Vásárhely és Vidéke, 1991. október (1. évfolyam, 177-202. szám)
1991-10-01 / 177. szám
L évfolyam 1991. október 1., kedd 177. szám Közéleti napilap Alapítva: 1883 Úgy látszik ismét fellángolóban van a „díszítőművészet” hátborzongató igényeinek kifejezésre juttatása. A frissen felújított, festett házfalakon sorra megjelennek a sprayvel festett ábrák, idétlen szövegek. Hetekig néztem a Lánc utca sarki ház gondos felújítását. Igazán szívet melengető volt, amikor elkészült. No lám — gondoltam magamban — mégiscsak feltámadt az emberekben a szép igénye, hiszen egyremásra a hagyományos homlokzathoz ragaszkodva készülnek a felújítási munkák. És alighogy elkészült, talán két nap sem telt el, megdöbbenve láttam a sarokra felfestett hatalmas horogkeresztet. Ugyan mi célja lehetett a „festőművész(ek)nek”? Ingerlően tiszta és szép volt a felület? Sürgető mondanivalóját nem tudta tovább tartani és mint a kutya a sarkon, le kellett tennie a névjegyét? Nem tudom. Mindenesetre szomorú látvány, hogy a komoly költséggel rendbehozott házak falán sorra megjelennek a különböző ábrák, falfirkák, esetlen feliratok, méghozzá úgy és olyan eszközzel, hogy azokat ne lehessen csak úgy egyszerűen eltüntetni. Ennél csak az szomorúbb és döbbenetesebb, hogy a feliratok túlnyomó többsége az erőszakot tükrözi. Most, amikor leginkább a békességre, a megértésre vágyik mindenki. Most, amikor amúgy is forr az átalakuló világ és minden törekvés a megbékélésre irányul. Most, amikor legszívesebben télen is virágos kerteket szeretnénk látni... És helyette a dühödt erőszak „virágzik”, tükröződik elénk újra meg újra. Nemcsak a falra mázolt szörnyűségeken, hanem a frissen elültetett, kettébetört facsemetéken, a felborogatott padokon, a meghajlított vasakon sugárzik a mérhetetlen tehetetlenség. Arra gondoltam, hogy a Népkertben egy hatalmas falat kellene építeni, hófehérre meszelve, ahová mindenki kedve szerint felfestheti, kiírhatja indulatait. Vasárnaponként megnéznénk a „szabadtéri tárlatot”, aztán ismét fehéren jöhetne a következő hét. Csakhogy az a fájdalmas érzésem, hogy ez mit sem segítene, hiszen a cél éppen a megmagyarázhatatlan rombolás, a megbotránkoztatás, a szép kuszává silányítása. Vagy mégsem? Akkor viszont a lelkünket kéne újra meg újra fehéríteni, világosra festeni, hogy ilyesféle érzelem áradjon belőle. Ez viszont komoly alkotó munka. — ocsó — Falfirkák Beke Kata szerint Vannak még tanárok és diákok, akik szeretnek iskolába járni . Az államtitkárságról való lemondásomat annak idején nyíltan csináltam, mint ahogy nyíltan szoktam beszélni és írni mindenről. Nos, a történet ott kezdődött, hogy az MDF oktatási programját én szerkesztettem. Ez teljesen magától értetődő volt, hisz előtte a 70-es évek közepétől írtam — reményeim szerint — irodalmi publicisztikát az Élet és Irodalomban, és miután tanár is voltam, természetesen az iskolában megtapasztalható dolgokról is volt mondanivalóm. Ez nem jelenti persze azt, hogy csak én csináltam, több kitűnő Demokrata Fórumos szakember munkáját tükrözte az a program, amely az ellenzéki oktatási programoktól is nagyon kicsiben tér el. A sarkallatos pontokban végig megegyezett elképzelésünk. Akkor még— és nagyon szeretném, ha a jövőben is megmaradna , megállapodtunk abban, hogy az iskola programja pártok fölött álló ügy lesz, hiszen ez az ország legnagyobb és legfontosabb kérdése. A jövőnk dől el ezen a téren. Szomorúságom az, hogy ebből a programból borzasztó vontatottan valósulgat meg valami, és azok a válságkezelő intézkedések, amelyekre nagyon nagy szükség lett volna, ami tulajdonképpen az átmenetet vezényelte volna le, nem történtek meg. Sok helyen elmondtam már, és röviden úgy tudom véleményemet összefoglalni, hogy az iskolában a szülő, a diák és a tanár a legkevésbé fontos, így marad a maradványelv, hisz tudjuk az országnak milyen a gazdasági helyzete, de nem ez az a terület, ahol takarékoskodni kellene. Meggyőződésem, hogy meggondolt és nagyon bölcs intézkedésekkel jobb lehetne közoktatásunk, mint amilyen. Én azért mondtam le az államtitkárságról, mert nem láttam esélyt az adott feltételek között arra, hogy az, amit választási kampányunk alkalmával ígértünk, megvalósulhasson. Azt pedig végképp nem tartottam tisztességesnek, hogy én, aki két éven keresztül minden szabadidőmben jártam az országot ezzel a programmal és ígérgettem ország-világ előtt egy bársonyszékben üljek a minisztert helyettesítve, miközben a pedagógusok élete a legjobb esetben is csak változatlan. Le kellett mondanom. Utódom, Kálmán Attila tisztességes, tehetséges ember, ő sincs könnyű helyzetben, de természetesen mindenben segítek neki, amiben tudok. — A pedagógusok nagyon bíznak önben. Az, hogy ilyen gyorsan feladta, valójában mit jelent —ennyire fogytán a remény? A helyén maradva különleges Beke Kata MDF-hűsége. Néhány hónapos ténykedése után gyanús körülmények között először államtitkári funkciójáról mondott le, majd egyik résztvevője lett a néhány hete létrehozott MDF-plattformnak. Nyilatkozatait semminnem tudott volna kollegáinak többet segíteni? — Nem. Nagyon alaposan megfontoltam döntésemet. Nem volt semmi esélyem. Egy-két dolgot meg tudtam akadályozni, de a miniszter úr bennem nem bízott. — Utódjában igen? — Benne remélem, hogy jobban. Valójában ez nem személyes ügy. Én egy rendkívül kiegyensúlyozott ember vagyok, nem személyes ellentét volt köztem és a miniszter között. Még csak nem is a személyes ambíciómról volt szó, hanem egy olyan fájdalomról, ami kollegáimnak, a gyerekeknek és az ország jövőjének szempontjából egyáltalán nem úgy alakult, ahogy szükséges lett volna. Miazt mondtuk a választások előtt, hogy van egy biztos siker tárcánk. Ez nem így történt. Mig egyezteti a kormánypárt „hivatalosan kiadott” közleményeivel, így nem csoda, hogy egyik parlamenti képviselőnk csodálkozásának adott hangot vele kapcsolatban: „Nem is értem, miért ül még mindig a mi padsorainkban?” — Mi az konkrétan amit meg akart tenni, s ebből mi nem valósult meg? — Az iskolaüggyel kapcsolatosan pillanatnyilag válságkezelésről beszélhetünk. A tantervek túlméretezettek, az óraszámok nagyok. A kis-és nagydiákoknak az életkorukhoz méltatlan, őket neurotikussá tevő terhek alatt kell nyögniük. Meg lehetett volna azt tenni, s ezt nem csak most mondom, akkor 90 tavaszán, nyarán is mondtam, hogy egyszerű intézkedésekkel magas, például miniszteri szinten deklarálva, lehetővé tenni a gyerekek 6—10 éves korig olyan módszerekkel, olyan tankönyvből tanuljanak meg írni, olvasni, beszélni, beszélgetni, számolni, játszani, énekelni, amilyet a pedagógus, jónak lát. Ezt egy jó szakemberekből álló 3—4 fős csapat ellen(Folytatás a 2. oldalon) Két esztendeje még kitüntetést kapott Volt egyszer egy kultúrház... Két esztendeje még Juhász Gyula-díjjal tüntették ki a Hadiköz Teleki utcai művelődési házát, ma kötő bazár és raktárépület. Megdöbbentő! Dehát mit lehet tenni, amikor a fenntartására nincs pénz, amikor az egyre összébb zsugorodó állami vállalat további léte is kétséges. Van-e más választási lehetőség, amikor a gyár dolgozóinak puszta megélhetése a tét?... ötvenhárom éve alakult az első Akik majd Vásárhely kultúrtörténetét írják, bizonyára nem feledkeznek meg benne a művelődési házról sem. Még ha eddig nem is nagyon beszéltünk róla: szerves részét alkotja a város múltjának, ötvenhárom esztendeje ott létesítették az első kultúrházat. Ott alakult meg Wünsch Béla vezetésével az első gyári zenekar. S a „ház” színjátszókörben ismerkedett meg a színészmesterséggel Gombos Kati, Bánfi Frigyes, Cselényi József és Mucsi Sándor. Hány és hány ember jutott több tudáshoz, műveltséghez azáltal, hogy a nagymúltú intézmény falai között bekapcsolódott valamilyen műkedvelő kör, klub tevékenységébe. A Kokron József és Fiai Kötszövöttárugyár a harmincas évek végén már a város legnagyobb üzeme volt; a dolgozók létszáma meghaladta a 800-at. S a hajdani gyár tulajdonosai fontosnak tartották, hogy új és új ismeretekhez juttassák a munkásaikat. Megvették tehát a Nagy Imreféle vendéglő épületét és 1938 decemberére — 20 ezer pengős költséggel — kultúrházzá alakították át, hogy megteremtsék a művelődés feltételeit. Az asszonyok részére — egészségügyi, nevelési, háztartási kérdésekről — ismeretterjesztő előadásokat szerveztek, könyvtárat alakítottak ki. A ház nagytermében biliárdozni, asztaliteniszezni, sakkozni lehetett. Zenekart, énekkart, színjátszó és tánccsoportot alakítottak. Működött fotószakkör, a legjobb felvételekből kiállításokat szerveztek. Kulturális és tudományos előadásokat tartottak, német nyelvtanfolyamokat indítottak. Azzal, hogy Kokronék megteremtették a művelődés feltételeit, egyben igényt is teremtettek. A műkedvelő csoportok tagjai magától értetődően szervezték újjá a negyvenes évek végén a színjátszó és a népitánc csoportokat. Igazából azonban az ötvenes évek végén — amikor már függetlenített igazgatója volt a „háznak” indult be a kulturális élet. Nyelvtanfolyamokat, szakköröket, kiállításokat szerveztek. Színjátszó körök Bródy, Heltai, Moliere, Shakespeare és Goldoni színműveit játszották nagy sikerrel. 1964-ben Nyíregyházáról egyszerre három díjjal tértek haza. A hatvanas évek közepén — a gyár jóvoltából — már 2 ezer 500 kötetes könyvtár működött a kultúrházban. 1969-től a társadalmi vezetőség megalakulásával pezsgőbb élet kezdődött az épület falai között. 1973-tól pedig — Kiss Jánosné kultúrház igazgatónak és Barsi Gézáné könyvtárosnak köszönhetően — kiteljesedik, sokrétűbbé válik a művelődési tevékenység. Klubok, szakkörök (az ifjúságitól, a zenebarátokon át egészen a kismamáig), író-olvasó, munkás-művész találkozók, tárlatok, tanfolyamok, szórakoztató rendezvények otthona az intézmény. Húszezer kötetes könyvtárát évről-évre sok ezren látogatták. Nincs már pénz a fenntartására Még akkor is jutott jelentős pénzösszeg — az épület fenntartásán és korszerűsítésen kívül — rendezvények szervezésére, amikor az ország és a vállalat életében érzékelhetővé váltak a gazdasági gondok. 1989 novemberében a vállalat már kénytelen volt raktárai mellett a kultúrház épületét is eladásra felkínálni. S hogy nem akadt rá vevő, szerény keretek között működhetett még két esztendeig. Tavaly már csak a nyugdíjas klub fenntartására üzemeltették. Egészségügyi előadásokat, reflexológia és kézimunka tanfolyamokat tudtak szervezni s hetente egy alkalommal kinyitott a könyvtár. Idén a költségek csökkentésére, beköltözött a kötőbazár, az épület többi részét pedig — mivel fenntartására már egy vasa sincs a gyárnak — bérbeadták raktári használatra a Royal-Tee Kft.nek. Mi lett a berendezéssel, az értékes könyvállománnyal és a nyugdíjasok klubjával? A polgármesteri hivatal és a Kertvárosi Olvasókör segítségével a nyugdíjasok klubja az olvasókörben talált otthonra. A bútorokat és a berendezéseket természetesen a körnek ajándékozta a vállalat és a szakszervezeti bizottság. Vállalták még azt is, hogy az olvasókör fenntartási költségeihez is hozzájárulnak. És a könyvállomány? A vszb-nek nem volt szíve eladni, kiárusítani. S hogy az értékes „gyűjtemény” együttmaradhasson, neki ajándékozta a városi Németh László Könyvtárnak. Annak ellenére, hogy végül is szépen elrendeztek mindent, fáj a szívünk a több mint félévszázados múltú kultúrházért. F. J. Pénteken Sportnap Székkutason A községi művelődési át szervezésében október 1-én, pénteken sportnapot rendeznek a székkutasi Általános Iskola tanulóinak, vetélkedőkön, labdajátékokban mérik össze erejüket és ügyességüket a gyerekek. A nagyszabású sportnap a Vissza a jövőbe (III.) című film megtekintésével fejeződik be.