Vásárhely és Vidéke, 1883. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)

1883-09-27 / 39. szám

us törlesztési hányadát fedezni fogja-e? Már ped­ig ennek kimutatása nélkül m­ég a közmuvika s közlekedési miniszter sem rendelheti el _ — daczára az 1881. évi’ Lili fez. 1. §-ában a tör­vényhozástól nyert széleskörű felhatalmazásának. — a szabályozási munkálatok keresztülvitelét. A pusztai birtokosok kisebbsége pedig, mely az érdekeltségbe belépett, épen arra számít, hogy ha az érdekelt birtokosok többsége nem akart szabályozó társulatot alakítani, majd elkészítteti a kormánybiztossal a szabályozási munkálatokat a közmunka és közlekedési miniszter, majd keresz­tül viszi az az ártérfejlesztést s ennek alapján megállapítja a teherviselési kulcsot s akár akarta a pusztaiak többsége a belvíz-szabályozást, akár nem, fizetni fog, ha majd exequálják. Ámde a közmunka és közlekedési miniszter nem igen mutatott erre valami nagy hajlandó­ságot. A törvény szerint nem is mutathat addig, míg számszerű adatokkal kimutatva nem lesz, hogy a szándékolt szabályozási munkálatok foly­tán az érdekelt földterületek jövedelme annyival szaporodni fog, hogy ez a szabályozás költségei­nek kamatait és törlesztési hányadát kifizetni fogja ; — már­pedig ez nagy kérdés. De különben is a közmunka és közlekedési miniszter tartózkodó állását ez ügy iránt igazolja az is, hogy a pusztai érdekeltségnek nem adta meg az 50.000 frt kölcsönt, már­pedig ha kellő garanciát látott volna arra, hogy az egész érde­keltség a társulattá alakulásra a törvény szerint kötelezhető lesz, s így az 50.000 frt kölcsön az érdekeltektől utólag behajtható leend, azt hisz­­szük, hogy egy kis jó­akarattal akadt volna még a közmunka minisztériumban 50.000 frt. De nem akadt, mert nem látott a miniszter semmi garan­tiát; a belvízszabályozás szószólói feint belevitték a kölcsönügybe a várost, s most már a város fogja az 50.000 ftot kölcsön kérni, ez fogja annak viszszafizetési kötelezettségét magára vállalni s előre láthatólag ez is fogja visszafizetni; már tud­­niillik ha lesz miből. Nem mondjuk ugyan feltétlenül, hogy ez bekövetkezni fog, de bekövetkezhetik. Mert az érdekeltséggel szemben a város egyáltalán semmi­vel sincs a fenti eset ellenében biztosítva, már­pedig a törvényhatósági közgyűlés tartozott volna gondoskodni a garanciákról is, mivel nem csak pusztaiakból áll a város lakossága, de különben is egyáltalán nincs a város oly helyzetben, hogy midőn ily tekintélyes összegről van szó, a bizto­sítékokról megfeledkezhessék. Egész másként állana a dolog, ha egy meg­alakult belvízszabályozó-társulattal állanánk szem­már a Barika? Olyan kék­é még a szeme, mint akkor volt? Mint mindennek, a tót legény ábrándozásá­nak is vége. Fölhangzott a felügyelő erőteljes szava. Digó, tót, magyar és német napszámos megfogta a kötél végét és kezdődött a dolog. Nagyot koppan a nehezék az erős tölgyczölöpön. Az a szomorú egyhangú koppanás aztán elhall­gattatja a szegény tót fiú szívverését is. Nem szabad most haza­gondolni, ábrándozni, csak a nyers, a kenyeret adó munkára. De mégis . . . Az erős munka nem tudja elfelejtetni a dalt Talán az ad nekik erőt hozzá ? És szomorúan egyhangúan hallatszott a Tiszapartról: Ámol auf Zvámol drnuf, Drájmol auf, Viere drauf, Filnve vár’s, Sechse vár’s, Sieben auf Achte drauf! stb íme a munka poezise. Erről eddig még nem tudott a népköltészet semmit. A munka, a kényszerűség szülötte. Könnyebben, egyöntetűb­ben megy, ha rythmust zeng hozzá. S úgy lát­szik, hogy e dal nemzetközi valami. Nem csi­nálnak belőle pártkérdést. Ezt dúdolja az olasz, ezt a tót, ezt a magyar. Könnyít mindnyájuk munkáján. Az új híd fel is épült. Remeke az alföldi folyónak, remeke a szép városnak. Hát a nagy palotákat ki építette? Nemcsak a férfi kéz rakta ott rakásra a téglákat. Van eset rá, hogy a férfi karja sem erősebb, mint a nőé. Százával foglalatoskodtak ott az asszonyok, lányok is. A gyenge karon megfeszülnek az izmok, erősödik a derék. Azokban a karokban aztán lesz erő visszatolni a férfit, ha netán hamis szándékból közelednék a lányhoz. De annál erősebben ölel aztán, ha szeret, a karcsú derék is megerősödik, bend ez esetben meg volna a kellő garantia, de a midőn csak egy reménybeli vízszabályozásról van szó, melynek létesítése még teljesen kérdéses, s melynél 6000 hold a földnek magát érdekeltnek valló tulajdonosa a saját felelőssége mellett 50.000 frtot kölcsönképen felvenni nem mert vagy nem akart, az ilyen reménybeli vízszabályozó társulat részére 50.000 frtot minden biztosíték nélkül köl­csönkép megszavazni, valóságos könnyelműség. Ez határozott meggyőződésünk a pusztai belvizek szabályozására a város által a kormány­tól felvenni határozott 50.000 frt kölcsönt illető­leg; óhajtanék, hogy aggályaink meg ne valósul­janak. — azonban tartunk tőle. Videant consules! Tanítóink és a tanítás. „Quem di­ odere, praeceptorem fecere“ olyan nagyon régi és elkoptatott közmondás, hogy alig van már neki mint ilyennek értéke. Hanem igenis, az értelme mindig ugyanaz és örökké igaz marad. Az istennek ezen gyűlöltjei valóban szá­nandó emberek. A képzelhető legcsekélyebb fize­tés mellett a legnagyobb kincs, a nevelés van súlyosan vállaikra rakva. A­ki tudja, mit tesz az tanítani, nevelni száz meg száz gyermeket, az tudni fogja, hogy milyen nehéz és súlyos munka az, a­mit a tanító végez. Végez, a­nélkül, hogy mint más pályán, az előre haladás útja nyitva lenne számára. És a tanító, helytelenül bár, mégis igen kevésre becsült állású ember a közönség szemé­ben. Talán azért is van ama fenti közmondásnak olyan keserű alapértel­me, de hát bizony sokszor találunk a tanítók közt is olyanokat, hogy ön­ként élőnkbe tolul a kérdés: én édes istenem, hogyan lehet hát ez is tanító ? A múlt hó végén jöttek össze Budapesten az országos tanítói gyűlésre a hivatott tanférfiak, hogy ezen bajokat megbeszélve, reformokat hoz­zanak be a tanítás sikerének és a tanítók érde­keinek előbbre mozdítása érdekében. Bizony nagyon ideje már, hogy tegyenek is valamit a maguk érdekében. Különösen szeret­nék, ha nyomorult anyagi helyzetükön volna se­gítve. Mert sok függ attól, hogy milyen anyagi helyzetben van a tanító. A­ki úgy megy az iskolába, hogy csak teste van ott, de lelke, esze más felé barangol, annak ugyan kevés gondja lesz a kezére bízott gyermekek nevelésére és hiába hangoztatja aztán, hogy a család is nyújt­son segédkezet a neveléshez. Biztosítva kell len­nünk arra nézve, hogy a tanítónak más foglal­ó nem ropog meg az ölelésben. Pedig ezek a lá­nyok is milyen hamisak. Milyen kaczkiásan tűz­delik fel két oldalt ruhájukat, talán, hogy a kőmi­­ves legényeket leszédítsék ?. . . Aztán milyen fiatalok. Mikor déli egy óráig delelnek a hűvös oldalon, szinte rá-rá fognám egyikére — mási­kára, hogy — aluszik. Pedig nem. Oda kandi­kálnak át a másik oldalra a legényekre. Nehéz, bajos munka volt ezt a várost felé­píteni, újjá teremteni. De fel van építve. Királyi biztosság, műszaki tanács, digók, tót és magyar munkások beleizzadhattak e nagy munkába. Ha­nem nemcsak ezek építettek ott. Épített ott a két jó szegedi újság is. A „Híradó“ és a „Napló.“ Irányukra, politikai elveikre eltérők ugyan, de abban az egyben egyetértettek, hogy Szegedet újjá teremteni kell. Enyedi Lukács, Nagy Sándor szerkesztők mellett ott építettek versben és pró­zában Pósa Lajos, Palotás Fausztin, Békefy An­tal, s a­kit első sorban kellett volna említenem Mikszáth Kálmán, az alföldre leszakadt jó pa­­lócz is._ Épített ott mindenki, mert mindenki sze­rette az ő városát. Túl a Tiszán, az uj­szegedi népkertben szokott hűselni Hugh, a borbély. Ott heverész most is egy árnyas padon. Vájjon nem a rekonstrukczion töri-e az eszét most is, hogy aztán a műhelyben előadja nevezetes terveit a vendégeinek ? Hagyjuk szegényt, az ábrándoknak él ő. Könnyű a mestersége, nem csoda, ha haj­lama van hozzá. Aztán meg ki tudja, kire vár ? Övé most a tér. A nap forrón süt le, ott pirítja a bakák hátán a borját túl a Tiszán valahol Szőreg alatt. A nyárfasor pedig olyan édes han­gokat zizeg, a bokorban hivogatólag int, talán pihenőre a­­ mohos pad ? Nem, mintha valami rokolya suhogott volna... kozása, más gondja nincs, mint az oktatás, neve­lés és az, hogy maga is elérje azt a fokot, hogy műveit embernek neveztessék. Nem kívánjuk ugyan tőle, hogy Sokrates, Aristoteles, a régi kor e híres tanítóihoz hasonlítsanak tudomány­ban, bölcsességben, csak azt, hogy legyen modern tanító a szó szoros értelmében. Nálunk különösen Magyarországon szép hi­vatás vár a tanítói karra. Egy új, életerős, ara­nyos ifjúságot kell nekik nevelniök a társadalom, a haza javára. A­mit ők csepegtetnek a gyer­mekbe, a­mit ők pic­i magként elvetnek, az fog lombos fává kinőni az ifjúban, erős törzszsé az öregben. Hazánkban vannak még oly helyek, a­hol sűrű sötétség urait, vigyék oda tanítóink a lobogó fáklyát, a könyvet, és legyenek a tudo­mánynak és a czivilizácziónak nemes előharczo­­sai, fenkölt prófétái. Nem a tanár, nem az ügy­véd, nem az orvos, nem a hivatalnok van erre hivatva, hanem a néptanító. De a közönségnek is meg vannak köteles­ségei a tanítók irányában. Nem szabad őket eddigi alárendelt helyzetükben tartani, hanem segíteni rajtuk anyagilag, hogy jobb helyzetbe jussanak. Ettől függ aztán a tanítás eredménye, gyermekeink jóvolta. És a mi fő, egy erős, új nemzedék alkotása e közös anyánk, a haza ja­vára. —.. Irányi Dezső. Helyi és vidéki Hírek. — Előfizetési felhívás. Lapunk jelen számú utolsó lévén ez évnegyedben, tisztelettel felhívjuk évnegyedes előfizetőinket előfizetéseik szives meg­újítására. A feltételek lapunk homlokzatán ol­vashatók. — Masíroznak a katonák... Nagy riadalom volt a múlt hét végén városunkban. A 46-ik gyalogezred törzse egy zászlóaljjal, s a 61-ik ezred egy zászlóalja érkezett a nagyváradi had­gyakorlatokról f. hó 23-án, vasárnap városunkba s innen másnap reggel 7 órakor tovább masíro­zott Szegedre, hol a 46-ik gy. ezred törzse, az árviz után csak most foglalja el ismét régi állo­máshelyét. A 46-ik ezred zenekara még szomba­ton megérkezett városunkba s a vasárnap érkező 2 zászlóalj elé zeneszóval vonult ki az orosházi országutra s miután városunk fiai is a 46-ik gy. ezredben szolgálnak, a kedvezőtlen idő daczára a zenekarral együtt nagy néptömeg várta a bakák érkezését, kik teljesen átázva és nyakig sárosan a déli órákban meg is érkeztek. Elszállásolásukról kellő időben gondoskodva volt s igy az elfáradt legénység csakhamar beszállásoltatott s lakossá­gunk által mindenütt szives vendégszeretettel fo­gadtatott. — Délután négy órakor Thiel ezredes a közönség iránti előzékenységből a zenekart a sétatérre rendelte, hol térzenét tartatott s a szo­katlan muzsikaszóra minden városrészből oly sű­rűn özönlött a nép, hogy a sétány környékén a gyalogközlekedés majdnem egészen megakadt.­­ Este a hatóság rendezett a tisztikar tisztele­tére a „Sas“ vendéglőben bankettet, melyben összesen mintegy 60 an vettek részt s a tisztikar a polgári elem fölött túlnyomó számmal volt kép­viselve. Az első poharat Ábrás Károly polgármes­ter emelte ő cs, és kit Felsége I. Ferencz József Magyarország apostoli királyára, s a felséges ural­kodóházra, s ezen pohárköszöntőt a jelenvoltak állva hallgatták végig s háromszor megéljenezték. Majd ugyancsak Ábrái Károly a hadseregre s Thiel ezredesre, Jeney Imre a 46-ik gy. ezred tisztikarára, Ábrás a 61-ik ezrednek szintén köz­tünk időző tisztjeire, Thiel ezredes Hódmező­vásárhely felvirágzására s Dobosy Lajos Ábrás polgármesterre emelték poharukat. Ezután folyt szakadatlanul a dikezió késő éjfélig, sőt még azontúl is. A tisztikart pompás jó kedvre han­golta Jancsink zamatos zenéje, s midőn éjfélkor a Sas termében ugyanakkor rendezett ujoncz-bál rendező bizottsága lejött az étterembe s meghívta a bálba a tiszteket, azok készséggel elfogadták a meghívást s számosan közülök egész hajnalig ott tánczolták a csárdást a baka-jelöltek közt. — Reggel 7 órakor azután megfutták az indulót s a vásárhelyi pihenés után, tisztikar és legénység masírozott tovább Szeged felé. — Végszó Fodor Lajos urnak. A „Hód-Mező- Vásárhely“ legutóbbi számában Fodor Lajos ur korához illő szószátyársághoz folyamodván, még azt is elcsűrni-csavarni akarja, hogy ő előttünk, megbízónk Dr. Endrey Gyula részére a lovagias elégtételt megtagadta. — Valóban ha ezen nyi­latkozat után visszagondolunk azon jelenetre, midőn Fodor Lajos úrtól megbízónk részére lo­vagias elégtételt kértünk, bajos elhatároznunk, hogy Fodor Lajos úr „szárazföldi bátorságán“

Next