Városok Lapja, 1921 (16. évfolyam, 1-14. szám)

1921-01-20 / 1. szám

XVI. évfolyam 1. szám. VÁROSOK: T -r^VT'TI VÁR05POLTIKAI-KÖZIGAZGATÁ5K­PÉNZÜGyi,“ /\lj|/\ KQZGAZDASAGI-(15 KQZEPITKEBE5I KELTI LAP 1Ö SZERKESZTO: VARP­IDY LAJ05, SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL. BUDAPEST, VIII., SZENTKIRÁLY 1-II. 40. LAPUNK EGYELŐRE HAVONKÉNT JELENIK MEG. Budapest, 1921. január 20. ELŐFIZETÉSI ÁRA: ♦ ♦ ♦ ♦ EGÉSZ ÉVRE 200 KORONA ♦ ♦ ♦ ♦ Lekapcsolt városaink menekült tisztviselői. (ír —a) Az a néhány rideg számadat, hogy Egész­ Magyarország 150 virágzó városából kereken 100-at rabolt el tőlünk a világcsalásokon telhetetlenné hizlalt balkáni imperializm­us s ennek a száz magyar kultúra központnak majd 1000 kereső közalkalmazottja vált Csonka-Magyarország hazátlanul bolyongó menekültjévé, minden lelket megrázó jajkiáltásnál hangosabban hirdeti világgá a „jogot és igazságot“ szolgáltató győzők „Béke“ művének szörnyszüleményeit. Hogy Nyugat-Eurpa kulturális fejlődhetésének annyi sok századon át megtanott, önvérünkkel táplált ebből a száz erős véd- és végvárából rövid két esztendő alatt minő romhalmokat, balkáni szemétdombokat terem­tett a cseh, oláh és szerb „felszabadítás“, arról annyi sok nagy keserűségünkben most itt ne essék szó. Csupán arról akarunk egy-két vonással megrajzolt képet adni, hogy ez az ezer menekült városi közalkalmazott, hogy és mint tudott vagy nem tudott elhelyezkedni ebben a zsákba fojtott Csonka-Magyarországban. Ennek az ezer menekültnek mintegy fele rendőrségi alkalmazott (közrendőrtől egész főkapitányig), akik leg­nagyobb részt a rendőrség most is folyó államosítása keretében, úgy, ahogy véglegesen már el is helyezked­tek. Annál keservesebb azonban annak az ötszáz mene­kültnek a sorsa (hivatalszolgától föl a polgármesterig), akik sokkal inkább, jóval szorosabban voltak hozzá­nőve a szolgálat közvetlensége folytán városaikhoz, mint akár a megszállott vármegyéknek, akár a közsé­geknek még­sem egyetlen székhelyhez kötött személyzete. Ugyan minden menekültre egyformán szól az a végtelenül elkeserítő mindennapi tapasztalat, hogy ható­ságok, közhivatalok, testületek és egyesek részéről ebben a túlzsúfolt Csonka-Magyarországban, amikor a sajnál­kozás és részvét üres szólamain túl, kézzel fogható segí­tésről, támogatásról, kenyérhez juttatásról, lakásról, ked­vezményekben való részesítésről van szó, akkor a legridegebb elzárkózás, nemtörődömség, sőt egyenes visszautasítás az osztályrészük. De a városok menekült közalkalmazottaira különösképen még fokozottabban nehezedik ez a magyar tisztviselő voltukért magyar testvéreik által rájuk mért kálvária­járás, mivelhogy ez a megmaradt ötven magyar város maga is egy-egy legzártabb önkormányzati egység lévén, abba idegen­nek befogadása csak nagy ritka kivétel; maga a kormány pedig, mivelhogy a városok tisztviselőik személyi kiadásait eladdig is maguk fedezték, holott a vármegyékét az állam­­háztartás látta el, egyszerűen tudomást sem vesz a városi közalkalmazottak fizetés és más illetmény ügyeinek mikénti ellátásáról. Így maradtak ki a menekült városi köz­­alkalmazottak a vármegyeiek részére státus rendezés címén még 1919. augusztusától kezdve juttatott évi 1500—2000­­ pótléktól; ugyancsak elestek az összes más közalkalmazottaknak megadott lakbéremelés 50 százalékos pótlékától és sok más, a közalkalmazottak­nak juttatott kedvezményektől (átköltözési illeték, kará­csonyi segélyek, szeretet adományok stb.). Pedig hát, ha az erkölcsi és szellemi értékét, használhatóságát, vagy az érző ragaszkodását, tudását vennénk mértékül ennek a menekült városi seregnek, bátran állíthatjuk, hogy abban a városi önkormányzati adminisztráció elitje gyülemlett össze. Az az egy-két példa is, amikor itt-ott sikerült egyik-másik városnak vezető állásába ilyen elüldözött városi embernek bejutnia, mint Kecskeméten (Szombat­­falvy Majthényi Miklós), Kaposvárott (dr. Szopka János), Újpesten (dr. Förster Kálmán), Sátoraljaújhelyt (Berkely János) polgármesteri székében, Pápán (dr. Uzonyi Kálmán) a helyettes­­polgármester állásában, a legtel­jesebb bizonyság arra, hogy még ilyen rendkívüli súlyos viszonyok között is, ez a tisztikar fényesen megállja helyét. Még az alárendeltebb munkakörbe beosztott többi városi közalkalmazott is, tudásával, megbízhatóságá­val, munkabírásával mindenütt csak elismerést, imitt­­amott még anyagi honorálást is kapott. Természetesen ennek az ötszáz menekült városi közalkalmazottnak nagyobbik fele a segéd-, kezelő- és szolgaszemélyzetből került ki, de mindannyia egyformán magyarságának sínyli a következményeit. Mindenféle ideiglenes munkakörbe beosztva, ott találhatjuk őket elszórtan a csonkaország minden városában. Wagyon lakó, a legutóbb jötteken kívül, közöttük nincsen. Bizony saját érdeküket legjobban szolgálnák váro­saink, ha adminisztrációjuk sűrű hézagait ebből a leg­igénytelenebb, de legértékesebb menekült városi személy­zetből töltenék be minden kínálkozó alkalommal. Majd ha pedig elérkezik, aminthogy el kell érkeznie az időnek, hogy lekapcsolt városaink ismét vissza­tér­hetnek az ezer esztendős anyaország kebelébe, az alap­jaiból való újjáépítésnek nagy munkájához úgy is innen kell adni nemcsak a kisegő, de a megépítő munkaerőt is. Vajha minél előbb! * Alább közöljük a menekült városi tisztviselők név­sorát azzal a megjegyzéssel, hogy a név után az illető életkorát, a menekülés előtt viselt állását, nyelvismeretét, előbbi állomáshelyét s végül jelenlegi beosztását tün­tetjük fel. A menekült városi tisztviselők: Ambrus Antal (38) főjegyző (magyar), Vízakna (Jászsági alsójárási szolgabiró); Berkesy János (38) főjegyző (magyar), Érsekújvár (polgár­mester-helyettes Sátoraljaújhelyen); Berínkey Atilla (29) főjegyző (magyar), Korpona (Gabona­gyűjtő kirendeltség Eger); Raskay Ferenc (37) v. tanácsos (magyar), Losonc (Belügy­miniszteri közrend.); Benyó Albin (39) mérnök (magyar-német), Kolozsvár (Kecskemét, állami építési kirendeltség); Benkő Sándor (28) tanácsi fogalmazó (magyar), Kolozsvár (Veszprémi gabonagyűjtő orsz. kirendeltség);

Next