Vásárhely és Vidéke, 1992. november (2. évfolyam, 509-533. szám)
1992-11-02 / 509. szám
Vagyonelosztó közgyűlés a Marx Tsz-ben (3. old.) A vodka, a kapus és a papírforma (5. old.) II. évfolyam, 509. szám 1992. november 2., hétfő Ára: 6 Ft Dr. Surján László: fa egészségügy nem fog összeomlani A névfelvevő ünnepségre érkező népjóléti minisztert nagyon zsúfolt program várta. Előkészítő szakaszban kellően megijesztették, hogy Surján nem az a nyilatkozós fajta, aki csak úgy megáll, és mosolyog, év azonnal, kapásból válaszol. Tessék leírni a kérdéseket! Persze ez a személyi titkárságnak félteóvó rendszabálya. A miniszter úr igenis csak úgy megállt (szemben a televíziós kamerával, a kis magnóját szorongató újságíróval) és mosolygósan, kapásból válaszolt. — Miniszter úr! Egykor minden miniszteri látogatásnak annyi haszna volt, hogy az adott helyen valamilyen akutt problémában segített. Ma is ez a helyzet? — Nem. Elmúltak azok az idők, amikor egy miniszter úgy járkál az országban, mint Mátyás király. Igaz, nyitott szemmel járok, de nem osztok igazságot. — És pénzt? — Azt sem. — Azért kérdem, mert épp a város kórházával kapcsolatban, pontosabban a rekonstrukciójára szánt pénz elosztása körül pletyka kapott lábra: valahol „fent” a rekonstrukciós programunkat megfúrták. Szeged, Szentes, Makó megkapta az ilyen célra kért összeget, míg Vásárhely nem! — Itt, azt hiszem, hogy nem fúrásról van szó! — jelentette ki határozottan a miniszter úr, de azonnal hozzátette — legalábbis a népjóléti minisztériumon belül nem lehet fúrásról beszélni. Munkatársaim alapvetően támogató jellegű írásokkal álltak elő. Bizonyos területeken ugyan szakmai egyeztetés még szükséges, de erre mi mindenkor készek vagyunk. Szerintem ez javára válik a tervnek. Más kérdés az, hogy ma Magyarországon a teljes jogos kórházrekonstrukciós terv sokkal több, mint ami teljesíthető. — Tehát reménytelen a helyzetünk? — Én úgy látom, hogy a hódmezővásárhelyi kórház rekonstrukcióját mindenképpen a jogosak közé sorolhatnánk. Azt viszont nem hallgathatom el, hogy a 93-as év nem az az év, amikor nagy fejlesztéseket lehet megvalósítani. A mai gazdasági helyzetben előbbre lépni csak úgy lehet, ha a helyi kezdeményezés és az állami segítség egymásra talál. Ha az én látogatásom ezt elősegíti, akkor nem volt hiábavaló. — Miniszter úr, találkozott-e kereszténydemokratákkal? — Egy kereszténydemokratával kezet fogtam, de ez most nem egy politikai látogatás. — Vásárhelyről hová indul? — Ezután a Kunságba megyek. Szerencsés utat Surján doktor, de remélem, hogy a sok tennivalója közepette, azért szakít majd időt a vásárhelyi egészségügy problémáira is, s „vigyázó szemét” nem veszi le a „keresztlányáról”. Mórász Attila Mérlegen a mérlegek A Metripond vállalat „magánszektorosodása” önprivatizációs jelleggel indult a korábbi években. Az Állami Vagyonügynökség minderről csak később szerzett tudomást. Az utólagos értesülés nem valamiféle mulasztásra vezethető vissza, hanem arra, hogy egy bizonyos értékhatár alatt nem kötelező értesíteni az ÁVÜ-t az önprivatizáció lépcsőfokairól. Minden folyt is volna rendben a maga medrében , ám a Metripondból kivált nyolc káefté semmit nem vitt magával a közös múlt során felhalmozódott adósságállományból. Mivel itt állami vagyont érintő veszteség valószínűségéről volt szó, munkába állt F. Szabó János privatizációs biztos, igazgató. Irányításával mintegy hatvan ember kezeli a még meglévő közös vagyont, és keresi a megoldást az adósságok lefaragására. A hitelezők azonban egy időben egyre türelmetlenebbek voltak, a törlesztés pedig döcögősen ment, ezért elkerülhetetlenné vált a kötelező csődbejelentés. A csődeljárás folyamán csődegyezség jött létre a hitelezőkkel, még augusztus végén. Az akkor született megállapodások egy részének a Metripond központ eleget tett. A további adósságfaragáshoz az szükséges, hogy a vállalatközpont behajtsa üzletfeleitől a jelentős kintlevőségeket, valamint hogy folytatódjon a privatizáció. (A különféle eszközöket, területeket és szolgáltatásokat még bérlik a káefték az „anyától”.) A csődveszteség még nem kergette el végérvényesen a felszámolás fenyegető felhőjét a vállalat feje fölül, ám van remény e végső eszköz elkerülésére. A bizakodást táplálja az, hogy a legnagyobb hitelezők — az APEH, a Társadalombiztosítás, a Vám- és Pénzügyőrség — minden bizonnyal szeretné megkapni a pénzét, még ha késlekedve is. Másrészt pedig, mint a privatizációs biztos látja, az is észlelhető, hogy napjaink gazdasági életében már csökken a hiénák száma, az áldozatokra lecsapás ragadozóhajlamát, lassanként felváltja a bölcs megfontolás, a körültekintő észszerűség. A hazai gazdasági életben csődtapasztalata lényegében senkinek nem volt korábban. Nem volt bevált támpont arra vonatkozólag sem, hogy milyen érveket, szempontokat, tényeket tárjanak a hitelezők elé. Utóbbiak pedig, ha valamely adósuk bajba került, minél nagyobbat akartak harapni belőle — még akkor is, ha egy kis türelem jobb megoldást tett volna lehetővé. A csődök országos gyűrűzésével, a fizetésképtelenségek elszaporodásával azonban egyre többen látták be, hogy több haszon van a közös kiútkeresésben és a megegyezésben, mint a felszámolás sürgetésében. (Folytatás a 2. oldalon.) Halottak napja. Szent, családi ünnep, mikor elfeledünk minden vélt, vagy valós sérelmet, torzsalkodást, s az emlékezés koszorúival, virágaival kezünkben kiballagunk a temetőbe. Átvillan agyunkon néhány szép nap, néhány kellemes perc, amit azzal töltöttünk el, aki már nem lehet velünk. A szeretet és tisztelet érzése ilyenkor minden más hangot elnyom. A mai nap kapcsán talán átvillan agyunkon, hogy létezik-e a reinkarnáció, van-e élet a halál után, s ha igen, milyen az. Az esti temetőben, mikor megannyi gyertya lobogó fénye világítja át a sötétséget, érdemes elgondolnunk azon, hogy mi történt azóta, mióta szeretett társunk, szülőnk, esetleg gyermekünk eltávozott. Méltóak maradtunk-e arra, hogy itt, a szent humusz másik oldalán vívjuk napi harcainkat. Ilyenkor mindig eszembe jut Ady Endre: Hogy ma vagyunk című versének két sora: „Élet, mely rossz láz és nyomor, / Groteszk semmijében mit adhat?” Vajon ha engem eltemetnek, Ezer gyertya fénye lesz-e majd valaki, aki meglátogat, aki meggyújt egy gyertyát, aki virágot tesz a sírra. Esetleg elmorzsol néhány könnycseppet, elsuttog egy-két szót, s tudja, hogy a temető ezer gyertyájából értem is ég egy. Még élek, élünk, s nem szabad elfeledkeznünk azokról, kiket — míg köztünk voltak — tiszteltünk, szerettünk. Bár ők már nem érzik, nem tudják, de saját lelkiismeretünktől vezérelve emlékezzünk meg róluk. A Halottak Napja ■ nem képmutató, közöm nincs hozzá, de kötelező” ünnep legyen. A síroknál a szívek diktálják a gondolatot: legyen nektek a föld olyan könnyű, mint amilyen nehéz nekünk nélkületek ... Péter Árpád Arborétum születik — Esőisten siratja Mexikót. — jutott eszembe az ismert Kossuth-regény címe, szombat reggel a Hódtói Általános Iskola felé ballagva. Ha nem is Mexikót, de az erre a napra tervezett faültetést mindenképpen siratta esőisten, hiszen az iskola botanikuskertjének helyén bokáig ért a víz. Tekintettel arra, hogy sem nádat, sem gyékényt, de fűzfát sem kívánt ültetni senki, a nagy akció ezen a napon elmaradt. Az igazgatói irodában azonban együtt ült az akció vezérkara: dr. Sipos András, a Szarvasi Arborétum igazgatója, Gy. Szabó Pál, a Délmagyarországi Erdőfelügyelőség vezetője és Gulyás Sándor tanszékvezető egyetemi tanár, a Szegedi Füvészkert igazgatója. Az udvaron pedig ültetésre váró facsemeték bizonyították, hogy valóban minden együtt van a nagy terv végrehajtásához! Az idő a négy fal között sem telt hiába: az iskola igazgatója, Hajdú Imre és munkatársa, Gál József tanár úr egyeztették az elképzeléseket a jövőt illetően, mert bőven volt tárgyalnivaló. Ennek kapcsán dr. Sipos András körvonalazta lapunk számára, milyen funkciókat is tölt majd be a tervezett hódtói arborétum. — Elsőként a város közepén egy zöldfelületet kívánunk létrehozni! — mondta az igazgató. — Másodszor a viszonylag kis területen igyekszünk minél fajgazdagabb vegetációt telepíteni. Harmadsorban arra kell ügyelnünk, hogy a telepítés tájba illő legyen, ami azt jelenti, hogy ügyesen el kell rejtenünk a többi fák közé az Alföldre nem jellemző örökzöldeket, így a fenyőket is. Negyedszer az arborétumnak tanulmányi célokat kell szolgálnia, ezért ügyelnünk kell arra, hogy minden növény jól látható és megközelíthető legyen, továbbá a növények neveit feltüntető táblákat is el kell helyeznünk, amely táblák a legszükségesebb tudnivalókat is feltüntetik. És végül, ötödször a szemléletváltást kell segítenünk az emberekben, megegyezően az iskola nevelési szándékával. Az urbanizálódó ember számára hangsúlyoznunk és biztosítanunk kell a Természet közelségét, annak fennmaradása érdekében! Kopogtatnak. Csikós András festőművész érkezik, bensőséges vallomását rögzítette írásban, azt hozta el az arborétum emlékkönyve számára. Vendéglátóink az aulába kalauzolnak bennünket, ahol gyermekrajzkiállítás és a tanulók írásos elképzelései vannak a tablókon, milyennek is szeretnék ezt a szép létesítményt. Bájos gyermekrajzokon ott az iskolaépület és a köré álmodott (Folytatás a 2. oldalon.) Halottak napja *92 A város képviseletében dr. Szabó Lajos, Hegedűsné Dékény Magdolna és Nagy György János koszorúz