Városok Lapja, 1926 (21. évfolyam, 1-24. szám)

1926-01-01 / 1. szám

. évfoly.­lyam 1. szám. ^ VÄR060R HAPJA AU Budapest, 1926. január 1. VÄ­R05 POLITIK­AI, KÖZI­G­AZGATA5I. PÉNZÜ­Gyi,­­KÖZGAZDASÁGI­ L5 KQZEPITKEZE5J .hCTIL^P FÖSZERKE5ZTO. VARPJI DV L&JQ5 A VÁROSOK ÉS A VÁROSIAS JELLEGŰ KÖZSÉGEK KÖZLÖNYE. — A MAGYAR VÁROSOK ORSZÁGOS KONGRESSZUSÁNAK ÉS A VÁROSI ÉS KÖZSÉGI MÉRNÖKÖK ORSZ. SZÖVETSÉGÉNEK HIVATALOS LAPJA. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDAPES­T, VIII., SZENTKIRÁLYI­ U. 40. TELEFON: JÓZSEF 98—21. SZÁM. LAPUNK EGYELŐRE KÉTHETENKÉNT JELENIK MEG. Cikkeink csakis lapunknak, mint forrásnak a megnevezésével vehetők át. EGY ÉVI ELŐFIZETÉSI ÁR 40 A. K. Állami vagy törvényhatósági gyermekvédelem ? A megalkotásának 25. évfordulójába lépő magyar állami gyermekvédelem válságon megy át, amiért is időszerű a fölvetett kérdéssel foglalkozni. A kultúrállamok — a társadalmi munkát előtérbe helyező kevés kivételtől eltekintve — általában a helyi hatóságok feladatává teszik a gyermekvédelmet a társadalmi tevékenység szerves be­vonása mellett. A magyar törvények szintén községi feladattá nyilvánítják a szegény gyermekgondozást. Ezen elv alól azonban a törvény­­hozás a menhelyi törvények megalkotásakor kivételt tett, ameny­­nyiben a nagy gyermekhalandóság láttára, célszerűségi okokból (a községek szegénysége, közönye, a közsegélyezés szervezetlen­sége) előbb a 7 éven aluli, majd 7-től 15 éves elhagyott gyermekek gondozását állami feladattá avatta. A gondozásra a jogcímet az anyagi, illetve az erkölcsi elhagyottság nyújtja. A gondozás költségeit eddig a 7 éven aluli gyermekek után a törvényhatóságok pótadójából alkotott országos betegápolási alap, a 7-től 15 éves gyermekek után pedig a községek fedezték. Ez a gondozás az állami zárszámadások szerint, hozzávéve a nyilvános betegápolás költségeit is, az államnak normális évek­ben kb. 200 milliárd papírkoronába került, amelyre a törvény­­hatóságoktól és községektől körülbelül 180 milliárd papírkorona megtérítést kapott betegápolási adóban és visszatérítés címén. Ez a megtérítés a pénzelértéktelenedés idején, a m­enhelyek behajtási tevékenységének szünetelése, valamint a pótadó ki­maradása folytán teljesen elapadt, úgyhogy a szanálási törvény­nyel kellett a kormányt új megoldásra utasítani. A meghozott rendeletek szerint a 0—15 éves gyermekek gondozási költségeit a népjóléti miniszter az állami költségvetés­ben előirányozza és az előirányzott összeget a népjóléti, pénz­ügyi és belügyminiszter a törvényhatóságok közt bizonyos adók együttes összege arányában felosztja. Ily módon a betegápolási és gyermekvédelmi hozzájárulás címén a törvényhatóságok 270­3 milliárdot tartoznának fizetni. A fenti adatokat egybevetve, nyilvánvaló, hogy ezen új megoldás szerint a törvényhatóságok mindkét címen kb. 905 milliárd koronával fizettek volna többet a normális időben viselt tehernél. A törvényhatóságok felzúdulása folytán azonban a kormány ezen rendelkezés végrehajtását hallgatólag felfüggesztette. Most készül a legújabb megoldás, mely azon alapul, hogy betegápolási és gyermekvédelmi költségek országos céladó alakjá­ban fognak bizonyos adónemek után beszedetni és közösen fel­használtatni. Szóval ez visszatérést jelent a régi betegápolási alap rendszerére, amelynek egyik eredménye az volt, hogy a szegény, illetve hanyag községek adóhátraléka az 1915/16. költség­­vetési évben már 13.000.000 koronát tett ki. Már most a községeket és az adófizető polgárságot két kérdés érdekli és pedig: 1. Nagyobb vagy kisebb lesz-e a jövendő adóbeli hozzá­járulás a normális évek terhénél? 2. Eredményesebb lesz-e a magyar gyermekvédelem a jövő­ben az állam kezelésében ? Az első kérdésre az a felelet, hogy az új teher sokkal nagyobb lesz, mint az a normális időkben volt, mert hiszen a népjóléti miniszter az 1925/26. évi költségvetésbe 745 milliárd koronával már kiadásba állította az állami gondozásban lévő gyermekek gondozási díjait és bevételbe tette ugyanezen összeget, mint a törvényhatóság útján a községek által visszatérítendő költségeket. Az adóteher tehát ezen összegnél kisebb nem lesz ! Ámde ez az összeg nemcsak, hogy jóval nagyobb a munici­­piumok háború előtti terhénél, de kimutathatólag 26,6 milliárd koronával több, mint amennyire az államnak a menhelyben gon­dozott kb. 26—27.000 gyermek — leütve a kincstár terhére gondo­zandó menhelyileg ápolt 6850 hadiárvát — gondozása és tanítta­tása tényleg kerül. Ha azonban az állam most nagyobb áldozatot kíván a polgáraitól, úgy azok elvárhatják, hogy a nyújtott szolgáltatás eredményesebb is legyen. Ez azonban, sajnos, a jövőtől sem várható ! Szépítgetés nélkül meg kell ugyanis a következőket állapítani: Az állami gyermekvédelmi munka nem tudta megoldani a modern fejlődés követelte általános gyermekvédelmet. A menhelyi gyermekvédelem ma is detail munka, az évente született törvény­telen gyermekeknek is csak alig 25°/6-a nyer ott gondozást, a reá szoruló gyermekek százezrei ellenben hatósági ápolás és ellenőrzés nélkül vannak. A menhelyben folyó gyermekvédelem hiányában van annak a második követelménynek is, hogy a modern gyermekvédelem­nek nevelő munkának kell lenni. A menhelyekben gondozott gyermekeknek túlnyomó része ugyanis a szülőknél és vérroko­­nok­nál van ma elhelyezve, utánuk pedig a menhely csak a gon­dozási díjakat fizeti, a kellő személyi ellenőrzés nélkül. Hogy a tartás körül mily bajok voltak, arról egy népjóléti miniszteri rendelet is megemlékszik, azt pedig, hogy a züllött fiatalkorúak nevelésére a menhely alkalmatlan, menhelyi igazgatók erősí­tették meg. De nem tudott segíteni az állami tevékenység a gyermek­­védelem azon általános szervi hibáján sem, amelyet ma minden kultúrállam kiküszöböl, hogy a teljesen szétforgácsolt hatás­köröket összpontosítsa, a hatósági és társadalmi munkát pedig összeműködésre bírja. Nem tudta továbbá megoldani az állam az összes gondo­zottaknak csaknem 70 százalékát képező törvénytelen gyermekek jogi védelmét, azok tartásdíjbiztosítási igényét sem, amely kérdés a germán rendszerben a hivatásos gyámság által már év­tizedek óta megoldást nyert. A jogügyigazgatóság ezirányú mű­ködése teljesen jelentéktelen. Az eredmény a tartási perek ki­maradása és a házasságon kívül született gyermekek hatósági kitermelése lett. És ami a legszomorúbb, ez az állami gyermekmentő munka sohasem tudott népszerűségre vergődni. A helyi hatóságok — a menhelyi jelentések szerint — nem érdeklődtek a menhelyekben folyó munka iránt. Magyarázata ennek az, hogy az állam átvevén a helyi hatóság feladatkörének ellátását, elszoktatta őt a feladat szükségességének és fontos­ságának átérzésétől. A község és törvényhatóság az adó és hozzájárulás fizetésével a maga részéről minden kötelezettségnek eleget vélt tenni. És miért is érdekelné őket továbbra annak a gyermeknek a sorsa, akit a menhely 10—15 éven át vidéken földmívesnek nevel és aki szülőföldjére legtöbbször vissza sem tér és ha visszatér is, az illetőségi községre nézve idegent jelent. Mennyivel más eredményeket ér el az a német, osztrák vagy svájci rendszer, amelynél a gondozást ellátó helyi hatóság a gyermekben a jövendő munkáskezet, az adófizető polgárt látja és amely a helyi viszonyokkal legjobban ismerős lévén, a segélyezést, a nevelést legközvetlenebbül és legmegfelelőbben tudja nyújtani. Azt viszont lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy egyesek, társadalmi osztályok, sőt hasonló célú egyesületek is milyen idegenkedéssel vannak a menhelyi tevékenységgel szemben.

Next