Vásárhely és Vidéke, 1885. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1885-01-01 / 1. szám

­s fizetési díj: Egész évre 4 frt. 1évre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Évfi 82®m 8ra 8 kr. Hirdetés), jutányosan közöltetnek. Megjelenik minden csütörtökön. Előfizetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadóhiva­tal, Lévai F. nyomdatulajdonos és Steiner Sándor könyvkereskedő. Szerkesztőség és kiadók­iatal. Főutczán, III. tized 874. sz. alatti gróf Károlyi­házban. tan.. Hódmező-V­ely, január 1.­1-as szám. 1885. Harmadik évfolyam Helyi érdekű társadalmi és szépirodalmi hetilap. Előfilv­ési felhívás. Lapunk m­­­zámával bevégző második évi pályafutását. Mitrt végző be? megfelelt-e a vá­rakozásnak, mert hozzá olvasói fűztek? meg­érdemelte-e a zönség támogatását ? — ezek mind oly kérdés, melyekre nem mi vagyunk illetékesek megfőni, hanem városunk közönsége, melynek lapunk a’ik szellemi orgánumát képezi, a kik ism­­és helyeslik lapunk irányát, a­kik nem vár n­álünk többet, mint a­mennyit eddig is nyújtót,azoknak továbbra is szíves pártolásába ajár­­ lapunkat s felhívjuk őket az előfizetésre. Mi városi társadalmi ügyeinkben nem ismerünk pártolét és nem szolgálunk sem politikai, sem úti pártot. Legjobb meggyőző­désünkhöz hírei függetlenül szólunk a városi közü­gyekhez és behajlás nélkül ismertetjük a napi eseményekt. Ez volt eddig és ez lesz ezután is irányeiv. Ezen kijelző után azzal bocsátjuk ki la­punk III-ik­érfimára előfizetési felhívásunkat, hogy a ki énjeitek találja lapunkat a támoga­tásra : szivesked annak fennállását előfizetése által előmozdít­ó fizetési díj. Egész évre 4 tbz évre 2 frt. negyed évre 1 fi­­.­áló tisztelettel: 2 d1­ Endrey Gyula, szerkesztő-tulajdonos. TÁRCZA. Hogy, letróbiás betűszedő? Karczolat.) Tóbiás mérttal ember, alig 30 éves, de azért már egy bizonyos jövendőbeli gyer­mek apja. Pezidongája, halvány képű. Egy hónap óta oitorot állat visel. (Majd kisül, hogy mért csak egy lop óta). Külseje köznap kopott, de vasár- és ünnapokon a czipője ki szokott fényesítve sz­nni kemény kalapot hord, mindezt az ünnep tisztessé. És hogy Tóbiás külsejével, meg az ilapotá egészen tisztában legyünk, azt is megmondom gy jelenleg betűszedő. Tóbiás te még fiatal ember, de azért szavajárása szer­át sokat élt, sokat tapasztalt, és épen azért, ő nem arrogálja magának az új titulust. levésük a „Nemzet“ napszámosa a szó szoros élében, de mivel hogy mindig urak közt forget, meg hogy neki nagy tapasz­talata v­an, jól­ szegénynek, ha urazzák, és bár közönséges talán a sok ólomméregtől olyan durczás kis em meg olyan vad, mint azok, a kik nem uraa őt urnak szólítja valaki, nincs nála nyájasabb kidebb ember. Ilyenkor, hogy megmutassa az titulusra való méltóságát, össze is szedi mind kéziratbeli tudományát és az ő élettapasztalata­­it is aztán tőle mit hallgatni. Külön eredeti ember, nem hiába, hogy az újságot is, a­melyiket ő szedi, eredetiből olvassa, aztá­n mindenek felett naiv. Hiszen nem csoda, esik szegénynek, ha kiöntheti buját bánaté mondhat eseménydus élettörténe­tét isegyeii: ncfekeigyon szeretett beszélni, mert uraz­­ts mejig is hallgattam a beszédét. Csak a tel“­­.ólt©le, mikor ismét azt kezdte újra, r m­ár ter elmondott. Ez a gyengéje neki is meg­volt, mint minden olyan embernek, a­ki sokat tapasztalt és sokat is szeret róla beszélni. Lehet, hogy sokat hazudott nekem Tóbiás, de hogy az az egy, a­mit szerelméről elmondott, igaz, én mindig elhittem, mert azok valósága ki­sugárzott a Tóbiás szeméből, meg azokból a ke­serű sóhajtásokból, melyekkel szerelme elbeszélé­sét megpecsételte. Ezeket én tanuk nélkül is el­fogadható bizonyítéknak veszem. Tóbiás első szerelme pedig úgy esett, hogy mikor a betűszedést is kitanulta, meg azután a tanító mesterség tanulását is félbe hagyta, és mindezek után új pálya választásán törte a fejét, meghívást kapott Trencsén megye egyik neveze­tes krumpli termő falujába segéd zsidó­ kántornak. Azt már nem tudom, hogy jó hangjának a hite hatott-e el a Kárpátokig, vagy pedig a protectio nyarajása már akkor is dúlt, elég az hozzá, hogy megtették. És bizonyosan ez tette meg neki is, legalább a logikai következtetés ide vezet, a­meny­nyiben innen datálódik szerelme, itt ismerkedett meg az ő élettörténetében oly nagy hírre vergő­dött Szálival. Száli szerelmes lett a Tóbiás szép hangjába, Tóbiás pedig a szép Száliba, és ha Tóbiás szép lett volna, nagyon hihető, hogy Száli szerelmes lett volna Tóbiásnak nem csak a hangjába, ha­nem a valóságába is, a­mi ugyan felesleges lett volna, mert Tóbiás úgy is azt hitte, hogy Száli őt magát szereti. És épen ez a csalfa hiedelme lett sírja az ő boldogságának, és oka élete kese­rűségének, mególommérgezett arcza halványságá­nak, mindez azért, mert szép hangja volt, és azért, hogy vak volt, megvakította a szerelem, ilyeténképen nem látott át a szitán, annál ke­­vésbbé a Száli szivecskéjén. Az igaz, hogy azt nem is igen vizsgálta. Kár hogy nem vizsgálta. Az a Tóbiás idejében is divatban volt már, hogy az üres szerelmet nem sokra becsülték, kü­lönösen a házasság szempontjából. Belebújt abba már akkor a pénz ördöge. Ilyen drastikusan, ugyan én a Tóbiás szerelmét nem merném jelle­mezni, azt azonban a történeti hűség érdekében meg kell jegyezni, hogy Száli nem csak szép volt, hanem gazdag is, valamint azt is, hogy Tóbiás első helyen a szép Száliba volt szerelmes, ha még egyéb szerelmi sallang lehetett is a szí­vében, vagy inkább a fejében, az csak járulékos természetű volt, épen olyan mint a Száli pénze, mely vele jár. Mivel hogy Tóbiás úr a nótára — mint minden művész — kéretni s­zerette magát, ilyen formán minden lépten-nyomon robotba nem is énekelt. Száli — mert a Tóbiás hangjába nagyon szerelmes volt — azzal tette foltévá maga ré­szére a nótát, hogy szerelmet hazudott Tóbiásnak. Tóbiás boldog volt. Hanolt és turbókolt az ő kedves egyetlen galambjának, az ő jövendőbeli élete párjának. Volt Tóbiásnak egy távoli atyafia, ki őt jó tanácsokkal látta el, és a kire ő mindenben hall­gatott. Ennek az agyában fogamzott meg az a konok eszme, hogy Tóbiásnak nagyobb és tisz­tességesebb­ hivatalt­­ kell szerezni, ismereteit gya­rapítania, hogy a szép és gazdag, (az atyafi már erre fektette a súlyt.) Száli kezét megnyerhesse. Az kétségtelen volt Tóbiás előtt is, hogy ily alá­rendelt hivatallal Szélit megkérni nem illik, nem is czélszerű a partié veszélyeztetése nélkül, annál is inkább, mert a Száli atyafisága is beleszólhat a dologba. E gondolat létrejöttétől fogva úgy a Tóbiás esze, valamint ennek támogatására az atyafiának is az esze azon járt, hogy mibe kéne fogni a szerencse küszöbén álló Tóbiásnak, hogy olyan hivatalt és társadalmi állást biztosítson magának, mely szerepét a képen egészítené ki, hogy abba úgy az ő Száll­ja, mint ennek válogatós atyafi­sága hibát ne találnának. A nagy tanakodásnak az lett a vége, hogy Tóbiás a végrehajtói pályát választotta, mely sze­relmes tervének végrehajtására a legalkalmasabb­ 1885. Boldog uj évet! — ez a három szó hallat­szik ma minden ajkon, midőn ismét egy uj esz­tendő köszöntött be hozzánk. Az 1884-ik évi kalendáriumot, mint­ valami ócska lomot a sutba dobjuk és sietünk uj kalen­dáriumért, mely fölé ez a szám van nyomva: 1885. Az 1884-től könnyű szívvel megválunk ; nem sok jót hozott ránk és sok szép reményün­ket teljesületlenül hagyta, mintegy örökségül az uj évre­, melytől ismét sokat várunk, sokat re­mélünk. Mielőtt azonban az uj évet üdvözölnék, illő, hogy a kimúlt 6­ esztendőtől elbúcsúzzunk. Nem sok jót jegyezhetünk visel róla általánosság­ban. Kolerával ijesztgette s gazdasági válsággal fenyegette a művelt világot; előbbi ijesztgetésétől nyugat-, utóbbi fenyegetésétől Kelet-Európa ijedt meg. Hazánk gabnatermeléssel foglalkozó lakos­sága még most is remeg a gazdasági válságtól, mely., az. alacsony.. gabnaárak huzamos tartóssága mellett, majdnem elkerü­lhetlennek látszik. Ennek éreztük már a múlt évben is nyomasztó hatását; érezte a földművelés, érezte az ipar, érezte a ke­reskedelem, — érezte mindenki. Ez vetett sötét foltot a múlt évre, melyben teljes béke uralko­dott s áldást is adott az isten — és még sem volt jó esztendő. Ezen vád azonban csak a nemzeti közva­­gyonosodás tekintetében illetheti az 1884-ik évet, mert hála istennek hazánkban sem járvány nem dúlt, sem ínség nem pusztított. Élveztük a béke áldásait s haladtunk a közművelődés, a kultúra és czivilizáczió terén. Gazdagabbak nem lettünk, de­­ haladtunk. S ez némileg megvigasztalhat bennünket, midőn az ó-évtől búcsút veszünk s reményteljes arczczal nézünk az uj év elé. 1885! Te hatalmas kényúr, ki uralkodáso­dat mai nap megkezdetted, mit hozasz te reánk?! Ki tudná megmondani? A jövő az isteni gond­viselés kezében van s ki ne bizna az isteni gond­viselésben ? ! Ez az oka, hogy mindannyian vágy­teljes szemekkel tekintünk az uj esztendő belát­­hatlan napjaiba s mit az 1884 meg nem adott, azt az 1885-től reméljük ; mit a múlt megtaga­dott, azt a jövőtől várjuk; jobbat remélünk és jobbat várunk mindig, ez már az emberi termé­szetben fekszik, mely teljes megelégedést nem ismer s a jónál jobbat kiván. Igen természetes azért, hogy a múlt évnél mi is jobb esztendőt kívánunk, s ma, amidőn mindenfelé, lépten-nyomon boldog­ újév-kivánással üdvözlik egymást az emberek, a legtöbbnek az a kívánsága, hogy adja az isten, miszerint az uj

Next