Valóság, 2018 (61. évfolyam, 1-12. szám)

2018 / 1. szám - Szakolczai György: A gazdasági egyensúly neoklasszikus és keynesi definíciója és a római katolikus egyház társadalmi tanítása

SZAKOLCZAI GYÖRGY: A GAZDASÁGI EGYENSÚLY NEOKLASSZIKUS... 3 alapozást annak a felfogásnak, szélsőséges esetben a minimális államnak, amely kor­látozni akarja, vagy akár teljesen meg akarja szüntetni a gazdaság ügyeibe való állami beavatkozást. (A keynesi általános elmélet) A neoklasszikus általános egyensúlyi elméleten és főként ez elmélet általános gazdaságpolitikai alkalmazhatóságának gondolatán Keynes általá­nos elmélete (Keynes 1936, 1936/1961/1965, 1936/1971/2007) ütötte az első, de halá­los sebet. Figyelemre méltó, hogy Keynes elmélete 1936-ban jelent meg, Debreu ezzel foglalkozó első cikke 1952-ben, Arrow és Debreu ez elméletet általánosan elfogadottá tevő cikke pedig 1954-ben. Ez az irányzat és ennek általánosan elfogadott gazdaságel­méleti és gazdaságpolitikai főiránnyá válása tehát akár még elméleti visszalépésnek is tekinthető Keynessel szemben, mert a főirány nem cáfolja meg, hanem figyelmen kívül hagyja a Keynes által előadott problémákat és szempontokat. Keynes most idézett műve a nagy világgazdasági válság idején született meg azzal a céllal, hogy megoldást találjon a tömeges munkanélküliség akkori problémájára. Keynes e művében az általános egyensúlyi elméletnek a munkapiacra való alkalmazhatóságát támadta, az árupiacra való alkalmazását nem, és könyvét az alábbi, egyetlen oldalból, sőt egyetlen bekezdésből álló 1. fejezettel vezette be: „Ennek a könyvnek A Foglalkoztatás, a Kamat és a Pénz Általános Elmélete címet adtam, az általános szóra téve a hangsúlyt. Ennek a címnek az a célja, hogy kiemel­je érveim és következtetéseim jellegének ellentétét az e témára vonatkozó klasszikus elméletével, amelyben felnevelkedtem, és amely uralja e nemzedék kormányzati és akadémiai köreinek gondolkozását, mind a gyakorlatit, mind az elméletit, éppúgy, mint az elmúlt száz évben. Úgy érvelek, hogy a klasszikus elmélet posztulátumai csak egy speciális esetre érvényesek, de az általános esetre nem, mert [a klasszikus elmélet] olyan helyzet [általános érvényességét] tételezi föl, amely [csupán] a lehetséges egyensúlyi helyzetek határoló pontja. Mi több, a klasszikus elmélet által feltételezett speciális eset jellemvonásai nem felelnek meg annak a gazdasági társadaloméinak, amelyben tény­legesen élünk, aminek az a következménye, hogy tanítása félrevezető és katasztrofális (disastrous), ha megpróbáljuk a tapasztalati tényekre alkalmazni’ (Keynes 1936, 3. kiemelések az eredetiben, Sz. Gy., 1. még Keynes 1936/1961/1965, 1936/1971/2007). Ez az érvelés a következőképpen folytatódik a 2. fejezetben: „A foglalkoztatás klasszikus elmélete - amely e feltételezések [a klasszikus elmélet feltételezései] szerint egyszerű és nyilvánvaló - véleményem szerint két alapvető posz­­tulátumon alapul, habár gyakorlatilag [ezeket megalapozó] elemzés nélkül: 1. A munkabér egyenlő a munka határtermékével. [...] 2. A munkabér haszna, ha egy adott mennyiségű munkát alkalmaznak, egyenlő a foglalkoztatás e volumenének határáldozatával” (i. m. 5. kiemelések az ere­detiben, Sz. Gy.). Ezt ennek a két posztulátumnak, valamint a klasszikus elmélet foglalkoztatásra és munkabérre vonatkozó alaptételeinek félreérthetetlen és határozott elutasítása követi. Itt nem célszerű idézni Keynes további elemzését, és e két itt idézett posztulátum tart­hatatlanságát már az is mutatja, hogy a munka határtermékét nem lehet meghatározni, és a munka határáldozata olyan elméleti konstrukció, amelynek számszerűsítése lehe­tetlen, és elméleti megalapozottsága vitatható. A termelés összetett folyamat, amelynek résztvevőit eltérő mértékben díjazzák. Ha a végtermék előállításához szükség van vala­mennyi munkafolyamat elvégzésére, az egyes munkafolyamatok határterméke meghatá­rozhatatlan, és ez a meghatározhatatlan határtermék nem lehet a díjazásnak és a díjazás Valóság • 2018. január

Next