Várad, 2007 (6. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 3. szám
sokszor, és lehet, hogy ez túlzás, de beszédesek is ezek a nevek. Nyilván nem szerepeltethettél mindenkit a saját nevén. Honnan vetted ezeket a neveket? Akkor így kérdezem, és akkor talán megfordítjuk a kérdést. Z. P.: Hát a tótkomlósi telefonkönyvből, ha már így kérdezed. K. P. J.: Mikori telefonkönyv? Z. P.: Régi, mindegy, hát úgyis ugyanazok a nevek. Vannak olyan nevek, amelyeket szándékosan tótkomlósi nevek közül választok, egyrészt mert tetszenek, másrészt mert jól hangzanak. Bár nem mindegyik hangzik jól, és akkor nem lehet használni. És hát valami olyat, akit személyesen nem ismerek, vagy nem jól, mert az már zavarna. Ezzel is csínján kell bánni. Kivéve a főszereplőket, ezért aztán azokat nem is tudom mindjárt, azoknak ki kell valami mást találni. Valami nem létezőt. Mert azok már annyira közeli figurák. K. P. J.: A Jadviga névről mesélsz is valahol, hogy eredetileg nem Jadvigát akartál. Z. P.: Igen, hát ezekről mind lehetne mesélni, egyébként meg a temetőkről is lehetne mesélni, de az már egy másik téma. K. P. J.: Akkor még annyit hadd kérdezzek meg, mielőtt átadjuk a közönségnek a szót: hogyan írsz? Húzol-e sokat, vagy van a történetnek egy sodrása és akkor azt hagyod sodródni? Vannak írók, akik azt mondják, hogy úgy szeretnek leülni, hogy nem tudják, hogy mi lesz a következő mondat, vagy az első mondat, tehát a mondatok úgy hozzák magukkal. Kosztolányi azt mondja, hogy nem írni, hanem húzni kell tudni... Z. P.: Hát nem tudom, hogy ez érdekese vagy fontos-e, tegyük fel, hogy tudom már a jelenetet, úgy öt oldalt, hogy ezt meg akarom írni. Elgondolom, nekiállok és megírok két bekezdést vagy hármat, vagy fél oldalt vagy egy oldalt maximum, de többet nem. Újraolvasom, lemásolom, beteszem még egyszer és átírom. Bemásolom vissza, és akkor megint átírom. K. P. J.: Lektoraid vannak? Akik még mielőtt kész lenne... Z. P.: Vannak, elsősorban a Parti Nagy Lajos, barátaim, Réz Pál, kollégáim... K. P. J.: A család nem olvas? Z. P.: És hát ki más, a feleségem. Szűcs László: Nekem lenne egy kérdésem. Hogyan szólnak a könyveid szlovák nyelvi környezetben? Egyáltalán vannak-e szlovák fordítások, felfedezett-e a szlovák olvasóközönség ? Z. P.: A Jadviga párnáját lefordították szlovákra. Ugyanezt a borítót használták, a Kalligram kiadónál, Deák Renáta fordította, és kapott rá valami szép díjat, úgyhogy biztosan nagyon szép munka. Én követni tudom, mert mégiscsak az én könyvem, de szlovákul nehezen tudok úgy olvasni, hogy élvezhető is legyen, hanem inkább kibogarászok egy szöveget. Közös munka is volt benne, mert hát a lábjegyzetekben nagyon sok szlovák, eredetiben is szlovákul, pontosabban nem igazán szlovákul, például olyan szlovákot jegyeztem meg a figuráknak a saját tollával nyilván, ugye, amit hogyha egy ilyen emelkedettebb irodalmi szövegbe beékelnénk, mint román írásjelekkel egy csángó szöveget. Tehát nagyon különbözik az eredeti szlováktól. Viszont érteni lehet, lefordítani nem kell, tehát a lábjegyzetek egy kicsit módosultak, átmentek magyarázóba. Már megjelent csehül is ennek az eljárásnak a hasznosításával. De azt már nem tudtam követni. Eléggé különbözik a két nyelv. Dénes László: Rendes magyar író politizál. Závada Pál politizál-e? Z. P.: Folyton. D. L.: Ez rendben van, de melyik írószövetségnek a tagja? Z. P.: A Szépírók Társaságának. Az írószövetségnek nem voltam sosem tagja, úgyhogy nem léptem ki belőle. Sz. L.: Díszpolgára-e Tótkomlósnak, tehát próféta vagy-e a saját hazádban? Z. P.: Ez meg milyen kérdés? Mert tényleg az vagyok. (Nevetés.)