Várad, 2012 (11. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6. szám
nak csak futtában szalutáltak, egyikük felkapott egy dákót s bravúros ügyességgel megforgatta a feje fölött. (Ennyi bolondozástól visszatérhetne az ő duhajkodó arisztokrata kedve bár, ha az egészség nem is.) A székekre felállva egymás után toastóztak. A magyar zsurnalisztára - aki civil estélyi öltözetben valahogy kilógott a katonai egyenruhát feledni kész bagázsból -, utólag, napok, hetek múlva is lenyűgöző hatással volt annak a nyúzott arcú, beteges kinézésű tüzértisztnek a fellépése, aki váratlanul vált ki a csapongó társaságból, és egy ugrással az asztalra szökve komikus komolyságával - így fogalmazhatná meg talán a legpontosabban - kezdett szónokolni. Azokra emelte pezsgős poharát, akik oly messzire távoztak, mégis mindenütt velük vannak, a mosdóban, a terített asztalnál, nemcsak zászlóbontáskor. A társaság tapssal jutalmazta a bizarr köszöntőt. (Mi fogja átsegíteni s nemcsak őket az önsajnáltatás könnyeztető hangulatán? - tusakodott magában az egészség kényes egyensúlyába mióta már hasztalanul kapaszkodó K. Zs. ? Aki akkor még nem sejtette, hogy Nizza napsugarainak gyógykúrája is késő már neki. „Csak arra akartalak kérni benneteket, hogy ne felejtsétek el azt a kertet, tőlünk egy angol mérföldnyire suttogta száraz hangon a tüzértiszt, szeme kidülledt, s az alig kivehető, némelykor csak megsejtett szavak nagyobb zsongást idéztek elő, mint a rideg, szigorú kaszárnyaéletet feledtetőn kifogástalan öltözékben és eleganciával felszolgált legkitűnőbb borok. - Abban a kertben - folytatta sötéten csillogó tekintettel (s a kimelegedett zsurnaliszta hirtelen megborzongott) - a rózsaszínben virágzó tamariskák alatt nagy darab üresség tátong; ha egyszer odaszegődhetnék kertésznek, arra kérlek, derék társaim, hogy ne felejtsetek ki a távollevők közül...Hisz nem saját akaratomból leszek ott majd, távol... Ne felejtsetek megemlékezni rólam, ti, akiket a vakondok s a szárazföldi patkányok társaságánál jobban kedveltelek..." Az erős »találattól« sokan hátrahőköltek, tán meg is tántorodtak, de aztán felhangzott kórusban a „Hip, hip, hurrá!" A tudatalattiban felkavart rémületen átsegítette őket a durva angol humor. „Az első gondolatom az volt, hogy barátommá kellene fogadnom. Aztán eszembe jutott, hogy kevés a »haladék« és egyre több a megemésztetlen élmény. Ennek a tüzértisztnek (mesélték a háta mögött) kevés ideje van hátra. Egy mérges indiai láz rágja évek óta szervezetét, melytől - jól tudta - csak ott, az örökzöld levelű tamariskák alatt fog megszabadulni. (Akkor tanultam meg ezt a különös virágnevet.) A többiek a „távoli" barátokra gondoltak, akiket egy esztendő leforgása alatt a „Fairy India" aranysugarú napsütése örökre elvitt. Koccintgatás közben - férfimulatság ez a javából! - mégis vígan kacarásztak tréfáltak, csúfolódtak a sorssal, önmagukkal. Ez minden erényük, ez teszi őket rokonszenvessé egymás előtt. Meg vannak győződve arról, hogy minden úgy van jól, ahogy van... De számomra egy kicsit riasztónak tűnik ez az »összhang«... Mintha nem az öreg kontinens »kikapós« gyermeke volnék magam is. Honnan hát a kételkedés s az utálat, mely, sokszor már azt hiszem, idő előtt megöl?!" 9