Vásárhely és Vidéke, 1884. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1884-01-03 / 1. szám

Előfizetési d­ij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egyes szám ára 8 kr. Hirdetések jutányosan közöltétnek. Megjelenik minden csütörtökön. Előfizetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadóhiva­tal. Lévai F. nyomdatulajdonos és Steiner Sándor könyvkereskedő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Főutczán, III. tized 874. sz. alatti gróf Károlyi­­házban. 1záM Hódmező-Vásárhely, január 3. 1884. Második évfolyam Helyi érdekű társadalmi és szépirodalmi hetilap. 1-ső szám Előfizetési felhívás a VÁSÁRHELY és VIDÉKE czimű helyi érdekű, társadalmi és szépirodalmi hetilapra. Lapunk múlt számával befejezte első évi pályafutását. Mennyiben felelt meg ezen év alatt azon programainak, melyet irányul magunk elé tűztünk s mely programja mellett, lapunk meg­indításakor a t. közönséget előfizetésre felhívtuk, annak megbirálása nem reánk tartozik ; részünk­ről csak azt jelenthetjük ki, hogy becsületes igye­kezettel s teljes buzgalommal törekedtünk eleget tenni mindannak, a­mit lapunk megindításakor program­­­unkban ígértünk s ha ez talán nem sikerült, annak nem jó akaratunk és igyekeze­tünk hiánya, hanem a kezdet nehézsége volt az oka, mely — támogató munkaerők hiányában - kétszeresen nehezült vállárakra. Örömmel láttuk azonban előfizetőink számá­nak folytonos nagyobbodásából, hogy közönségünk méltányolta a nehézségeket, melyekkel megküz­­denünk kellett s az elmúlt év folyamán folyton növekedő bizalmával tisztelte meg lapunkat. Ezen s bizalom volt egyedüli jutalmunk fáradozásainkért s ezen bizalmat továbbra is kiérdemelni legfőbb igyekezetünk teend. Lapunk czélja és iránya ismeretes. Czélunk: v­árosun­k j­ól fel­fog­o­tt érdekeinek érvényre emelése s társas életünk fejlesztése, — s ezen kettős czél előmozdítása iránti küzdelmeink­ben, miként eddig, úgy ezentúl is meg fogjuk őrizni minden irányban teljes függetlenségünket. — Lapunk iránya nélkülöz minden poli­tikai pártszinezetet; tiszteljük mindenkinek politikai, meggyőződését, de politikával nem fog­lalkozunk s a városi közügyeket nem a párt­po­litika szemüvegén, hanem a közérdek szempont­jából bíráljuk. Társadalmi életünk minden közérdekű moz­zanatát figyelemmel kísérjük s társadalmi osztá­ l­­yaink mindenikének jogos érdekeit védeni fog­juk; gondosan vezetett hírrovatunkon kívül, czikkeink kiváló figyelemmel lesznek egyleteink­ működésére; a népnevelés, közegészségügy és közrendészetre; a közgazdaság, ipar és kereske­delem felvirágoztatására, tározónkban pedig iro­dalmi színvonalon álló szépirodalmi közleménye­ket adunk; egy szóval: lapunk iránya teljesen­ az eddigi marad s az irodalmi tisztesség szigorú­­ megőrzése végett, más lapban megjelenő, elle­nünk intézett személyeskedő támadásokra felelni nem fogunk. A­ki lapunk ez irányát helyesli, azt felhív­juk lapunk szíves támogatására, annál is inkább, mert nekünk lapunk fenntartására nézve minden támaszunkat egyedül előfizetőink képezik. Kérjük azonban az arra hivatottak szellemi és erkölcsi támogatását is, hogy a lapunkba vetett bizalom­nak, minden irányban, fokozottabb erővel meg­felelni képesek legyünk. Dr. Endrey Gyula, szerkesztő-tulajdonos TÁRCZA: A falu bolondja. Elbeszélés- Irta: Bánfalvy Lajos. Még most is úgy emlékszem rá, gyermek­koromból. Mintha most is itt kergetné — fenye­getve aszott, száraz csontkarjával — a pajkos gyermeksereget, mély iskolából kiszabadulva ren­desen gúny kiáltásaival hozta indulatba a bol­dogtalant. — „Mérai Kata! — Mérai Kata!“ hangzott a kiáltás, a kaczagás, a zaj és lárma mindenfelől. — „Mérai Kata! mikor megyünk az esküvőre?!“ És az a szánalmas, nyomorult alak, kit ez a gúny kiáltás illetett, ilyenkor meg-meg igazgatta kuszáti ősz haján a szennyes, piszkos csináltvirág koszorút, kivett a folt hátán folt, foszladozott szoknyája valamely titkos ránczából egy olyan kis bádog tükröt, a­milyent az „ócskás zsidó11 cserél be pár marok rongyért, s irtegetve aszott, fony­­nyadt vén tagjait, melyeken a fi­lm csak úgy isten kegyelméből lógott, mintha vasvillával hány­ták volna rá, ajkán megnedvesitett újaival végig­­végig simogató bozontos szemű idéit, melyek mö­gött mélyen bennülő, különben fénytelen, bárgyú tekintetű szemei ilyenkor szemérmesen szegeződ­­tek a kis tükörbe, mintha szégyenkeznék — szé­gyenkeznék kis leányos pironkodással ez ártatlan hiúságán. — Meg lesz! — Itt van már a vőlegény, mormogták ilyenkor fogatlan, lelógó ajkai s — „heje huja lakodalom !” — csapott ki belőle egy­szerre a féktelen jó kedv s elkezdett szilajon fo­rogni maga körül, fölkavarva az utcza porát. És forgott, tánczolt, tombolt szilaj jó kedvvel, hado­­názva maga körül görcsös botjával, mig végre teste a kimerültségtől vonaglott, ajkára tajték ült, s ő maga aléltan rogyott le az ut porába! Oh, olyan kaczagni való volt az a vén, össze-vissza szántott arcza, aszott testű teremtés, fején koszorúval, ajkán szilaj dallal, tánczra, kör­forgásra perdült bütykös lábaival, ki magát fiatal menyasszonynak képzelte, — olyan kaczagni való akkor — — és oh, olyan végtelenül szánandó előttem most, mikor már nem vagyok iskolás gyermek, mikor már az élet engemet is meg­szűrt. .. mikor már tudom, mi tette az egykor virágzó szépséget, emberek csúfjává, falu bo­londjává .. . És úgy kacsagott is fölötte az egész pajkos gyerekhad, hogy szinte a könyei perdültek ki a kaczagástól — de csak ilyenkor. Mert nem mindig igy végződött ez a je­lenet s nem mindig volt dalolni, tánczolni kedve a falu bolondjának! Néha, mikor azokban a bárgyú tekintetű szemekben kigyult az őrület, a fékevesztett indu­lat é­s szenvedély vad tüze, ilyenkor jaj volt a rakonczátlankodó gyermekeknek ! Mire gondolt ilyenkor? Mi szította fel a vad haragot? — Futott ilyenkor, a ki futhatott, s nyomban a futók után zilált hajjal, mely mint egy hosszú kísérteties szürke fátyol lobogott a szélben, magasra emelve görcsös botját, lihegve, szitkozódva, átkozódva, mintegy a levegőben rö­pülni látszott Mérai Kata — a­ fain bolondja... Az őrület fokozott ereje volt- e vad futás­ban, lába alig érinte ilyenkor a földet és csak­ugyan repülni látszott, hogy aztán — szintén kimerülve, megtörve, eltikkadva összeroskadjon — mint hogy összeroskadt szilaj jó kedvében. És olyan szánalomra méltó volt ilyenkor előttünk, iskolás gyermekek előtt is az a meg­tört, elfulladt teremtés, a­mint vonagló ajkai át­kot átokra szórtak egy ismeretlen, csakis általa látott, talán nem is létező alakra, mig száraz, csontos karja, ökölre szorított napbarnított kezé­vel az eget fenyegette — vagy talán hívta le átka meghallgatására. Olyan szánalomra méltó volt akkor. — S mennyivel szánalomra méltóbb előttem most, hogy tudom, mi tette őt emberek csúfjává, falu bo­londjává ! * * * Messzire kilátszott a Karvalyosy grófok ősi kastélyának csillogó érczkakasa, a kastélyt körül­övező sudár topolyfák közül. Maga a kastély, apró tornyocskáival, kiugró erkély­­el s örökké zárt szennyes-zöld redőnyeivel büszkén emelkedett egy tágas kert közepett, mely valamikor szebb napokat is láthatott, ha most elhanyagoltságában útjait fel is verte a gyom és vadhozat; mig a kert alatt elterülő Karvalyos falu alacsony, többnyire csak nádfedelü házikói olyan alázatosan látszottak meglapulni a büszke, rideg úri lak előtt, mintha csak mutatni akarnák azt a szolgai alázatot, azt a készköteles meghunyászkodó engedelmességet, melylyel az akkori jobbágy az ő kegyes vagy kegyetlen földes urának tartozott. Mert Karvalyos jobbágyfaluja volt a Kar­­valyosy grófoknak, kik benne személyesen is gyakorolhatták volna az önbíráskodás jogát, ha­­hogy előnyt nem­ adnak e nemes úri passzió fölött annak a másik, azon korban még jobban divatozott úri passziónak, mely szerint a magyar mágnás a külföldön verte el terjedelmes birtokai nagyszerű jövedelmeit; az úr dolgát, robotot, dézsmaszedést és mind ama vesződséggel járó apró-cseprő gondokat rábízva otthon a maga kasznárjaira, ispánjaira. Évtizedek óta elhagyottan állt az ősi kas­tély, melynek egyedüli lakója, a felügyelő, Mérai János gazdáram ő kegyelme, ki a várnagyi tiszt­tel a kulcsárét is egyesítő a maga személyében. Hanem egyszerre csak megélénkült a puszta lak. Ispán, kasznár, uradalmi írnokok jöttek mentek, egymásnak adva a kilincset. A szennyes zöld redőnyök megnyíltak, bebocsátva a játszi tavaszi napsugarakat az ódon termekbe, melyek ilyent sem láttak jó idő óta. Fürge jobbágyleányok, asszonyok porolták a bútort, súrolták a porlepte padlatot, tisztogat­ták le a pókhálókat a magas oszlopcsarnokban és termekben. Élénk sürgés-forgás mindenfelé. És a sürgülődők élén mindenütt legelős, szóval, tét- Előfizetési dij: Egész évre .... 4 frt. Fél évre.....................2 Negyed évre 1 Vidéki előfizetések legczélszerűbben posta­utalványnyal küldhetők be. Helybeli előfizetések ,­­így lapunk kiadóhivatalánál, mint Lévai Fü­lep könyvnyomdájában és a könyvkereskedésekben is­­ eszközölhetők. Régi előfizetőink, a­mennyiben lapunk további járatása iránt­­t lapkihordók előtt nyilatkoznak, ezek által kézbesítendő nyugtákra is tehetnek előfizetést. A „ Vásárhely és Vidéke“ kiadóhivatala.

Next