Valóság, 2017 (60. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 6. szám - SZÁZADOK - J. Nagy László: A budapesti vért lemosták a Csatornában

J. NAGY LÁSZLÓ A budapesti vért lemosták a Csatornában 1956 őszén a nemzetközi diplomáciában, a politikai-gazdasági életben, de a mindennapi beszélgetésekben is két város - Szuez és Budapest - neve állandóan jelen van. A peri­fériákon - Közép-Európában és a Közel-Keleten - kirobbant lázadás jelzi a birodalmak válságát, Budapest a szovjet birodalomét, Szuez pedig a klasszikusnak mondott (angol­­francia) gyarmatbirodalomét. A krízisfolyamat a két térségben párhuzamosan zajlott, a résztvevők követték a másik régióban folyó eseményeket, de a közvetlenül érintett nagyhatalmak figyelmüket, erőfe­szítéseiket elsősorban a Közel-Keletre koncentrálták. Kelet-Európában a válság elmélyülése a Szovjetunió Kommunista Pártjának 20. kongresszusa (1956. február) után gyorsult fel. A tanácskozás azzal, hogy törvényszerű­nek ítélte a szocializmusba való átmenet egyre változatosabb formáit, bátorította a szo­cialista politikai rendszerek megreformálását célul kitűző reformereket. A megújításért folyó küzdelem különösen éles formát öltött Lengyelországban és Magyarországon. Ám míg Lengyelországban békés kimenete lett a küzdelemnek, addig Magyarországon fegy­veres felkelésbe torkollott. A felkelés egy héten belül radikális változásokat eredménye­zett: lerombolta a sztálinista politikai rendszert. A szétesett egyeduralkodó párt helyébe lépő MSZMP vezetője, Kádár János „nemzeti demokratikus forradalomnak” nevezte a változásokat. A szovjet vezetés is elfogadni látszott az új helyzetet: október 30-án közzétett nyilatkozatában elismerte a bolsevik típusú forradalomtól eltérő szocializmus létjogosultságát és kilátásba helyezte a szovjet csapatok kivonását a kelet-európai orszá­gokból. Amikor azonban a nyilatkozat publikussá vált, már megszületett egy vele ellen­tétes új állásfoglalás is a magyar felkelés fegyveres felszámolásáról. Mi az oka ennek a hirtelen változásnak? A döntés meghozatalában kétségtelenül nagy nyomás nehezedett a szovjet vezetésre a kínaiak és jugoszlávok részéről, ám a változás okát valójában a Közel-Keleten kell keresnünk. Nasszer elnök 1956. július 26-án Alexandriában bejelentette a Csatorna egyiptomi kézbevételét. Az így befolyt jövedelmet - 100 millió dollárt - az Asszuáni-gát finan­szírozására kívánta fordítani. Az építkezéshez szükséges hitel biztosítását ugyanis az Egyesült Államok egy héttel korábban, korábbi ígéretét visszavonva, megtagadta. A Csatorna Társaság fő részvényesei, Nagy-Britannia és Franciaország számára azonban az igazi veszteség nem anyagi, hanem politikai volt: látványosan bizonyosodott be, hogy a Közel-Keleten már nem ők irányítják az eseményeket. Az államosítás óriási presz­tízsveszteség volt számukra. Szoboljev, a KGB kairói főrezidense, meghallgatván az egyiptomi elnök beszédét nyomban ki is jelentette: „Ezt a Nyugat nem bocsájtja meg. Háború lesz.” Októberre, igaz, hogy nem minden gond nélkül, kialakult az Egyiptom-ellenes brit­­francia—izraeli koalíció, s elkészült a fegyveres intervenció terve. Franciaország döntően az algériai probléma miatt csatlakozott. Nasszer alexandriai beszédében nyíltan vállalta az arab nacionalizmust, s a francia gyarmati hatalom ellen 1954. november 1. óta harcoló algériai felkelők támogatását. Kijelentette: „... az arab nacionalizmus lángra lobbant az Atlanti-óceántól a Perzsa­öbölig... Sohasem mondhatjuk, hogy Algéria harca nem a mi harcunk.” Ez különösen felbőszítette Párizst, amelynek 1956 nyarán már több mint 400 ezer katonája folytatta

Next