Vásárhely és Vidéke, 1886. július-december (4. évfolyam, 26-52. szám)

1886-07-01 / 26. szám

Hódmező-Vásárhely, julius 1. 26-ik szám. 1886. Negyedik évfolyam Helyi érdekű társadalmi és szépirodalmi hetilap. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egyes számára 8 kr. Hirdetések jutányosan közöltétnek. Megjelenik minden csütörtökön. Előfizetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és Lévai F. nyomdatulajdonos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Főutczán. III. tized 874. sz. alatti gróf házban. S Károlyi- Egy tartozás lerovása. Odakünn az Arany-temetőben egy egyszerű, jeltelen sir áll egy magában, így tavaszszal és nyáron virágos estr; kegyeletes gyermeki kezek virágot tesznek a hantokra, mely, — az idő őszre, télre várván, — elhervad és ott marad a hideg rög, mely fölött maradandó emlék nem hirdeti, hogy ki nyugszik alatta, maradandó emlék nem hirdeti, hogy ki volt az a magyar nemzetnek, ki Hódmező-Vásárhely csendes temetőjében örök álmát aluszsza. Addig, mig a gyermeki kegyelet lángja ég, csak tudjuk, ki fekszik ott ama jeltelen sírban; de múlik az idő s a mai nemzedéknek majdan egy másik foglalja el helyét, mely még futó nyomát sem találja fel azon rögöknek, melyeket megjelölni az utókor számára a mi kötelességünk, a mi feladatunk. Mert az, ki odakünn nem messze tőlünk élőktől örök álmát aluszsza, nem közönséges ember volt. Tán, ha épen olyan mindennapi lény lett volna, minek ezren és ezren vagyunk itt a földtekén s kik, ki igy, ki amúgy igyekszünk megfelelni emberi hivatásunknak, nem volna sírja jeltelen. Legalább is egy márványoszlopka hirdetné a becsületes polgártárs nevét, nem azért, hogy egy egész nemzet zarándokoljon valaha sírjához, hanem hogy utódjai megtudják, hol nyugosznak hamvadó porai. A nemzet napszámosa, meleg kedélyű költő volt, ki jeltelen sírjában odakünn nyugszik. Lantjának húrjain egykoron, épen hazánk legsötétebb korszakában, a legforróbb, a leghazafiasabb, a legbánatosabb dalok zengettek el s fél Magyarország sirt egykoron „Ingeborg“-gal és a „Mohácsi koldus “-sal. A költészet és zeneművészet minden hatalmával, a mennyire csak tehetsége engedé, szólt a gyászban élő nemzethez s maga járta be az országot, hogy hirdesse dalban, zenében azon eszméket, melyeket elnyomva tartott a hatalom s mely eszmék csak úgy rezdülhettek végig a magyar ember szivén, ha a költő húrjába csapott s igy tartotta fel benne a hazafias érzést. Bizonyára tudják olvasóink, kiről legyen itt szó. A költő és kiválókép zeneköltő, kit néhány év előtt örök nyugalomra kisértünk városunkban és egy jeltelen sírgödörbe temettünk, nem más, mint Nyizsnyay Gusztáv, városunk minden rendű lakosának — azt hisszük — ismerős név; olyan név, mely a mi szűk határainkon túl is, nagy Magyarországon, mindazok előtt, kik a dalt, a zenét szeretik, kik éltek amaz évtizedekben, midőn Nyizsnyay Gusztáv hazafias dalait szerezte, — bizonyára ismeretes. A vándordalnokok érdekes, tán utolsó magyar képviselője halt el Nyizsnyayban. De nem azon vándordalnokoké, kik tehetség és szív nélkül, nem belső kényszertől ösztönözve, daloltak, hanem olyan vándordalnok volt ő is, mint Tinódi Sebestyén, kinek műveiről máig is előnyösen emlékezik meg a magyar irodalomtörténet. Évtizedeken keresztül élt itt Nyizsnyay közöttünk. Sokan voltunk itt, akik tudtuk, hogy mit ér Nyizsnyay nekünk, mit ér a nemzetnek, de fájdalom, még többen, kik csak az embert, de nem egyúttal az aranyszavú zeneköltőt ismerték benne. S azon kevesen nagyon, de nagyon fájlalhattuk az ő elhunytát, mert tudtuk, hogy mit vesztettünk el Nyizsnyay Gusztávban. Az idő minden nap nagy utat tesz és lassan bár, de biztosan pusztítja itt e földön a dolgokat. Mi a nagy erejű időnek egy kis sirhalom, hogy elpusztítsa azt úgy, hogy nyoma se maradjon? Nyoma se maradjon úgy, hogy sem az utódok rá ne találjanak elődük nyugvó poraira, sem a nemzet ne ismerje egyik geniális fiának örök nyughelyét. Azzal a tartozással, hogy Nyizsnyay Gusztáv nyugvó helyére síremléket állítsunk, mi vásárhelyiek vagyunk adósai a nemzetnek. Nem itt született ugyan Nyizsnyay nálunk, de idejének java részét itt élte át s számos országos hivadala született itt meg Vásárhelyen. De ő magát is vásárhelyinek tartotta, itt alapított családot s ide köti őt örökre az a hant, mely jeltelenül áll a temetőben s melyet síremlékkel ellátni, a mi kötelességünk. A kik méltatni tudják közönségünkből Nyizsnyay érdemét és ismerik értékét, nem fogják magukat kivonni az alól, hogy egy emlékkő felállításának költségeihez hozzájáruljanak, nem a vásárhelyi közönségből azok sem, kik talán benne semmi mást, mint talán egy egyszerű hivatalnokot láttak. De ha éltében nem ismerték, tudják meg halála után, hogy a legszebb népdaloknak, melyeket ajkukon hordoznak, Nyizsnyay volt a költője. Reméljük, hogy a vásárhelyi közönség — mert az ideje elérkezett — meg is teszi magáét. Szülővárosa Eger lelkesedéssel fog csatlakozni a mozgalomhoz, mely Nyizsnyaynak síremléket akar állítani. A főváros írói és művészi körei szintén meg fogják tenni a magukét. Mi az ügyet egész lelkesedéssel kezdeményezzük. Göőz István síremlékét lapunk felhívásai következtében állította fel a vásárhelyi közönség. Reméljük, hogy kezdeményezésünk most is sikert fog aratni. Városunk lelkes közönsége vegye kezébe az ügyet s állítson a zeneköltőnek síremléket. Eötvös József azt írá egy szép versben, hogy neki szobor nem kell, csak „dalt érdemel, mert költő, s könyet, mert szeretett.“ A dal elszáll, mint a röpke szellő, a köny felszárad, mint virágról a harmat, de az érerszobor még egy Pompeji romjaiból is áttöri magát a halhatatlanságba. Dalt érdemel ő is, mert költő, könyet, mert szeretett. Dalt irt magának és nemzetének, könyet ejtettünk érte, állítsunk neki emlékkövet, hogy halhatatlanságának maradandó emléke legyen! A tanév végén. Növendékeknek víg serege vonul végig naponta utczáinkon, kezükben könyv és egyéb tanszer. Vizsgákra mennek, vizsgákról jönnek, a közeledő szünetnek mindnyájan szívből örvendeznek. A nyugalmat, ki megérdemli, senkitől sem sajnáljuk, de a szünet voltaképen csak a boldog ifjakra nyugalom ideje, kik nem ismerve az élet súlyos gondjait, melyek a jövő esélyeit kutatják, a jelennek derült óráit zavartalanul élvezik, a szülőkre azonban a komoly meggondolás, az alapos számotvetés időpontját jelenti. Napjainkban, midőn az élet különböző foglalkozásai annyira túlárasztvak, nem képzelhetünk nehezebb feladatot, mint a szülő elhatározását: mily pályára, minő foglalkozásra szánja gyermekét? Kétszeresen nehéz feladat nálunk, a mi ,helyi viszonyaink között. A kör, melyben középfokú oktatásunk — mert csak erről szólunk most — mozog, meglehetősen szűk. Hol ennyi lélek lakik együtt, mint városunkban, vagy jóval kevesebb, de a művelődés feladatai és kötelezettségei iránt fogékonyabbak, ott más városokban a szülők előtt nyitva áll a középfokú iskoláknak hosszú sorozata, melyek ha akadémiai pályákra nem is készítenek elő, a gyakorlati életpályák számára nevelik az ifjakat, melyeken boldogulni és haladni manapság gyakran könnyebb, mint a diplomatikus pályákon. De mit tegyenek a mi szüleink, kik nem érik be azzal, hogy gyermekük épen csak az elemi iskolákat gázolja keresztül, hanem még fizikailag is megerősödik s mig a lélek rogékonysága a tanulási kedvet élénken fentartja, taníttatni óhajtják? Vagy a gymnasiumba adják, vagy a felső népiskolába, egyéb választásuk nincs és ez oly helyzet, mely kedvezőnek és az élet különféle viszonyait kielégítőnek az oktatásügy mai állásában nem mondható. A gymnasiumi oktatás előnyeiről vagy hátrányairól vitatkozni nem szándékunk. Az azonban tagadhatatlan tény, hogy a gymnasiumi oktatás oly növendékekre nézve, kik nem akadémiai pályákra készülnek és épen csak a fent jelzett dicséretes czélból taníttatnak a szülők által, nem jár előnynyel. Ez a dolog természetesen rejlik. A gymnasiumban a latin nyelv képezi úgyszólván alapját a nyelvtanításnak, egyéb tárgyak sem oly irányban taníttatnak, amint ezt a gyakorlati élet igényei kívánják. Mit ér az ily növendéknek az, hogy latinul képes olvasni, deklinálni és konjugálni, de a kamatszámításban vajmi gyenge? Utóvégre ma, amidőn egy heves irodalmi harcz folyik azon kérdés felől: vájjon szükséges-e egyáltalában a latin és görög nyelvek tanítása a gymnasiumokban. — szó sem lehet arról, hogy ez szükséget képezne oly ifjak részére, kik csupán átfutó látogatói a középiskolának, hogy úgy mondjuk, kényszendékei a gymnasiumnak. "