Valóság, 2008 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2008-09-01 / 9. szám - MŰHELY - ERŐS VILMOS: Történetfilozófiai iskolák vagy irányzatok a XX. században
ERŐS VILMOS: TÖRTÉNETFILOZÓFIAI ISKOLÁK VAGY IRÁNYZATOK A XX. SZÁZADBAN 35 annak kétségbevonása, hogy a felvilágosodással kezdődődő és az ipari forradalommal folytatódó, a tudományt, a racionalizmust és a haladást középpontba állító nyugat-európai kapitalista demokráciák az emberiség felszabadulását és emancipációját vonták volna maguk után. (Jól érzékelhető, hogy a posztmodern egyik legfontosabb előzménye így pl. Nietzsche - v.ö. erről bővebben Breisach43.) Foucault azután egyenesen odáig megy el, hogy a felvilágosodást és a modern kort éppen nem valamiféle emancipációként, hanem az elnyomás és a hatalmi-manipulációs technikák a korábbinál sokkal hatékonyabb formái kialakulásának tekinti, s ezért gondolkodásának középpontjában is részben a Gramscihoz is köthető hatalmi, hegemoniális kérdések állnak. Ez határozza meg ugyanis alapvetően a tudást, a megismerést is, amely így mindig hatalmi-uralmi technikák és intézmények által közvetített, részben a baconi „tudás egyenlő hatalom” értelmében, s így az igazi megismerés lényegében nem más, mint a különböző nézetek vagy ideológiák mögötti hatalmi-uralmi technikák, legitimációs törekvések leleplezése, vagy Derridánál éppen dekonstrukciója.44 Mindebből következik tehát, hogy a posztmodern tudományt is - mindenféle formájában, így a történettudományt is - a hatalmi-legitimációs törekvések eszközének tartja, s elsősorban annak ideologikus-diszkurzív jellegét húzza alá. Nincs tér itt a posztmodern általános és egyéni változatainak további taglalására (később még lesz szó mindezekről), fontosabb mindennek a történettudományban való lecsapódásának a bemutatása, amely legjellemzőbb módon Hayden White 1973-as Metahistory című munkájában reprezentálható 45 (jóllehet ő maga nem tekinti művét posztmodernnek.) White ebben a munkájában a XIX. századi európai történeti gondolkodását elemzi, de nem lehet kétségünk, hogy a történeti tudás általános mibenlétéről van mondanivalója. Ha Hegelnél (akihez persze White alapvetően kötődik) minden három, akkor White-nál minden négy. Négy különböző filozófust állít egymás mellé ugyanis, ezek Hegel, Nietzsche, Croce és Marx; négy történetírót vagy történészt (Ranke, Michelet, Burckhardt, Tocqueville), négy stilisztikai kategóriát és elbeszélési módot úgymint metafora, metonímia, szinechdoché, irónia valamint tragédia, komédia, románc és szatíra és négy politikai filzófiát vagy ideológiát, úgymint radikalizmus, liberalizmus, anarchizmus, konzervativizmus.46 White alapvető kategóriája még az employment (cselekményesítés), valamint pl. a szép és a fenséges közötti megkülönböztetés, ami a következő fő mondanivalójába illeszkedik: szerinte a történelem nem tudomány (úgy főként nem, mint a természettudományok), a korábban felsorolt történetírók és filozófusok közül egyikről sem dönthető el, hogy ki vagy melyikük írta meg, illetve értelmezte vagy rekonstruálta hívebben, valóságosabban, helyesebben a történelmet, a saját maga önkényesen kiválasztott szemszögéből ugyanis mindegyiküknek igaza van, mindegyikük értelmezése egyformán igazolható. A történelem úgy egészében egy a Nietzsche módján értelmetlen káosz, ebbe értelmez, rendet csak a történész vagy a filozófus (vagy bárki, aki a történelemmel foglalkozik) saját maga visz bele, ő maga tulajdonít, ad értelmet a történelmi eseményeknek s ez adja meg a történelem elbeszélésének, a narrációnak a lehetőségét is. A „történész” ugyanis az irodalomhoz hasonlóan kiválaszt egy nézőpontot, szemszöget, amelyből a történelem általános értelmetlensége, káosza (ez a fenséges) értelmesnek tűnik, s ezen értelem alapján mond el erről egy történetet (cselekményesít), amelynek - szintén az irodalomhoz hasonlóan - van eleje, közepe, vége. A történelem mindebből következően az irodalomhoz, a művészethez hasonló fikció, konstrukció, ahol tehát nem a valóság rekonstrukciója történik meg; a történelem így nem más, mint a valósághoz való