Valóság, 2009 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2009-04-01 / 4. szám - SZÁZADOK - NÉMETH GYÖRGY: Kórház és orvosok a XX. századi Budapesten
NÉMETH GYÖRGY Kórház és orvosok a XX. század eleji Budapesten (A pesti kórházi orvossztrájk) 1908. január 29-én, szerda délután Müller Kálmán, Budapest székesfőváros dunabalparti közkórházainak igazgatója hivatalosan is közölte al- és segédorvosaival, amit a napilapokból nem hivatalosan már amúgy is tudhattak, hogy gróf Andrássy Gyula belügyminiszter nem hagyta jóvá a törvényhatósági bizottság közgyűlésének azon határozatát, mely az alorvosok fizetését 1600, a segédorvosok fizetését 1200 koronára emelte. A belügyminiszter még 1898-ban, az Országos Betegápolási Alap (OBA) létrehozása kapcsán rendeletben kötelezte a törvényhatóságokat, hogy hozzájárulását kérjék a közkórházaikban alkalmazott orvosok számával és az alkalmazás feltételeivel kapcsolatban. Ezt azért látta szükségesnek, mert csak a főbb kiadási tételek ellenőrzés alatt tartásával enyhíthette a közkórházak működését napi ápolási díjak folyósításával finanszírozó, az 1899. január 1-én létrehozott Országos Betegápolási Alapra (OBA) nehezedő pénzügyi nyomást. A belügyi kormányzat kórházi kapacitásszabályozást és költségkontrollt egyaránt alkalmazott. Utóbbira azért volt szükség, mert a napi ápolási díj nem volt normatív (nem volt egységes az egész országban), ami miatt a korabeli kórház finanszírozási rendszer olyan intézményfinanszírozásnak tekinthető, mely teljesítményfinanszírozási elemeket is tartalmazott. A kormányzat a forrásfelhasználás hatékonyságát erőteljes kontrolling tevékenységre támaszkodva igyekezett növelni. (Miután feltárták az egyes kórházak kiadási szerkezetének különbségeit, ezek okát kezdték firtatni, így találva rá gazdálkodásuk gyenge pontjaira. Grósz Emil szemészprofesszor emlékirataiban elmondja, hogy gróf Tisza István első miniszterelnöksége idején (1903-1905), amikor egyúttal belügyminiszter is volt, a „kórházak költségvetése iránt melegen érdeklődött. Amidőn egyik-másik kórház gazdálkodását kifogásolta, munkatársai - félreismerve intencióit - minden tételt sokalltak, kifogásoltak”.G Grósz szerint Tiszának nem ez volt a szándéka, „ő nem takarékoskodott a valódi szükségletekkel, csak a fölösleges adminisztratív kiadásokat óhajtotta csökkenteni”, de míg a valódi szükséglet meglehetősen szubjektív kategória, a költségvetési előirányzat túllépése és a kórházak folyamatos működése meglehetősen objektív. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy Grósz Tisza István nagy tisztelője és lelkes híve volt.) A korábbi évtizedekben gyakran előfordult, hogy a belügyi kormányzat előleg folyósításával volt kénytelen közkórházakat megsegíteni, mert nem kockáztathatta tevékenységük beszüntetését. Az előleg igen gyakran bizonyult visszafizethetetlennek, ezért utólagosan segéllyé alakították. A kórházi al- és segédorvosi kar általános fizetésemeléséhez való hozzájárulás az ország legnagyobb és legjelentősebb törvényhatóságában, precedens jellegénél fogva is, nagy körültekintést igénylő döntés, mert hivatkozásul szolgálhat hasonló célú vidéki mozgalmaknak, ami előbb-utóbb kikényszeríti a napi ápolási díjak további emelését, ami végül is adóemelést tesz szükségessé. Ezt a mindenkori kormányok, mint önmagában is politikai bonyodalmak okozóját, lehetőleg el kívánták kerülni. A belügyminiszteri döntésről értesült orvosok még aznap éjjel, február 4-i határidővel, benyújtották lemondásukat. Ha távoznak - aminek jogi akadálya nem volt ama keddi naptól kezdve minden beteget a 20 főorvosnak kellett volna ellátnia, helyettesítve saját volt beosztottjaikat, a kórházban lakó, személyenként évi 150-210 inspekciós napot teljesítő másodorvosi kart. Jogi értelemben tehát nem volt szó munkabeszüntetésről, sztrájkról.