Várad, 2009 (8. évfolyam, 1-10. szám)

2009 / 6-7. szám

A szépírás óriási, szabad terében Nagyváradi ested alkalmával hosszan faggatott téged Kőrössi P. József Tótkomlósról, a tavaly harmadik kiadásban megjelent Kulák­prés kapcsán is. Kérlek, mondd el olvasóiknak, mit jelent ma szá­modra a szülőti elved, milyen a viszonyod az ottani emberekkel! Nekem az én szülőfalum a gyerekkoromban szinte csupa jót je­lent, szerető családot, komplett világot a szlovák-magyar kettős kultúrával, sok olvasást, bringázást, hegedűórát, nyáron a strandot. Később inkább a hazautazásokat jelenti, a vakációkat, a rokonláto­gatásokat, a magnós interjúkat, az anyaggyűjtést a szociográfiá­hoz. Meg hogy fölviszem az enyéimet és odalátogató barátaimat édesanyám padlásmúzeumába, majd végigkalauzolom őket a falu­mon (most már város), miközben mit is beszéljek róla, mármint Tótkomlósról. Róla (és persze a családomról) írtam a Kulákprést a tényirodalom műfajában, és modellnek képzeltem Komlóst, ha re­gényeimen dolgoztam. Rengeteget kaptam tőle, máig is belőle élek. Ha az otthoniakról ejtenék szót, akkor anyámról, apámról, a családomról és egy atyai jó barátomról kéne beszélnem, mindőjük­­nek legalább egy-egy könyvet köszönhetek, de nincs itt hely mind­ezt részletezni. Interjúidból azt olvastam ki, hogy tulajdonképpen szabadság-igé­nyed vitt a szociográfiától az irodalom felé. Kielégíti-e ezt az igényt jelenleg az írói munkád? Hát igen, az is egyfajta szabadságigény, ha az ember éppen tényfeltáró könyvet írna az 1946-48-as szlovák-magyar lakos­ságcseréről, de nem sikerül valamirevaló eredeti forráshoz jutnia - ahogy én jártam -, így aztán szépirodalmi műfajról ábrándozik. Azt hiszi, ott nyilván bármit szabadon költhet meg az író, nem kö­ti a konfabulálás tilalmának íratlan szabálya, mint a szociográfia esetében. Lehetett ilyesminek is szerepe biztosan a váltásban - ám ennél fontosabb volt az írásnak mint a formateremtés egész vilá­gának a csábítása. Magyarán annak, hogy kiderült, számomra még a „mit” kérdésének jelentőségét is messze fölülmúlja a „ho­gyané”. És akkor kiszabadulva a szépírás óriási, szabad terébe­­ kapaszkodókat keres az ember, cövekeket ver le, mint a hegymá­szó, s odakötözi magát a mondatfaragás szabadon választott szol­gálatának rabjaként. De kinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés.

Next