Valóság, 2018 (61. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - SZÁZADOK - Miskolczy Ambrus: Román szabadságok az Árpád-házi magyar királyságban
MISKOLCZY AMBRUS Román szabadságok az Árpád-házi magyar királyságban A középkor a szabadságok világa, maga a szabadság - egyes számban - ezzel szemben a modernitás, a felvilágosodás találmánya. A szabadságok írott vagy íratlan privilégiumok. Alapjuk a szokás és az ehhez is igazodó uralkodói kegy. Térségünkben csak az lehetett uralkodó, akinek legitimitását Bizánc vagy Róma biztosította. 1000-ben, amikor egész Európában a világvégét és az utolsó ítéletet várták, a német-római császár beleegyezésével, sőt ajánlására II. Szilveszter pápa koronát küldött a magyar nagyfejedelemnek, Istvánnak, akit karácsonykor meg is koronáztak, és ezzel olyan királyság született, amely a nyugati feudális világnak a végvidéke lett. És sehol a középkor folyamán a keleti és a nyugati kereszténység nem került olyan szoros életközelbe, mint itt, az új ország keleti részein, méghozzá a románok révén is. A románok integrálódása a magyar királyság világába az eredetvita után a második nagy vitakérdés. A továbbiakban azt is elemezzük, hogy milyen „megoldások” születtek. De először magát az integrációs keretet kell röviden jellemezni: Szent István országát. (Szent István országa) A 9. század végén a magyarok két birodalom - a bolgár cárság és a keleti frank királyság - végvidékén telepedtek le. Az új nomád állam törzsszövetségként működött, élén a nagyfejedelemmel, ő és népe a Duna mentén, a mai fővárost övező sík vidékeken telepedett le. A nagyfejedelem után a gyula (katonai vezető) és a horka (bíró) következett a rangsorban. De a főhatalom névleges volt, a törzsfők valóságos kiskirályok voltak, a korabeli források olykor mint királyokat említik őket. Ezek két irányba folytatták rabló-hadjárataikat, dél és nyugat felé. Nomád szokás szerint pusztítottak, fosztogattak vagy a békéért cserébe váltságdíjat szedtek, és gyakran egy-egy nyugati hűbérúr szövetségeseként jártak el. Egyre jobban megismerték a keleti és a nyugati civilizációt, rablott holmival és foglyokkal tértek haza, olyanokkal, akik már keresztények voltak. A kereszténység így egyrészt alulról is terjedt, mert a fogoly szolgák hitbeli szilárdsága hathatott az urakra. Továbbá hatott a már korábban kereszténységre tért szlávok világa is. Innen sok szavunk származik, többek között a karácsony, amelyet egyesek román eredetűnek vélnek, holott nem az, hanem bolgár-szláv, és a dél-szlávok nyelvébe az albánból érkezett. (Közös albán-román sza: kércu, kércumocráciuni.) Jelentése tuskó, ezt a téli napfordulókor égették el, azért, hogy elűzzék az ártó lényeket. A magyarba feltehetően a görögök hittérítő tevékenysége révén jutott el a szó, mivel a magyarok közül sokan tudtak valamit szlávul, és a görög püspök bolgár-szláv tolmácsok révén érintkezett a néppel. (A román nyelvbe szláv közvetítéssel került a karácsonyi ének, a colinda a calendae-ból.4) Nálunk a kereszténység hatása kívülről, és aztán felülről érvényesült, amikor két magyar törzsi vezér Bizáncban felvette a kereszténységet. Először 948-ban Bulcsú, horka, a nyugat-dunántúli szlovéneken is uralkodó törzsfő politikai számításból tette ezt. A bizánci krónikás fel is rótta neki, hogy csak „színleg hajlott a kereszténység felé”, de a császár is, aki szövetségest keresett benne, és még patríciusi címet és kincseket adott neki. Számítása nem vált be, viszont a magyar vezér 955-ben vereséget szenvedett Augsburg mellett, fel is akasztották, és ezután vége szakadt a nagy nyugati kalandozásoknak. A bizánciak sem fizettek több adót a magyaroknak, mire ezek 958-ban Bizáncot próbálták elfoglalni, s bár vereséget