazni. A „középre állás” annak a totalitárius természetű libertinus szellemiségnek az elfogadása lenne, amelyik önmagát a kapitalista liberális demokráciában értelmezi, s egyben bejelenti a „történelem végét”. Az uralkodó önértelmezési kereteken kívül keressük azokat a támpontokat, amelyek értelmet adnak az elmélettörténeti munkáknak is. K-O. Apel írja: „Ma Nyugaton és Keleten egyaránt létezik az ún. pragmatikusok status quo gondolkodása, amely abszolutizálja a technikailag és gazdaságilag véghezvihető ügyletek ún. ’dologi kényszere’ által diktált haladást. Ma az ipari társadalom ezen automatikus, rendszer-immanens haladása számít voltaképpen a reálisan lehetséges tartományának. Ennek megfelelően tehát mindenki utópistának számít, aki — pl. az ökológiai válság láttán — azt hiszi, hogy eltérhet az általános útiránytól azért, hogy - mondjuk - nyilvános diskurzusban olyan lehetséges célokat fejtsen ki, amelyek nem magától értetődő célokként vetődnek fel az iparosodási folyamat során.” Apel érvelésének talajáról elrugaszkodva talán kiléptünk a megvalósult, s ezért realitásnak tekintett liberális utópia szellemi tartományából, de nem kerülhetjük meg a jogos kritikát, amely alapállásunkat fikciós utópiának minősítheti. Törekvésünktől távol áll, hogy egy megvalósult utópia kritikáját fikciós utópia bázisán fogalmazzuk meg. Alapállásunkat az a szándék hatja át, hogy a 19-20. század megvalósult utópiáin (liberalizmus, bolsevizmus, fasizmus, libertinizmus) túl olyan támpontokat találtunk, amelyek visszatérést jelentenek a történetiséghez, a hagyományos harmonikus társadalomszerveződéshez. Azon a szellemi úton mozgunk, amire Ny. Bergyajev hívta fel a figyelmet: „Úgy látszik, az utópiák sokkal inkább megvalósíthatók, mint ahogyan azt hiszik. S voltaképpen egy sokkal nyugtalanítóbb kérdés előtt találjuk magunkat. Hogyan kerüljük el határozott megvalósulásukat?... Az utópiák megvalósíthatók. Az élet az utópiák felé halad. És talán egy új évszázad kezdődik el, egy olyan század, amikor az értelmiségiek és a műveltosztály majd olyan módozatokról álmodozik, amelyekkel el lehet kerülni az utópiákat, és vissza lehet térni egy nem utópista társadalomhoz, amely kevésbé tökéletes és szabad”. Ha a 20. század egyeduralmi helyzetbe került utópiájának, a libertinizmusnak elfogadnánk az érték- és célvilágát, az intézményeit, a szabályozó eszközeit, motivációs rendszerét, abszolutizált álpiaci gazdasági koordinációját, pszeudo-demokratikus politikai rendszerét, akkor belebonyolódnánk egy olyan világba, amelynek akár kritikai, akár támogató értékelése mindenképpen apologetikus. Molnár Tamás szerint az „..Utópia legfélelmetesebb vonása az, hogy nincs mögötte semmi, hogy egy holtpontot jelent, ahol az emberiség minden vágya beteljesült, minden ösztöne megszelídült, minden törekvése kollektivizáló-