Vásárhely és Vidéke, 1886. január-június (4. évfolyam, 1-24. szám)

1886-06-03 / 22. szám

Hódmező-Vásárhely, junius 3. 22-ik szám. 1886. Negyedik évfolyam Helyi érdekű társadalmi és szépirodalmi hetilap. Előfizetési dij: Egész évre 4 írt. Félévre 2 írt. Negyedévre 1 írt. Egyes szám­ára 8 kr. Hirdetések jutányosan közöltétnek. Megjelenik minden csütörtökön. Előfizetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadóhiva­tal és Lévai F. nyomdatulajdonos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Főutczán. ül. tized 874. sz. alatt:­­"‘ju* há''­- A golyó. Egy ifjú, alig húsz éves, gyilkoló fegyverrel leteríti a gyermekleányt, kit lángolón, kimondhatatlanul szeret, kedve­sével végezvén, agyába röpíti a golyót, hogy vele együtt haljon meg: „m­átká­­val“, ki nélkül sem élni, sem tatin ■''em tud. Rövid, száraz sz-', 'an- ezen *• játszódon - •■'■1g néhány napjá­ban és érthető izgatottságot köl­­tadalmunk minden rétegében: a kezdve le a legalsóig. S valóban lény nem mindennapi. Szerelmi manapság nem tartoznak a rit­kaságok közé s a nagy városok rendőri krónikái tuc­atszámra jegyeznek fel ilye­neket. De régen, talán sohasem hallottunk olyan eseményről, mely a csendes Oldal­kosár egy udvarában játszódott le, régen, talán sohasem hallottunk olyat, hogy egy tanult és intelligens ifjú orozva lőjje le azt a lényt, kit véghetetlenül szeret és gyilkos fegyverével csak azután forduljon önmaga ellen. Ez nem rajongás, ez nem őrültség, ez több mindkettőnél: ez a kegyetlen vad­ság, mely hidegen számít, előre tervez és tervét kérlelhetetlenül megvalósítja. Ez egy olyan jellemvonás, egy olyan tett, mely­nek gonoszságát nem képes kiengesztelni az a második golyó, melyet az ifjú ön­magába röpített. De talán még­sem mondhatunk oly szigorú ítéletet felette? Ha az egyént ki­szakítjuk a társadalomból, melyben él és mozog, akkor a cselekmény gonosz tett marad mindig, azonban ezt nem tehetjük, mert ítéletünk igazságos ily módon nem lehet. Az az ifjú itt növekedett fel a mi társadalmunkban, a mai kor gyermeke volt és mit tehet róla, ha a kor bűnei és szenvedélyei felülkerekedtek benne, ha le­győzték az akaratot, a józan megfontolást és kezébe nyomták a fegyvert, hogy ezzel két ifjú életet egyszerre oltson ki ? ! Vájjon csak őt okozhatjuk, hogy a golyó a mai kornak egyik legkedvesebb és leghatéko­nyabb közege: eszköz az erény és a be­csület helyreállítására, eszköz, mely min­den gordiusi csomót egyszerre megold, kezdve a gyermekes czivódástól fel a leg­szentebb, legmagasabb érzelmekig? — És midőn a szenvedély dúló harczában nem talált más menekvő utat, mint hogy a golyót vegye elő, ugyan mit tett mást, mint annyi százan és ezren a józanabbak, az idősebbek közül ? A mai társadalom gondolkozása és világnézete mellett a gyá­szos tett talán mégis enyhébb színben tűnhetik fel és némileg enyhíti a szeren­csétlen ifjú tettét! És ne feledjünk meg sok egyebet, midőn ezen eseményről elmélkedünk. A f yS'3.’’ mai gyermekek és ifjak nem nevelte hanem csak taníttatnak . Ig a­­nyira, hogy a maga kepes járni, már a szülők l' ^egy gyerme­kük vid^1' nagyobb városba menjen ta­­..i­. Igaz, legjobb esetben is csak tanulni, de semmi egyébre, mert az értelem kimű­velésére, a tudomány bővítésére talán al­kalmasabb az idegen talaj, de arra, hogy az a gyermek ifjú érezni tudjon, érezni a szív melegével családja, szülőhelye, hazája iránt, az idegen talaj vajmi alkalmatlan. A szülői szeretetet, az apa igazságos szigo­rát s az anya gyöngéd szeretetét nem pó­tolhatja senki és semmi, és a­melyik gyer­mek elég szerencsétlen, hogy e nélkül nőj­­jön fel, azt az élethez nem köti oly erősen a ragaszkodás érzülete, mint a­ki családja, szerettei körében nevelkedett. Általában korunknak sajátságos felfo­gása és jellemvonása van. Tanulunk és tudunk sokat, de nem érezünk, nem sze­retünk igazán és melegen. Az ész s az értelem halad, a szív, az elfásul. Nem érünk reá a valódi műveltséget megsze­rezni , azt a harmóniát, mely csak az ér­telem és a szív egyenlő finomságából és tökéletességéből eredhet. És innen van az, hogy a legferdébb fogalmak törvényes gyer­mekei a mai kornak, kiket mindenfelül dédelgetnek és nagyra nevelnek. Minő fo­galmak uralkodnak az életről! Ma­napság nem az a bátorság, hogy szembeszálljunk az élet küzdelmeivel, megküzdjünk a sze­rencse kisértéseivel, a balsors csapásaival, ma nem az a kötelességtudás, hogy be­­töltsük és megálljuk rendíthetetlenül azon helyet, mely számunkra a végzet által ki­jelöltetett, hanem bátorság oda állni a vak, a buta golyó elé, kitárni mellünket a halál előtt, olcsó mártírokká avatnunk magun­kat, a kötelesség nem­ élni családért és hazáért, és meghalni érettük nagy eszmé­nyek, igazán hazafias kötelességek szolgá­latában, midőn a veszély hív és állít ki síkra, hanem kötelesség, „lovagias köte­lesség“ oda dobni az életet minden hiába valóságért, nem tekintve családot, baráto­kat és minden egyesnek, a legparányibb­nak is kötelességét önmaga és hazája iránt. És míg régen a becsületet egy hosszú élet fáradságos és állandó munkája által lehe­tett megszerezni, a jó hírnevet a tisztesség és józan életmód erényei által, addig ma a golyó adja meg a becsületet és száradjon bár a polgári közönséges fogalmak szerint a renyheség, a semmiség bélyege az ille­tőre, legrosszabb esetben a golyó vagy visszaadja vagy megszerzi becsületét! Mily ferde fogalmak, mily veszélyes gondolkozás! És mégis utat törtek maguk­nak mindenüvé. Hiszen itt van ezen meg­rendítő eset, melynek fonalán ezeket írjuk, . ..is ennek az indoka: a szerelem. Sze­retni tisztán, hévvel lángolón, az szent érzés, mely az emberi szív legnemesebb sajátja. De ilyen szerelem ez a mi korunké, a mi társadalmunké? Még ezen érzelmet is elhomályosítja a sok külsőség, a hiába való czafrang, melyek a tartalom félreszo­­ritásával üres alakoskodásra törpítik. Nem az érzületeknek, a sziveknek találkozása és együvénövése a szerelem, hanem kifolyása hiú külsőségeknek, mely szokássá válván, szerelem nevet nyer és igazi tartalom hiján annyi végzetes esemény okozója, lan. A gyermekifjak alig képesek folyékonyan be­szélni, már udvarolnak egymásnak, legye­zik egymás hiúságát, egyik szépet mond a másiknak; ez hízeleg a leánynak, az ifjú pedig nem kevésre becsüli magát, hogy képes volt meghódítani egy leányt. És a­mi eleinte gyermekjátéknak látszik, az később makacs megszokássá vállik és a különben is könnyen felhevülő ifjak sze­relmi viszonynak vélik azt, mit hiúság és megszokás szült. De épen ezért, mert ily forrásból fa­kadnak azok a gyermekjátékok, melyek nem először végződtek tragikus kimene­tellel, a szülőknek, a nevelőknek kétszeres kötelességük ifjú növendékeikre a legna­gyobb gonddal ügyelni. És e tekintetben súlyos mulasztások történnek. A gyerme­kek — fiúk és leányok — igen korán kezdenek egymással esmerkedni, udvarol­­gatni, szerelmi viszonyokat szőni és sajnos, hogy a szülők mintha behunynák szemei­ket, megengedik, miként a viszonyok mind jobban elfajuljanak. Van a remete elzár­­kózottsága és világfi könnyelműsége közt egy középút, melyen haladva, meg nem botolhatunk. Ez arany középútra vezessük gyer­mekeinket, ne hagyjuk őket eltántorodni és ne legyünk közvetve okozói oly gyá­szos eseményeknek, mint e véres tragédia, mely mindnyájunkat annyira megrendített. A szülő igazi szeretete nem a hivalkodás legyezgetésében nyilvánul, hanem a helye­sen alkalmazott szigorban és irányadlás­ban. S amely szülő vagy gyám megköny­­nyíteni igyekszik azon súlyos terheket, melyeket a nevelés kötelmei rónak reá, az önmagára vessen, ha gyermeke téved és elbukik. Vigyázzunk gyermekeinkre! Ez legyen a tanulság azon véres tragédiából, mely­nek ifjú áldozatait oly sokan megsirattuk és ha ezen tanulság érzete minden család körében mélyebb gyökeret ver, akkor ki lesz engesztelve a szombati gyászos ese­mény és megbocsátunk a szerencsétlen ifjaknak, kik éltük virágjában súlyos téve­déseknek estek áldozatul.

Next