Valóság, 2019 (62. évfolyam, 1-12. szám)

2019 / 6. szám - MŰHELY - Falusi Márton: Eszmetörténet és/vagy kultúratudomány - avagy van-e a jog és irodalom kutatásának módszertana?

34 FALUSI MÁRTON: ESZMETÖRTÉNET ÉS A NAGY KULTÚRATUDOMÁNY... interpretációs kimeríthetetlenség”66 tétele; vagyis hogy valamennyi értelmezési, érvelési művelet során keletkezik afféle „maradvány” („leftover”), mely nem artikulálódhatott, mivel az adott korszak nem fordított rá kellő gondosságot, így viszont továbbra is artiku­lációra vár. Greenblatt a múltbéli szövegekkel való ,jelentésteli találkozás” négy fontos transzformációs jellemzőjét sorolja fel: 1. a „művészetről” folytatott diszkussziók átvitele a „reprezentációkról” folyó diszkussziókra; 2. a történelmi fenomén materialista magya­rázatának eltolódása az emberi test és az emberi szubjektum tanulmányozása felé; 3. az irodalmi művek váratlan diszkurzív kontextusának (a „szupplementumok”) vizsgálata a kézenfekvő tematikai besorolások helyett; 4. az ideológiakritika felváltása a diskurzus­analízissel.67 A „szupplementaritás” fogalma arra utal, hogy az újhistorizmus - akárcsak Derrida dekonstrukciója — érzékeli a zárt struktúrák folyamatosan kiegészítendő mivoltát, egyetlen értelmezést sem tart szükségszerűnek és befejezettnek. Geertz kulturális antro­pológiája innentől fogva a kikezdhetetlenül követendő példa, hiszen a kultúra mint szim­bolikus interakciók rendszere úgy állítja elő a valóságreferencia megfelelően reflektált ismerettárgyát az irodalomtudományban, hogy a diszciplína mind a nemzeti kánon, mind a kulturális közösség krónikájának affirmációját el kívánja kerülni. De vajon ténylegesen el is kerüli? Megjegyzendő, hogy ezen a téren az újhistorizmus nem könyvelhet el - saját célkitűzéseihez képest mérhető - sikereket, hiszen sem a kánon listázása és azzal összefonódott értelmezése, sem a krónika eseményeinek össze­­szerkesztése és rendszerbe iktatása nem vált meghaladottá törekvéseinek kinyilvánítása óta. Az újhistorizmus nem módosított a kánonnal kapcsolatos elvárásainkon, és attól még, hogy meggyőzően bizonyította várakozásaink esetlegességeit, valamint revideál­­hatóságát, a kanonizáláskor - mely legalább annyira szándékolatlan fejlemény és ter­mészetes igény, mint amennyire hatalmi aktusok ódiuma - felmerülő nehézségeket nem küszöbölhette ki. A jog és irodalom kutatások döntő ismérvét fogalmazza meg Greenblatt azzal, hogy a fikciós szövegek nyelvhasználatát az életvilágban azonosítja; az irodalom beszédmódjai nem csupán a nyilvánosság szféráiban, de a magánéletben, „legszenvedélye­sebb” és „legbensőségesebb” pillanatainkban is hatással vannak ránk. Az irodalmi és a nem irodalmi nyelvalakítás egymás „sűrű leírásai”­­ éppen azt a felis­merést viszi át az irodalmi és a jogi textusokra, cselekedetekre a law and literature, amelyet Auerbach Mimesis című könyvének realizmuskoncepciójával illusztrál az amerikai iroda­lomtörténész, majd Francis Bacon 1623-ból (The Advancement of Learning) származó idé­zetével foglal össze tömören. „Módszer gyanánt, hogy efféle történetet [irodalomtörténetet] állítsunk össze, kiváltképpen javaslom, hogy kivitelezésének mikéntjét és alapelveit ne pusz­tán a történetekből és a kommentárokból kristályosítsuk ki, de az adott században vagy akár rövidebb korszakban írott valamennyi fontos könyvből [...], melyek akként vétessenek szá­mításba, az ízlés próbája alá vetve akként vizsgálgassuk okoskodásukat, stílusukat és rend­szerüket, mintha az adott kor Irodalmi Szellemének [genius literarius] vonzereje a halottól származna.”68 Ez vitathatatlanul a szellemtörténet és a miliőelmélet reminiszcenciája, ame­lyet az újhistorizmus jócskán felülbírál. A, iorszak” szubsztanciája - nevezzük akárhogyan, szellemnek, géniusznak vagy a kollektív szubjektum ethoszának -, a „fiktív totalizáló enti­tás” (Fredric Jameson) többé nem rekonstruálható koherensen, ám az apró részletek (például Madame Vauquer étkezője a Goriot apó­ban), anekdoták, rekvizitumok poliperspektivikus ábrázolása mégiscsak átmenti a mimézist a posztstrukturalizmus akadékoskodásain, és létre­hozza az „ellentörténelemnek” a kanonikussal versengő narratíváját. Az ilyen típusú „ellen-eszmetörténet” a jog és irodalom narratológiai iskolájának fősodra, amely többféle forrásból táplálkozhat. A Jan Assmann-i „kontraprezentikus nar­­ratíva”69 példásként felhozva az amerikai alkotmányozás nagy elbeszélését a kisebbségi

Next