Vásárhely és Vidéke, 1994. február (4. évfolyam, 881-904. szám)
1994-02-09 / 888. szám
1994. február 9., szerda VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE De miért így, Uraim? Szinte kilométeres gépkocsisor állt minap Szeged határában a Vásárhely felé vezető úton. Természetesen jónéhányan igyekeztek volna ide városunkba, ha nem tartóztatják fel őket az utat „ elzáró” rendőrök, pénzügyőrök és határőrök. Kétségtelenül udvariasak voltak, egy rossz szóval nem illetheti az ember őket. De a fejünk felett egy helikopter keringett, és az egész úgy nézett ki, mint egy rendkívüli állapot. Közben a szegedi rádióban Vágási Kálmán szépen felsorolta, hogy mi is történt reggel, közte említette, egy átfogó közúti ellenőrzést végeznek a rendőrök. Céljuk az engedély nélkül itt tartózkodó külföldiek felkutatása. Kár, hogy nem előbb jutott eszükbe... és ezt a razziát — hogy egy perzsa szót is használjunk — másképpen is megszervezhetnék, ha már muszáj felforgatni a várost. Nem annak a 7-8 rendőrnek és a hozzájuk csatlakoztatott egyszál határőrnek és pénzügyőrnek kellett volna minden kocsiba bekukkantania és nézegetni az iratokat. Hanem mondjuk 50 egyenruhásnak, és békeidőben, amikor Szeged fellélegzett, hogy talán tényleg megvan a tettes, nem borzolják ismét a kedélyeket. Mert ezért forog itt egy-két dolog közszájon. Aligha hiszi el valaki is, hogy például a bombariadót nem a rendőrök ötlötték ki, azért mert így halálos nyugalomban szállíthatták a bíróság épületébe, akit akartak. Azután a kiszivárgott vagy kiszivárogtatott hírek szerint elment ugye az a bizonyos páncélkocsi — talán éppen a bombariadó idején — Budapest irányába, a két igazán számításba jöhető tettessel, akiket máshol hallgatnak ki a rendőrség legképzettebb vizsgálótisztjei. Szóval mindez nem vetődik fel az emberekben, akik igyekeznének, amennyire lehet napirendre térni a Z. Nagy-ügy felett, ha nem ácsorogtatnák őket háromnegyed óráig kilométeres gépkocsioszlopban a lapunk által egyébként elismert rendőrök. L. B. Kis Zoltán nyugalmazott unitárius lelkipásztor Vásárhelyen töltött néhány hetet. Fia az itteni gyülekezet lelkésze, így nem csoda, hogy otthon érezte magát az idős erdélyi pap és hűséges felesége. Beszélgetés közben azonban mindig hazaszálltak gondolatai az annyira szeretett székelyföldre. „ Harmadéves teológus koromban igen izgalmas, de egyáltalán nem könnyű feladatot kaptam: a zsidó vallást kellett behatóan tanulmányoznom. Az volt a szerencsém, hogy összetalálkoztam egy régi kedves ismerőssel, aki szintén Kolozsvárra került, és aki a zsidó vallás avatott képviselője is lett időközben. A régi kapcsolat felelevenítése teológustársaimra nézve is előnyössé vált. A zsidók egyik nagy ünnepükre készülve egy hatalmas fazéknyi káposztát tettek föl a tűzhelyre rotyogni. Valaki azonban kegyetlenül megtréfálta őket egy csülköt csempészvén a káposzta közé. Mivel az izraeliták nem ehetik meg a disznóhúst, újabb ebédet kellett főzniük. Barátom, aki sajnálta kidobni a rengeteg ételt, megkeresett a teológia kollégiumában. Elmesélte a borzasztó esetet, és miután megesketett, hogy senkinek sem mondom el megszégyenítésük történetét, otthagyta az egész fazék káposztát csülköstül. így történt, hogy egyszer az unitárius teológián is ünnepi vacsorát tartottunk a zsidók nagy ünnepén. * A teológián a mai napig szokás, hogy karácsonykor és húsvétkor kimennek a tanulók gyülekezetekbe szolgálni. Egy ilyen alkalommal történt, hogy egy kis faluba rendeltek ki, melyet csak úgy tíz-tizenöt kilométernyire tudtam megközelíteni vonattal. A falusiak rendesek voltak, mert küldtek értem egy szekeret. Nagyon fáztam a szekéren, de úgy illett, hogy beszélgessek egy kicsit a szekér tulajdonosával. A teológusoknak egyébként is mindenkivel tudniuk kell társalogni. Elkezdtem hát. Hideg van. A falu határához érve folytatódott a párbeszéd. Bizony nincs meleg. S ezzel ki is mentettük a tárgyat, melyben majdnem azonosak voltak nézeteink. * Egy másik legáció alkalmával magamra maradtam a gyülekezettel, mert az ottani papnak el kellett utaznia. A parókián a lelkész Dolly nevű kutyáján kívül nem háborgatott senki. Sok dolgom volt: a szokásos istentiszteleteken kívül esküvőre is kellett készülnöm. Annak a fiatal párnak az esküvője, melyen én prédikáltam, valószínűleg sokáig fennmarad a gyülekezet emlékezetében. Nem biztos, hogy szavaim különösebben nagy hatást gyakoroltak rájuk, de ami beszédem alatt történt, az biztos. Dolly — meghallva annyira szeretett hangom — besétált a templomba. Boldogan csaholva, az ünneplő tömeg lábai közt kacskaringózva elindult a szószék felé. Akkor döbbentem csak meg, mikor odaért mellém és lábam mellé telepedett. El nem zavarhattam, mert a hozzá intézett szavak nem illettek volna a prédikációba. A gyülekezetnek sem mondhattam, hogy vigyék ki a kutyát, mert komolytalanná vált volna a helyzet. Felemeltem hát hangom, egyre erőteljesebben beszéltem, egyre nagyobb kézmozdulatok kíséretében. Prédikációm csúcspontjához érve egy hatalmas mozdulattal lecsaptam Dollyra... Szegény állat megszégyenülve, fejét szomorúan lehajtva somfordált ki a templomból. * Xoli ItlDKDl Egyszer, mikor egy komilis is rendelkezésünkre állt, hogy a környékbeli falvakból összeszedje a legációból visszatérő teológusokat, kifogtunk egy olyan kocsist, aki kegyetlenül ostorozta lovát. Odaszóltunk neki: Ne hajtsa agyon szegény állatot, ráérünk! Erre ő még nagyobbat suhintott a lóra és rákiáltott: Úgy kell neked, mert nem lettél pap! * Később már buszunk is volt. Út közben jót beszélgettem a sofőrrel, gyorsan telt az idő. Egyszer látom ám, hogy az út mentén ácsorog egy pap palásttal a vállán. Vegyük fel — mondtam a sofőrnek. — Jegyezze meg, hogy papokkal nem szabad utazni, mert halálra unja magát az ember — mondta ő, majd folytattuk a röpke időre megszakított eszmecserét. Mikor megérkeztünk egy egész delegáció fogadott bennünket. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Kovács úr, a sofőr eltűnt. Este elnézést kért. A buszon valamit rosszul mondtam, ugyanis senkivel sem olyan jó együtt utazni, mint papokkal. * Húsz évvel később ismét azon a környéken szolgáltam. Buszra szállva egy ismerős arcra figyeltem fel: Kovács úr ült a volánnál. Odamentem hozzá és tettem valami csípős megjegyzést a papokra. Erre ő: — Jegyezze meg uram, hogy velük igazán kellemes csak az utazás — és elmesélte a régi történetet. Mikor elárultam, hogy ki vagyok a nyakamba borult. Együtt vacsoráztunk. * A „ felszabadulást” Budapest éltem át. Egyik barátom egy vékony dzsekiben indult az ajtó felé. Kevés lesz ez ilyen hidegben — mondtam neki. Ő erre csak legyintett. Nem messze a kijárattól megfogták az oroszok néhány társával együtt és kivitték őket Szibériába, fogolytáborba. Három év múlva megkeresett egyik barátjával, leült az asztalhoz és folytatta: Igazad volt, kevés volt az a dzseki... Azután jöttek az élmények. A fogolytábor mellett volt egy tehenészet. Egy nap, mikor friss hó borította be a tájat, nagy riadalom támadt. Eltűnt egy szép borjú. Nem tudták, mi történhetett, semmi nyom nem maradt utána. Sem egy vérfolt, sem egy lábnyom, soha nem is bukkantak nyomára, mert a foglyok csizmát húztak a borjú lábaira, és úgy vezették el. Szépen lassan, hogy csak a csizmák nyomát üthessék bottal utána. ♦ Mikor makaróni volt a vacsora, Zoli bácsi szeme ismét felcsillant: „ Megy egy székely az úton egy szekér liszttel. Szembe jön egy másik szekér. — Messze van-e a város? — kérdi az egyik kocsis. — Nincs — feleli a másik. — Hát azt tudja-e kend, hogy merre van ott a makarónigyár? — Oda igyekszik kend a liszttel? — Oda biza. — Nem tudom. Tovább mennek. Egyszer csak megfordul az, aki a város felől jött. — Várjon már kend! Megfordul a másik is. Elindulnak egymás felé, és addig mennek, míg megint egymás mellé nem kerülnek. — Nem véletlen a csőtésztagyárat keresi kend? — De bizony azt. — Jó van akkor, mert azt se tudom. Ismét megfordulnak, bólintanak egymásnak, majd mindkettő megy tovább a maga útján.” - O - Hadnagy Csaba metszete Olvasóink tollából 55Két út áll előttem 99 Nagy örömünkre szolgált a bicikliút elkészülte, de vannak kisebb buktatói, amik nehézséget okoznak a mindennapi használat során. Csütörtök, szombat délután, köztudott a város lakóinak zarándokába a piac felé. Mintha hajtanák az embereket, valami mítosz felé, aki él és mozog, ebéd után rohan a piacra. Sokan nézelődnek, sokan másokat szemlélnek, vagy csak beszélgetnek rég nem látott ismerőssel, azzal is, akivel nem is akarnak, de a fél város itt található. Aki gyalog megy, sokszor egy család 3-4 tagja is, a János teret elhagyva azon töpreng, vajon melyik sávban menjen, hogy a hátulról, vagy a szemből jövő bicikliáradat el ne sodorja. Gyalogosnak lenni kész életveszély, innentől kezdve libasorban ajánlatos a közlekedés a gyalogost tekintve. De az igazi káosz a Szent István templomot elhagyva kezdődik. Innentől a biciklisek még vadabbul hajtanak, hogy le ne maradjanak valamiről, a gyalogosok meg átváltanak a még bizonytalanabb övezetbe, a fizető kocsiparkolón való keresztülhaladást választva. Innen még nagyobb veszély leselkedik rájuk. Egyrészt az induló, vagy beállni szándékozó kocsik ügyetlenkedése, némelyik agresszívebb vezető miatt teljes a tanácstalanság, esetleg, mint a tyúknak, kitapossák a belünket, vagy netalán szerencsénk lesz, és túljutunk a megpróbáltatáson, és benn vagyunk a taposómalomban. Kezdődik a délutáni gimnasztika, végigvergődni az első sorokon, a benn parkírozó kocsik oldalát végigdörgölve, át a Váci utcának nevezett nyugalmasabb közegbe, majd ismét a tumultus a KGST-placcon, közben erősen szorítani kezedben a táskát, mert könnyen áldozatul eshet az ember, ha naivan hisz a mellette elhaladóban. Jó lenne, ha a futballpálya övezte részt valamilyen törmelékkel feltöltenék, így nem kellene ezen a sártengeren keresztül bukdácsolni, sokkal nagyobb volna a terület, netalán oldalt padokat elhelyezni, hogy a táskákkal felpakolva, a családtagok egymást bevárva, ismét indulhassanak együtt a már jól ismert módszer alapján hazafelé. Szerintem a piacfenntartónak ilyenre is kellene gondolni, hisz elég magas díjakat szednek, akár a bérleményért, vagy a pl. 75 forintos autóparkolásért. Kiss Lászlóné 5