Vásárhely és Vidéke, 1994. február (4. évfolyam, 881-904. szám)

1994-02-09 / 888. szám

1994. február 9., szerda VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE De miért így, Uraim? Szinte kilométeres gépkocsisor állt minap Szeged határában a Vásárhely felé vezető úton. Természetesen jóné­­hányan igyekeztek volna ide váro­sunkba, ha nem tartóztatják fel őket az utat „ elzáró” rendőrök, pénzügyő­rök és határőrök. Kétségtelenül udva­riasak voltak, egy rossz szóval nem illetheti az ember őket. De a fejünk felett egy helikopter keringett, és az egész úgy nézett ki, mint egy rend­kívüli állapot. Közben a szegedi rádi­óban Vágási Kálmán szépen felsorol­ta, hogy mi is történt reggel, közte említette, egy átfogó közúti ellenőr­zést végeznek a rendőrök. Céljuk az engedély nélkül itt tartózkodó külföl­diek felkutatása. Kár, hogy nem előbb jutott eszükbe... és ezt a razziát — hogy egy perzsa szót is használjunk — másképpen is megszervezhetnék, ha már muszáj felforgatni a várost. Nem annak a 7-8 rendőrnek és a hozzájuk csatlakoztatott egyszál ha­tárőrnek és pénzügyőrnek kellett vol­na minden kocsiba bekukkantania és nézegetni az iratokat. Hanem mond­juk 50 egyenruhásnak, és békeidőben, amikor Szeged fellélegzett, hogy ta­lán tényleg megvan a tettes, nem borzolják ismét a kedélyeket. Mert ezért forog itt egy-két dolog közszá­jon. Aligha hiszi el valaki is, hogy például a bombariadót nem a rend­őrök ötlötték ki, azért mert így halá­los nyugalomban szállíthatták a bíró­ság épületébe, akit akartak. Azután a kiszivárgott vagy kiszivárogtatott hí­rek szerint elment ugye az a bizonyos páncélkocsi — talán éppen a bomba­riadó idején — Budapest irányába, a két igazán számításba jöhető tettessel, akiket máshol hallgatnak ki a rendőr­ség legképzettebb vizsgálótisztjei. Szóval mindez nem vetődik fel az emberekben, akik igyekeznének, amennyire lehet napirendre térni a Z. Nagy-ügy felett, ha nem ácsorogtat­­nák őket háromnegyed óráig kilomé­teres gépkocsioszlopban a lapunk ál­tal egyébként elismert rendőrök. L. B. Kis Zoltán nyugalmazott unitárius lelkipásztor Vásárhelyen töltött néhány hetet. Fia az itteni gyülekezet lelkésze, így nem csoda, hogy otthon érezte magát az idős erdélyi pap és hűséges felesége. Beszélgetés közben azonban mindig hazaszálltak gondo­latai az annyira szeretett székelyföldre. „ Harmadéves teológus koromban igen izgalmas, de egyáltalán nem könnyű feladatot kaptam: a zsidó vallást kellett behatóan tanulmányoznom. Az volt a szerencsém, hogy összetalálkoztam egy régi kedves ismerőssel, aki szintén Kolozsvárra került, és aki a zsidó vallás avatott képviselője is lett időközben. A régi kapcsolat felelevenítése teológustársaimra nézve is előnyössé vált. A zsidók egyik nagy ünnepükre készülve egy hatalmas fazéknyi káposztát tettek föl a tűzhelyre rotyogni. Valaki azonban kegyetlenül megtréfálta őket egy csülköt csempészvén a káposzta közé. Mivel az izraeliták nem ehetik meg a disznóhúst, újabb ebédet kellett főzniük. Barátom, aki sajnálta kidobni a rengeteg ételt, megkeresett a teológia kollégiumában. Elmesélte a borzasz­tó esetet, és miután megesketett, hogy senkinek sem mondom el megszégyenítésük történetét, otthagyta az egész fazék káposztát csülköstül. így történt, hogy egyszer az unitárius teológián is ünnepi vacsorát tartottunk a zsidók nagy ünnepén. * A teológián a mai napig szokás, hogy karácsonykor és húsvét­­kor kimennek a tanulók gyülekezetekbe szolgálni. Egy ilyen alkalommal történt, hogy egy kis faluba rendeltek ki, melyet csak úgy tíz-tizenöt kilométernyire tudtam megközelíteni vonattal. A falusiak rendesek voltak, mert küldtek értem egy szekeret. Nagyon fáztam a szekéren, de úgy illett, hogy beszélgessek egy kicsit a szekér tulajdonosával. A teológusoknak egyébként is mindenkivel tudniuk kell társalogni. Elkezdtem hát. Hideg van. A falu határához érve folytatódott a párbeszéd. Bizony nincs meleg. S ezzel ki is mentettük a tárgyat, melyben majdnem azonosak voltak nézeteink. * Egy másik legáció alkalmával magamra maradtam a gyüleke­zettel, mert az ottani papnak el kellett utaznia. A parókián a lelkész Dolly nevű kutyáján kívül nem háborgatott senki. Sok dolgom volt: a szokásos istentiszteleteken kívül esküvőre is kellett készülnöm. Annak a fiatal párnak az esküvője, melyen én prédikáltam, valószínűleg sokáig fennmarad a gyülekezet emléke­zetében. Nem biztos, hogy szavaim különösebben nagy hatást gyakoroltak rájuk, de ami beszédem alatt történt, az biztos. Dolly — meghallva annyira szeretett hangom — besétált a templomba. Boldogan csaholva, az ünneplő tömeg lábai közt kacskaringózva elindult a szószék felé. Akkor döbbentem csak meg, mikor odaért mellém és lábam mellé telepedett. El nem zavarhattam, mert a hozzá intézett szavak nem illettek volna a prédikációba. A gyülekezetnek sem mondhattam, hogy vigyék ki a kutyát, mert komolytalanná vált volna a helyzet. Felemeltem hát hangom, egyre erőteljesebben beszéltem, egyre nagyobb kézmozdulatok kíséretében. Prédikációm csúcspontjához érve egy hatalmas moz­dulattal lecsaptam Dollyra... Szegény állat megszégyenülve, fejét szomorúan lehajtva somfordált ki a templomból. * X­oli ItlDKDl Egyszer, mikor egy komilis is rendelkezésünkre állt, hogy a környékbeli falvakból összeszedje a legációból visszatérő teoló­gusokat, kifogtunk egy olyan kocsist, aki kegyetlenül ostorozta lovát. Odaszóltunk neki: Ne hajtsa agyon szegény állatot, rá­érünk! Erre ő még nagyobbat suhintott a lóra és rákiáltott: Úgy kell neked, mert nem lettél pap! * Később már buszunk is volt. Út közben jót beszélgettem a sofőrrel, gyorsan telt az idő. Egyszer látom ám, hogy az út mentén ácsorog egy pap palásttal a vállán. Vegyük fel — mondtam a sofőrnek. — Jegyezze meg, hogy papokkal nem szabad utazni, mert halálra unja magát az ember — mondta ő, majd folytattuk a röpke időre megszakított eszmecserét. Mikor megérkeztünk egy egész delegáció fogadott bennünket. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Kovács úr, a sofőr eltűnt. Este elnézést kért. A buszon valamit rosszul mondtam, ugyanis senkivel sem olyan jó együtt utazni, mint papokkal. * Húsz évvel később ismét azon a környéken szolgáltam. Buszra szállva egy ismerős arcra figyeltem fel: Kovács úr ült a volánnál. Odamentem hozzá és tettem valami csípős megjegyzést a papok­ra. Erre ő: — Jegyezze meg uram, hogy velük igazán kellemes csak az utazás — és elmesélte a régi történetet. Mikor elárultam, hogy ki vagyok a nyakamba borult. Együtt vacsoráztunk. * A „ felszaba­dulást” Budapest éltem át. Egyik barátom egy vékony dzsekiben indult az ajtó felé. Kevés lesz ez ilyen hidegben — mondtam neki. Ő erre csak legyintett. Nem messze a kijárattól megfogták az oroszok néhány társával együtt és kivitték őket Szibériába, fogolytáborba. Három év múlva megkeresett egyik barátjával, leült az asztal­hoz és folytatta: Igazad volt, kevés volt az a dzseki... Azután jöttek az élmények. A fogolytábor mellett volt egy tehenészet. Egy nap, mikor friss hó borította be a tájat, nagy riadalom támadt. Eltűnt egy szép borjú. Nem tudták, mi történhetett, semmi nyom nem maradt utána. Sem egy vérfolt, sem egy lábnyom, soha nem is bukkantak nyomára, mert a foglyok csizmát húztak a borjú lábaira, és úgy vezették el. Szépen lassan, hogy csak a csizmák nyomát üthessék bottal utána. ♦ Mikor makaróni volt a vacsora, Zoli bácsi szeme ismét felcsillant: „ Megy egy székely az úton egy szekér liszttel. Szembe jön egy másik szekér. — Messze van-e a város? — kérdi az egyik kocsis. — Nincs — feleli a másik. — Hát azt tudja-e kend, hogy merre van ott a makarónigyár? — Oda igyekszik kend a liszttel? — Oda biza. — Nem tudom. Tovább mennek. Egyszer csak megfordul az, aki a város felől jött. — Várjon már kend! Megfordul a másik is. Elindulnak egymás felé, és addig mennek, míg megint egymás mellé nem kerülnek. — Nem véletlen a csőtésztagyárat keresi kend? — De bizony azt. — Jó van akkor, mert azt se tudom. Ismét megfordulnak, bólintanak egymásnak, majd mindkettő megy tovább a maga útján.” - O - Hadnagy Csaba metszete Olvasóink tollából 55Két út áll előttem 99 Nagy örömünkre szolgált a bicikli­­út elkészülte, de vannak kisebb bukta­tói, amik nehézséget okoznak a min­dennapi használat során. Csütörtök, szombat délután, köztu­dott a város lakóinak zarándokába a piac felé. Mintha hajtanák az embere­ket, valami mítosz felé, aki él és mozog, ebéd után rohan a piacra. Sokan nézelődnek, sokan másokat szemlélnek, vagy csak beszélgetnek rég nem látott ismerőssel, azzal is, akivel nem is akarnak, de a fél város itt található. Aki gyalog megy, sok­szor egy család 3-4 tagja is, a János teret elhagyva azon töpreng, vajon melyik sávban menjen, hogy a hátul­ról, vagy a szemből jövő bicikliáradat el ne sodorja. Gyalogosnak lenni kész életveszély, innentől kezdve libasor­ban ajánlatos a közlekedés a gyalo­gost tekintve. De az igazi káosz a Szent István templomot elhagyva kez­dődik. Innentől a biciklisek még va­­dabbul hajtanak, hogy le ne maradja­nak valamiről, a gyalogosok meg át­váltanak a még bizonytalanabb öve­zetbe, a fizető kocsiparkolón való keresztülhaladást választva. Innen még nagyobb veszély leselkedik rájuk. Egy­részt az induló, vagy beállni szándé­kozó kocsik ügyetlenkedése, néme­lyik agresszívebb vezető miatt teljes a tanácstalanság, esetleg, mint a tyúk­nak, kitapossák a belünket, vagy neta­lán szerencsénk lesz, és túljutunk a megpróbáltatáson, és benn vagyunk a taposómalomban. Kezdődik a délutá­ni gimnasztika, végigvergődni az első sorokon, a benn parkírozó kocsik ol­dalát végigdörgölve, át a Váci utcá­nak nevezett nyugalmasabb közegbe, majd ismét a tumultus a KGST-plac­­con, közben erősen szorítani kezed­ben a táskát, mert könnyen áldozatul eshet az ember, ha naivan hisz a mellette elhaladóban. Jó lenne, ha a futballpálya övezte részt valamilyen törmelékkel feltölte­nék, így nem kellene ezen a sártenge­ren keresztül bukdácsolni, sokkal na­gyobb volna a terület, netalán oldalt padokat elhelyezni, hogy a táskákkal felpakolva, a családtagok egymást be­várva, ismét indulhassanak együtt a már jól ismert módszer alapján haza­felé. Szerintem a piacfenntartónak ilyenre is kellene gondolni, hisz elég magas díjakat szednek, akár a bérle­ményért, vagy a pl. 75 forintos autó­­parkolásért. Kiss Lászlóné 5

Next