Vásárhely és Vidéke, 1889. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1889-10-10 / 41. szám
gyan szerettem volna ha czikkiró megnevezte volna bizalmas utón nyert értesülésének forrását, mert ha ilyen van — amit kétlek — és tisztviselő, akkor bátran mondhatom, hogy az hasonló jó indulattal viseltetik irántam mint a nyilt levél írója. — Ami a felemlített s állítólag befizetni elmulasztott 1200 hrtot illeti, a valóhoz híven kijelentem, hogy ebben sem engem, se a városi tanácsot, se a tisztikar bármely tagját semmiféle mulasztás nem terheli, és nem is volt abban semmiféle látásfutás a városházán elintézést nyert a dolog úgy, mint az elintézendő volt; kérek mindenkit, nézzen utána s állításom valóságáról meggyőződhetik. Titkos czélu utazgatások itt nem történnek, ilyenekről nincs tudomásom, a város közönsége érdekében azonban jövőre is lehetnek, hiszem lesznek is, kiküldetések a nélkül hogy azokat szükség lenne minden emberrel közölni , az Adamovics-féle ügygyel kapcsolatos vizsgálatra nézve elsősorban az illető tisztviselő kötelessége helyt állani, különben a vizsgálat befejezését eddig gátló ok már megmondatott a közgyűlésben, hogy a polgármester az ügy bevégzésére nézve miként intézkedett, tessék utána nézni, akárki könnyen megtalálhatja. A közigazgatási bizottsági ülések a főispáni hivatalos helyiségben főispáni rendelkezésnél fogva tartatnak, különben ez miként és miben ártana a nyilvánosságnak , értse a ki tudja. Jó indulatot, rokonszenvet senkitől kívánni még kevésbbé követelni nem lehet, hogy tehát a „Vásárhely és Vidéke“ irodájában irántam — jó indulat, még kevésbbé rokonszenv nem lakik, nem csodálom, rajta nem ütközöm meg s nem aggódom; de az, hogy személyem iránt mióta polgármester vagyok, mindig ellenséges indulattal, most lefogásokkal is él, feltűnő, mert arra okot, eddig legalább, nem adtam; emlékeztetek mindenkit az 1886. évi tisztválasztást megelőzőleg személyem ellen közre bocsátott becsmérlő czikkekre a melyekre akkoron — én szándékosan hallgatván — régi barátaim válaszoltak. Hosszas hivatalos pályámon sokféle munkakörben forogtam, úgy társadalmi, mint közügyekbeni működésemre nézve soha és semmi körülmények közt nem féltem a nyilvánosságot, most se félem, nincs okom félni, a ténykedésemet úgy kívántam és kívánom tekinteni, mint nyitott könyvet, kötelességemnek megfelelni tehetségemhez képest igyekszem, többet nem tehetek, lelkiismeretem nyugodt s ez elég nekem; ha emberi gyarlóságból tévedek, a jó akaratú figyelmet mindenkor szívesen fogadom, hát e fölött majd ítélhet a közönség. — Én tehát a reám halmozott sértő gyanúsításokat és ráfogásokat, a melyek személyes támadással ellenem közrebocsáttattak, visszautasítom. Végre kijelentem, hogy hasonló támadásokra többé nem válaszolok. Hun Vásárhelyen, 1889. október 4. Kristó Lajos.“ Közöltük a polgármester úr válaszának teljes szövegét, hogy ezzel is kimutassuk, hogy mi a polgármester úr személye iránt a legkisebb elfogultsággal sem viseltetünk, ellenkezőleg az elfogultság a polgármester úr részéről tapasztalható, mert különben nem feledkezett volna meg azon legprimitívebb illemszabályról, hogyha nyilt felszólalásunkat válaszra érdemesítette, azzal bennünket tisztelt volna meg. Mint láthatja, válaszának igy is tért nyitottunk s midőn kijelentjük, hogy megnyugvással veszük tudomásul azon sorait, hogy soha senkinek sem tiltotta meg, hogy a sajtó képviselőinek a közügyekben a kellő tájékozást megadja, — azt is konstatáljuk, hogy a dolog érdemére nézve polgármester úr teljesen egyetért velünk: nincs a városházán semmi titkolni való! Tehát a polgármester úr is barátja a nyilvánosságnak, mi is. Mi oka lehet tehát annak, hogy ép oly kérdésben jöttünk kollízióba a polgármester úrral, amely kérdésben ime teljesen egyetértünk ? Valószínű, hogy a polgármester urat alantas tisztviselői értették félre, mert ime a polgármester úr barátja a nyilvánosságnak, mégis a sajtó képviselőitől a városházán többször és több helyen megtagadtak minden közügyi értesítést, s ép azzal az indokolással, hogy a polgármester úr nem szereti, ha a városi ügyek újságba kerülnek. És miután a polgármester úr ezen állításunkban kételkedését fejezé ki, utalni bátorkodunk őt a „Hód-Mező-Vásárhely“ vasárnapi számára, a melyben ugyanezt ismétlik, s a melyben ugyanazt a jogos panaszt hangoztatják, a melynek mi is kifejezést adtunk. Világos tehát, hogy a polgármester úrnak a nyilvánosságról vallott elvei a gyakorlatban nem nyertek megfelelő alkalmazást , és ezért voltunk kénytelenek mi s velünk együtt laptársunk is nyilvánosan felszólalni, hogy a polgármester úr most vallott elveinek foganatot szerezzen. Ennyit az ügy érdemére. Ami a nyilvánosság korlátozásának illusztrálásául általunk mellékesen felhozott dolgokat illeti, polgármester úrnak azokra vonatkozó soraira reflectálni is feleslegesnek tartjuk, mert azok legnagyobb részben köztudomásúak, s az 1200 frtos végrehajtásra is csak azt jegyezzük meg, hogy ahová az adóvégrehajtó beteszi a lábát, ott már kétségtelen két dolog, s ez az, hogy fizetés- mulasztás történt s hogy az adós megint és dacz ára sem fizetett. Igen csodálkozunk azért polgármester úr azon kijelentésén, hogy a kérdéses esetben mulasztás senkit sem terhel. No de, ezek csak mellékes dolgok voltak nyilt levelünkben s miután az ügy érdemére már nyilatkoztunk, tartózkodunk a felesleges szószaporítástól. Sajnos, a polgármester úr ettől épenséggel nem tartózkodott, pedig más esetekben korántsem vádolható bőbeszédűséggel. Két dolgot említ polgármester úr válaszában, melyeket el nem hallgathatunk. Egyik a „névtelen támadás“ vádja. Ez tévedés a polgármester úr részéről, mert nyílt levelünk minden sorából megérthette, hogy a szerkesztőséggel áll szemben. Hisz elsősorban is azt panaszoltuk s az ellen szólaltunk fel, hogy a városházán a közügyekről nem kapunk kellő értesítést, mert némely úr a polgármester úr intenzióinak akként vél megfelelni, ha megtagad a hírlapok képviselőitől minden felvilágosítást. A polgármester úr tehát tisztában lehetett volna vele, hogy honnan jön a szerinte „névtelen támadás“, mint ahogy minden olvasó azonnal megértette. Másik dolog, amit el nem hallgathatunk az , hogy a polgármester úr felszólalásunkat úgy igyekszik feltüntetni, mint személye iránti ellenséges indulatunk kifolyását. Ebben is téved a polgármester úr, mert felszólalásunk teljesen jogos és tisztán közérdekű volt. Mi a polgármester ur személye iránt ellenséges indulattal különben sem viseltetünk; ezt nyugodt lélekkel állíthatjuk s ezt lapunkból sem vehette észre senki sem. Az 1886. évi tisztválasztáskor, igaz, nem tartoztunk a polgármester ur hivei közzé, de akkor sem irtunk személyéről „becsmérlő czikkeket“, mert hisz akkor is azt mondtuk, hogy a polgármester úr lelkiismertes, tisztakezű, munkás, szorgalmas tisztviselő, aki kitűnően megfelelne egy tanácsnoki állás követelményeinek, de nem polgármesternek való. Önkéntesen is sietni kezdtem. Egyszer vissza találtam tekinteni. Hát látom, hogy a púpos suszter, a görbe anyóka, meg a balás menyecske óvatosan, lábujhegyen követnek. Némán csavargatták néha-néha fejüket s általában úgy néztek ki, mint ha halottat kisérnének a temetőbe, mikor nincs helyén a hangos diskursus. A legtarkább gondolatok közt, ezerféle kétségben léptem be a temetőbe. Csakhamar megtaláltam az új emléket is, mire a boldogult fiatal lányka fölött kelle rávésnem egy rövid emlékverset. Mint szorgalmas munkás, csakhamar kiverem fejemből a négy titokzatos alakot. Izzadt arczomról fáradtan töröltem le a verejtéket, majd a gyepre ülök, fejem két kezembe, ezt meg két térdemre támasztva s kifejezéstelen szemekkel bámultam az egészséges szinü zöld földet, mint már azt a pihenő utas tenni szokta. Majd egyet nyújtózva, álmos sóhajjal fogtam dolgomhoz. Belső zsebemből előkerestem a bevésendő epitáphiumot; szépen megténáztam alája a követ, a betűket kirajzolám s csakhamar ott ékeskedett szép gömbölyű írásban : „Ki e sirkant alá ifjan temetkezett, Fájdalmat hagyott itt, elvitt szeretetet, Az anya keservét az apa megosztja, De egyedül sir csak Iréne Ágostra. Kin neki az élet, nincsen maradása, A fájdalom sírját neki is már ássa. S a kik az életben nem egyesülhettek, E hant alatt lesznek egy lélek, egy testek“. A szürke alkony kiterité köpenyét a tájra s én későnek tartottam volna már a vésésbe belefogni. Összeraktam szerszámaimat s leterítve felső kabátom a nedvesedő gyepre, ráhevertem, hogy gunnyasztok egy kicsit. A nátha ellen jót húzok snapszos üvegemből, melyet üresen el is hajítok. Mintha négyféle hangon is hallottam volna kiáltani ekkor a „Jézus Máriá“-t. Sokkal jobban el voltam törődve, sem hogy a hangra csak meg is mozduljak. Még a szemem is lehunytam, mint az arab dervis, aki órákig várja a fa alatt, mikor hull — Allah akarata szerint — szájába a datolya. Nemsokára szaggatott hangokat s gyors lépteket hallok. — Mondtam, tudtam , a képe mindjárt elárulta. Oly sápadt volt már az után szegény, mintha csak a koporsóból húzták És ezzel nem becsméreltük a polgármester úr személyét, — mert ez nem is szokásunk — csak oly őszinte nézetet nyilvánítottunk, amelyhez jogunk volt s a megnézetünk helyessége megcáfolva még máig sincsen. Mi az igyekezetet, jóakaratot, lelkiismeretességet hivatalos működésében soha sem tagadtuk meg a polgármester úrtól s igy, engedjen meg, de az ellenséges indulatot, melyet nekünk imputál, el nem fogadhatjuk — mert ha valóban ellenséges indulat és személyes tekintetek vezérelnének bennünket, lennének nekünk nagy számmal fegyvereink s éles fegyvereink a polgármester úr ellen, de mi azokra nem reflectálunk. Ami azonban bennünket joggal megillet, azt mindenkitől, még a polgármester úrtól is megvárjuk. S ezzel béke velünk ! TARCZA. Elátkozott temető. Nagyon praktikus ember volt a főnököm. Eredetileg sirkő-faragó, hogy azonban egy kis élet színe is legyen üzletének, a sirkő-raktárt csemege-kereskedéssel kötötte össze, így aztán élet és halál igen jellemzetesen valának jelképezve üzletében ; az életet hoszszú és vastag szalámirudak, piros sódar s más „disznóságok“ képviselték, a múlandóságra pedig szépen kifaragott karzárai márvány piramisok emlékeztették a „kundsaft“-ot. Ennyi változatosságra aztán csak úgy özönlött a közönség. Később ugyancsak a változatosság kedvéért, ami gyönyörködtet, valóságos nyomda is csatlakozott a sirkő-csemegekereskedéshez, minek folytán princzipálisom s az én titulusom is „sirkő-csemege-nyomdász“-ra bővült. Az üzlet és forgalom terjedtségét ketten többé már nem győztük. A személyzetszaporítás elkerülhetlenné vált, így aztán a csemege-szakot egy új kollega vette át, kinek káka-bélysége elég ajánlólevél volt praktikus főnököm előtt, magamra pedig egyedül és kizárólag a sirkő-jach hárult. E minőségemben számos és különböző teendők lőnek feladatommá. Vettem és eladtam köveket; mjért becseréltem a régit, mint „üzleti költő“ szolid honoráriumért magam gyártottam az érzelmes, sőt rikató gyászverseket, melyeket aztán, mint véső, magam örökítettem meg a maradandó márványon. Egy személyben üzleti „vigécz“ is voltam. Kijártam a szélrózsa minden irányában felállítani a megrendelt sírköveket, vagy ilyeneken reparácziókat csinálni faluról falura. Épen Sárrét faluba haladtam egy szép este. A vén asszonyok nyara nagyon kitett ez évben magáért. Jobban izzadtam a még mindig poros országúton, mint kánikulában. Egész ki voltam kelve magamból, mikor egy kint guggoló falubeli anyókát kérdezek, merre lenne a temető s abban is... Irénke sírja? A kis töpörödött teremtésnek végig borzongott a hátán a hideg, rémülten vetett magára keresztet, gondolom hármat is. Egy szót sem szólt, csak mutatott nyugatnak. Mikor pár lépést haladtam, csak félfüllel hallottam olyasféle ijedt sóhajtást, hogy „Jézus Mária, ez már az ötödik e héten“. Kissé furcsának tetszett az anyóka rémülete, a megjegyzés meg teljesen érthetetlennek. De azért minden erősebb nyugtalanság nélkül folytattam utamat. Mehettem vagy jó tíz perczig, mikor egy szurtos alakkal találkozok. Púpos volt, hozzá rongyos czipőben. Ehhez adva fekete körmeit, készen voltam a bemutatással. Rongyos czipő, púpos és fekete körmü csak csizmadia lehet. Az is volt, mint később megtudtam. Inkább ismeretlen emberek szokásából, mintsem hogy ne tudtam volna, kérdeztem, merre van a temető ? Az is, mintha csak kisértetet, látna. Elsápad, dadog valamit, s félve tekintgetve vissza, hanyatt-homlok vágtat be a falunak. A gémes kútnál összetalálkozott az öreg anyókával, kit már utánam siettetett magam sem érthettem, micsoda. Egy darabig tárgyaltak valamit, bizonyára engem, legalább ijedt arczukról s félénk gesztusaikról, mit felém vetegettek, ezt gyanítottam. Már kiváncsivá lettem s lassitám lépteimet, néha-néha hátranézve, mit akar az a két töpörödött alak ? Azok csak követtek, hasonló taktusban. Mikor kissé megálltam, ők szinte, ha gyorsabban lépegettem, ők szinte , akár csak az árnyék. — Hm, gondolom, ezek valami halottrablónak nézhetnek engem vésőimről és kalapácsomról, így értem el a falu végét. Ott kint ült egy fiatal menyecske, csinos, kaczér teremtés. Természetesnek találtam, hogy a legjobb kedélyben enyelgett egy bakával. Inkább, hogy láthassam közelről azt a tűzről pattant fehér cselédet, hozzájuk menék, illedelmesen megkérdeztem ezektől is, merre van a temető ? Csodálatos! Mintha elfojtották volna a vígasszonyka torkán a hangot, elnémult s merev szemekkel hökkent tőlem vissza. Majd félénken húzódott a bakájához, a vitéz urnák is, úgy láttam, megrezzent a kék bugyogója, s kissé „herstellt“-et csinált előlem. Tisztes távolból aztán, végtelen szánalmas képet vetve rám, gépies kézzel mutattak ők is nyugatnak. Már bámultam is, különösen mikor megpedzettem, mit suttogtak . — Szegény jószág .... ez már az ötödik e héten. — Törvényhatósági bizottságunk f. hó 16-án, szerdán fogja tartani rendes havi közgyűlését. — Gróf Károlyi Tibor az árai, társulati gyűlésekre f. hó 5-én délután városunkba érkezett s f. hó 8-án délután utazott haza mácsai birtokára. A gróf személyesen elnökölt úgy a választmányi, mint a közgyűlésen s hétfőn megszemlélte a 88 számú tiszai átmetszésnél s a koósdi zsilipnél folyó munkálatokat. — Gosztonyi Sándor városunk országgyűlési képviselője, f. hó 6-án, vasárnap délelőtt tartotta meg a városháza udvarán beszámoló beszédjét. Szép számú közönség hallgatta s többször megéljenezte. — Változások a birói karban. Farkas Gedeon szentesi és Lubinszky Ede orosházi kir. járásbirók, hosszas közszolgálat után nyugdíjazásért folyamodtak. A szegedi kir. törvényszéknél Dr. Rósa Kálmán előléptetése folytán üresedésbe jött birói állásra, biztos értesülésünk szerint, Magay Lajos szegedi kir. aljárásbiró neveztetett ki. Az italmérési adó megváltása tárgyában f. hó 7-én a kincstár kiküldötte megjelent nálunk. A kiküldött a nagy számban egybegyűlt adókötelek felek előtt előadta, hogy az állam az italmérési adó megváltási árát öszszesen 54675 frtzorban állapította meg. Ezen összegből esik a bor és mustra 25381 frt 26 kr, a sörre 6236 frt 32 kr, pálinkára 30°/„ szesz fokig 5553 frt 63 kr, 30*/C-on volna ki. Mióta a nagyságos kisasszony meghalt, ez már ötödik. Mind ilyen fiatal volt, mind ide jött megölni magát. Oszt’ mind az ő sírjánál . . . — Mert nem is szólt, Dorka néni, hogy ezt akarta; megfogtuk, lebeszéltük volna, elvettük volna tőle a mérget, hisz’ négyen voltunk. Egy jó darabig még sopánkodtak fölöttem a jó lelkek, kikben az én négy útbaigazítómat véltem felismerni. De nem nyitottam fel szemem, rettenést kezdett tetszeni nekem a dolog. Adtam tovább az öngyilkost. A jámborok tanakodni kezdtek, mit csináljanak velem? Végre is a púpos csizmadia szavára beszalajtották a falu doktoráért a bakát. Ez leghamarébb elszalad, ezt tanulta három évig úgy is katonáéknál. Hárman aztán nekem estek, czirogattak, tapogattak, majd a körültekintő csizmadia kezdeményezésére azon tanakodtak, hogy tulajdonképen ki is lettem légyen én? Kisvártatva ráakadtak egy névjegyre, valami gróféból a kefe-lenyomat volt a nyomdából. A falu bölcsének, aki egyéberánt a „Budapest“ helybeli tudósítója volt, sikerült hosszas pápaszemmel és letevés után kisütnie, hogy a szerencsétlen öngyilkos személyében gróf Váraljai Alfréd rejtőzik. Roppant emelkedett az ázsióm a gyászközönség előtti legalább a bámulat sóhajaiból azt következtettem. Valamennyinek egyszerre eszébe jutott, hogy nem is néztem én ki közönséges embernek, már mikor az után láttak. A csizmadia nyomban engedett a nagy demokrácziából, a mennyiben esetemből megengedte, hogy a grófok közt is vannak derét önfeláldozó emberek. A fiatal menyecske szavai azt sejtették, mily boldogok lehetnek a kisasszonyok, akiknek ily önfeláldozó szeretőik vannak, nem olyanok, mint az ő parasz Jancsija, ki még azt is megvárja, hogy az ember menjen érte, ha rákivánkozik. Biztosn vettem, hogy ha élnék, Jancsi már ki volt ütve a nyeregből. Grófi mivoltom rögtön érthetővé tette különös öltözetemet s egész eljárásomat , jámborok előtt. — Persze — magyarázgató a többinél a csizmadia — szegénynek igy kellett szöknie hazulról. Újdonságok.