Valóság, 2018 (61. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 10. szám - MŰHELY - Paár Ádám: Amerikai baloldali populista utópiák
36 PAÁR ÁDÁM: AMERIKAI BALOLDALI POPULISTA UTÓPIÁK a szépirodalom segítségével kísérlek választ találni ezekre a kérdésekre. Az amerikai agrárpopulizmushoz közelálló két szerző, Edward Bellamy és Jack London egy-egy regényén keresztül mutatom be, miként képzelték el a populisták a jövőt. Bellamy regénye egy pozitív végkifejletre (utópia), míg Jack Londoné egy társadalmi és politikai rémlátomásra (disztópia) szolgál példaként. Úgy is fogalmazhatunk: Bellamy azt írta meg, amit a populisták, farmerek, szocialisták koalíciója várt, London pedig azt, amitől rettegtek (Az utópia rövid története) Az utópia kifejezés és műfaj Moms Tamás (1478-1535) jogász, író, lordkancellár hasonló című, 1516-ban megjelent műve nyomán terjedt el. Az utopia szó azt jelenti: „sehol”. Bár nem ez volt az első irodalmi mű, amely egy ideális(nak) ábrázolt - bár mai szemmel nyomasztó - társadalmat vázolt fel (Platón Állama óta ez kedvelt volt a filozófusok körében), de az utópia elnevezés vált elterjedné visszamenőlegesen Platón művére is. A 16-18. században számos utópia látott napvilágot, amelyek általában a fennálló társadalom és kormányzati rendszer iránti bírálatot kerülő úton, egy soha nem létezett - általában tengerentúlra helyezett - ország bemutatásával fogalmazták meg. Meg lehet különböztetni a politikai és szépirodalmi utópiákat. Előbbiek (pl. Tommasso Campanella: Napállam, Denis Vairasse: A szevalambok története, Francois Fénelon: Télemakhosz, Bernard Le Bovier de Fontenelle: A filozófusok köztársasága) határozottan politikai motivációjúak, és céljuk a fennálló rend kritikája. Közös vonásuk, hogy az adott seholország társadalmi berendezkedése, kormányzati rendszere homlokegyenest ellentéte a korabeli európai társadalmaknak. Bár nagy eltérések vannak a szerzők által alkotott világok között, többnyire a rideg egyenlőségelv jellemzi ezeket az utópiákat, a túlzott racionalizmus, a magánszféra teljes felszámolása, a közösség szigorú, olykor nyomasztó kontrollja az egyén fölött, így manapság - a létező szocializmus egyenlőség-eszményének kényszerű „kipróbálása” után - már disztópiaként is olvashatók. Az ártalmatlanabb, szórakoztatva tanító-nevelő szépirodalmi utópiák, amelyek az alfabetizáció és a szórakoztató irodalom elterjedésének, vagyis az irodalom „demokratizálódásának” eredményeként váltak széles rétegek számára hozzáférhetővé (pl. Jonathan Swift: Gulliver utazásai, Jules Verne: A bégum ötszázmilliója, Sándor Mátyás, Jókai Mór: A jövő század regénye, Dániel Defoe Robinson Crusoejknak utolsó fejezete), sokkal gazdagabbak cselekményben, mint a 17-18. századi politikai utópiák. Céljuk az erkölcsnemesítés, felvilágosítás, morális javítás, nem csupán egy ideális társadalom leírása. Jellemzőjük továbbá, hogy más műfajú könyvekként (pl. kalandregény, sci-fi, utazásos regény) is olvashatók. A 19. századi romantika egyik fő jellemzője, az elvágyódás - nemcsak időben, hanem térben is - igencsak kedvezett a naiv, ártalmatlan szépirodalmi utópiáknak. Más regények a 19. század végén - mint Bellamy Visszapillantás, 2000-1887 című műve, William Morris: Újdonságok Seholországból, H. G. Wells művei - konkrét tudományos és társadalmi célok és mozgalmak népszerűsítését vállalták szépirodalmi formában, kiaknázva az irodalom erkölcsnemesítő és populáris ismeretterjesztő jellegét. Végül a 20. században, részben a század szörnyű diktatúráinak és háborúinak, részben a tömegtársadalom káros jelenségeinek, valamint a rideg automatizációnak és gépesítésnek a hatására sorra születnek az antiutópiák, akár könyvek, akár filmek vagy rajzfilmek formájában, amelyek sötét, nyomasztó rémlátomások az emberiség vagy annak egy része jövőjéről (pl. Aldous Huxley: Szép új világ, George Orwell: 1984, Szathmáry Sándor: Kazohinia, Anthony Burgess: Gépnarancs, Terry William: Brazil, Michel Gauthier: Az elsüllyedt világok), számban és talán művészi jelentőségben felülmúlva a 19. század előtti utópiákat. Valóság • 2018. október