Vásárhely és Vidéke, 1889. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1889-10-10 / 41. szám

gyan szerettem volna ha czikkiró megnevezte volna bizalmas utón nyert értesülésének for­rását, mert ha ilyen van — a­mit kétlek — és tisztviselő, akkor bátran mondhatom, hogy az hasonló jó indulattal viseltetik irántam mint a nyilt levél írója. — A­mi a felemlí­tett s állítólag befizetni elmulasztott 1200 hrtot illeti, a valóhoz híven kijelentem, hogy ebben sem engem, se a városi tanácsot, se a tiszti­kar bármely tagját semmiféle mulasztás nem terheli,­­ és nem is volt abban semmiféle látásfutás a városházán elintézést nyert a dolog úgy, mint az elintézendő volt; kérek minden­kit, nézzen utána s állításom valóságáról meggyőződhetik. Titkos czélu utazgatások itt nem történnek, ilyenekről nincs tudomásom,­­ a város közönsége érdekében azonban jö­vőre is lehetnek, hiszem lesznek is, kikülde­tések a nélkül hogy azokat szükség lenne minden emberrel közölni , az Adamovics-féle ügygyel kapcsolatos vizsgálatra nézve első­sorban az illető tisztviselő kötelessége helyt állani,­­ különben a vizsgálat befejezését eddig gátló ok már megmondatott a köz­gyűlésben, hogy a polgármester az ügy be­végzésére nézve miként intézkedett, tessék utána nézni, akárki könnyen megtalálhatja. A közigazgatási bizottsági ülések a fő­­ispáni hivatalos helyiségben főispáni rendel­kezésnél fogva tartatnak,­­ különben ez mi­ként és miben ártana a nyilvánosságnak , értse a ki tudja. Jó indulatot, rokonszenvet senkitől kí­vánni még kevésbbé követelni nem lehet, hogy tehát a „Vásárhely és Vidéke“ irodájá­ban irántam — jó indulat, még kevésbbé rokonszenv nem lakik, nem csodálom, rajta nem ütközöm meg s nem aggódom; de az, hogy személyem iránt mióta polgármester vagyok, mindig ellenséges indulattal, most lefogásokkal is él,­ feltűnő, mert arra okot, eddig legalább, nem adtam; emlékeztetek mindenkit az 1886. évi tisztválasztást meg­előzőleg személyem ellen közre bocsátott becs­mérlő czikkekre a melyekre akkoron — én szándékosan hallgatván — régi barátaim válaszoltak. Hosszas hivatalos pályámon sokféle mun­kakörben forogtam, úgy társadalmi, mint köz­­ügyekbeni működésemre nézve soha és semmi körülmények közt nem féltem a nyilvánossá­got, most se félem, nincs okom félni, a ténykedésemet úgy kívántam és kívánom te­kinteni, mint nyitott könyvet, kötelességem­nek megfelelni tehetségemhez képest igyek­szem, többet nem tehetek, lelkiismeretem nyu­godt s ez elég nekem; ha emberi gyarlóság­ból tévedek, a jó akaratú figyelmet minden­kor szívesen fogadom, hát e fölött majd ítél­het a közönség. — Én tehát a reám­ halmo­zott sértő gyanúsításokat és ráfogásokat, a me­lyek személyes támadással ellenem közrebo­csáttattak, visszautasítom. Végre kijelentem, hogy hasonló támadá­sokra többé nem válaszolok. Hun­ Vásárhelyen, 1889. október 4. Krist­ó Laj­os.“ Közöltük a polgármester úr­ válaszának teljes szövegét, hogy ezzel is kimutassuk, hogy mi a polgármester úr személye iránt a leg­kisebb elfogultsággal sem viseltetünk, ellenke­zőleg az elfogultság a polgármester úr részéről tapasztalható, mert különben nem feledkezett volna meg azon legprimitívebb illemszabályról, hogyha nyilt felszólalásunkat válaszra érdeme­sítette, azzal bennünket tisztelt volna meg. Mint láthatja, válaszának igy is tért nyi­tottunk s midőn kijelentjük, hogy megnyug­vással veszük tudomásul azon sorait, hogy soha senkinek sem tiltotta meg, hogy a sajtó képviselőinek a közügyekben a kellő tájéko­zást megadja, — azt is konstatáljuk, hogy a dolog érdemére nézve polgármester úr tel­jesen egyet­ért velünk: nincs a városházán semmi titkolni való! Tehát a polgármester úr is barátja a nyilvánosságnak, mi is. Mi oka lehet tehát annak, hogy ép oly kérdésben jöttünk kollí­­zióba a polgármester úrral, a­mely kérdésben ime teljesen egyetértünk ? Valószínű, hogy a polgármester urat alantas tisztviselői értették félre, mert ime a polgármester úr barátja a nyilvánosságnak, mégis a sajtó képviselőitől a városházán többször és több helyen megta­gadtak minden közügyi értesítést, s ép azzal az indokolással, hogy a polgármester úr nem szereti, ha a városi ügyek újságba kerülnek. És miután a polgármester úr ezen állításunk­ban kételkedését fejezé ki, utalni bátorkodunk őt a „Hód-Mező-Vásárhely“ vasárnapi szá­mára, a melyben ugyanezt ismétlik, s a mely­ben ugyanazt a jogos panaszt hangoztatják, a melynek mi is kifejezést adtunk. Világos tehát, hogy a polgármester úr­nak a nyilvánosságról vallott elvei a gya­korlatban nem nyertek megfelelő alkal­mazást , és ezért voltunk kénytelenek mi s velünk együtt laptársunk is nyilvánosan fel­szólalni, hogy a polgármester úr most vallott elveinek foganatot szerezzen. Ennyit az ügy érdemére. Ami a nyilvánosság korlátozásának illusztrálásául általunk mellékesen felhozott dolgokat illeti, polgármester úrnak azokra vonatkozó soraira reflectálni is feleslegesnek tartjuk, mert azok legnagyobb részben köz­tudomásúak, s az 1200 frtos végrehajtásra is csak azt jegyezzük meg, hogy ahová az adó­­végrehajtó beteszi a lábát, ott már kétségtelen két dolog, s ez az, hogy fizetés- mulasztás történt s hogy az adós megint és d­a­c­z á­r­a sem fizetett. Igen csodálkozunk azért polgár­­mester úr azon kijelentésén, hogy a kérdéses esetben mulasztás senkit sem terhel. No de, ezek csak mellékes dolgok voltak nyilt levelünkben s miután az ügy érdemére már nyilatkoztunk, tartózkodunk a felesleges szószaporítástól. Sajnos, a polgármester úr ettől épen­­séggel nem tartózkodott, pedig más esetekben korántsem vádolható bőbeszédűséggel. Két dolgot említ polgármester úr válaszában, me­lyeket el nem hallgathatunk. Egyik a „névtelen támadás“ vádja. Ez tévedés a polgármester úr részéről, mert nyílt levelünk minden sorából megérthette, hogy a szerkesztőséggel áll szemben. Hisz első­sorban is azt panaszoltuk s az ellen szólaltunk fel, hogy a városházán a köz­ügyek­ről nem kapunk kellő értesítést, mert némely úr a polgármester úr intenzióinak akként vél megfelelni, ha megtagad a hírlapok képvi­selőitől minden felvilágosítást. A polgármester úr tehát tisztában lehetett volna vele, hogy honnan jön a szerinte „névtelen támadás“, mint ahogy minden olvasó azonnal megértette. Másik dolog, amit el nem hallgathatunk az , hogy a polgármester úr felszólalásunkat úgy igyekszik feltüntetni, mint személye iránti ellenséges indulatunk kifolyását. Ebben is téved a polgármester úr, mert felszólalá­sunk teljesen jogos és tisztán közérdekű volt. Mi a polgármester ur személye iránt ellen­séges indulattal különben sem viseltetünk; ezt nyugodt lélekkel állíthatjuk s ezt lapunk­ból sem vehette észre senki sem. Az 1886. évi tisztválasztáskor, igaz, nem tartoztunk a polgármester ur h­ivei közzé, de akkor sem irtunk személyéről „becsmérlő czikkeket“, mert hisz akkor is azt mondtuk,­ hogy a polgár­­mester úr lelkiismertes, tisztakezű, munkás, szorgalmas tisztviselő, a­ki kitűnően megfe­lelne egy tanácsnoki állás követelményeinek, de nem polgármesternek való. Önkéntesen is sietni kezdtem. Egyszer vissza találtam tekinteni. Hát látom, hogy a púpos suszter, a görbe anyóka, meg a balás menyecske óvatosan, lábujhegyen követnek. Némán csavargatták néha-néha fejüket s ál­talában úgy néztek ki, mint ha halottat ki­sérnének a temetőbe, mikor nincs helyén a hangos diskursus. A legtarkább gondolatok közt, ezerféle kétségben léptem be a temetőbe. Csakhamar megtaláltam az új emléket is, mire a boldo­gult fiatal lányka fölött kelle rávésnem egy rövid emlék­verset. Mint szorgalmas munkás, csakhamar ki­­verem fejemből a négy titokzatos alakot. Izzadt arczomról fáradtan töröltem le a verejtéket, majd a gyepre ülök, fejem két kezembe, ezt meg két térdemre támasztva s kifejezéstelen szemekkel bámultam az egészsé­ges szinü zöld földet, mint már azt a pihenő utas tenni szokta. Majd egyet nyújtózva, álmos sóhajjal fogtam dolgomhoz. Belső zsebemből előkeres­tem a bevésendő epitáphiumot; szépen meg­­tén­áztam alája a követ, a betűket kirajzolám s csakhamar ott ékeskedett szép gömbölyű írásban : „Ki e sirk­ant alá ifjan temetkezett, Fájdalmat hagyott itt, elvitt szeretetet, Az anya keservét az apa megosztja, De egyedül sir csak Iréne Ágostra. Kin neki az élet, nincsen maradása, A fájdalom sírját neki is már ássa. S a kik az életben nem egyesülhettek, E hant alatt lesznek egy lélek, egy testek“. A szürke alkony kiterité köpenyét a tájra s én későnek tartottam volna már a vésésbe belefogni. Összeraktam szerszámaimat s leterítve felső kabátom a nedvesedő gyepre, ráhevertem, hogy gunnyasztok egy kicsit. A nátha ellen jót húzok snapszos üvegemből, melyet üresen el is hajítok. Mintha négyféle hangon is hallottam volna kiáltani ekkor a „Jézus Máriá“-t. Sok­kal jobban el voltam törődve, sem hogy a hangra csak meg is mozduljak. Még a sze­mem is lehunytam, mint az arab dervis, a­ki órákig várja a fa alatt, mikor hull — Allah akarata szerint — szájába a datolya. Nemsokára szaggatott hangokat s gyors lépteket hallok. — Mondtam, tudtam , a képe mindjárt elárulta. Oly sápadt volt már az után sze­gény, mintha csak a koporsóból húzták És ezzel nem becsméreltük a polgár­­mester úr személyét, — mert ez nem is szokásunk — csak oly őszinte nézetet nyil­vánítottunk, amelyhez jogunk volt s a meg­nézetünk helyessége megc­áfolva még máig sincsen. Mi az igyekezetet, jóakaratot, lelki­ismeretességet hivatalos működésében soha sem tagadtuk meg a polgármester úrtól s igy, engedjen meg, de az ellenséges indulatot, me­lyet nekünk imputál, el nem fogadhatjuk — mert ha valóban ellenséges indulat és sze­mélyes tekintetek vezérelnének bennünket, lennének nekünk nagy számmal fegyvereink s éles fegyvereink a polgármester úr e­ll­en, de mi azokra nem reflectálunk. Ami azonban bennünket joggal megillet, azt mindenkitől, még a polgármester úrtól is megvárjuk. S ezzel béke velünk ! TARCZA. Elátkozott temető. Nagyon praktikus ember volt a főnö­köm. Eredetileg sirkő-faragó, hogy azonban egy kis élet­ színe is legyen üzletének, a sir­­kő-raktárt csemege-kereskedéssel kötötte össze, így aztán élet és halál igen jellemzetesen valának jelképezve üzletében ; az életet hosz­­szú és vastag szalámi­rudak, piros sódar s más „disznóságok“ képviselték,­­ a múlan­dóságra pedig szépen kifaragott karzárai már­vány piramisok emlékeztették a „kundsaft“-ot. Ennyi változatosságra aztán csak úgy özön­lött a közönség. Később ugyancsak a válto­zat­osság kedvéért, a­mi gyönyörködtet, való­ságos nyomda is csatlakozott a sirkő-csemege­­kereskedéshez, minek folytán princzipálisom s az én titulusom is „sirkő-csemege-nyom­­dász“-ra bővült. Az üzlet és forgalom terjedtségét ket­ten többé már nem győztük. A személyzet­­szaporítás elkerülhetlenné vált, így aztán a csemege-szakot egy új kollega vette át, kinek káka-bélysége elég ajánlólevél volt praktikus főnököm előtt, magamra pedig egyedül és ki­zárólag a sirkő-jach hárult. E minőségemben számos és különböző teendők lőnek feladatommá. Vettem és elad­tam köveket; mjért becseréltem a régit, mint „üzleti költő“ szolid honoráriumért magam gyártottam az érzelmes, sőt rikató gyász­ver­seket, melyeket aztán, mint véső, magam örö­­kítettem meg a maradandó márványon. Egy személyben üzleti „vigécz“ is vol­tam. Kijártam a szélrózsa minden irányában felállítani a megrendelt sírköveket, vagy ilye­neken reparácziókat csinálni faluról falura. Épen Sárrét faluba haladtam egy szép este. A vén asszonyok nyara nagyon kitett ez évben magáért. Jobban izzadtam a még mindig poros országúton, mint kánikulában. Egész ki voltam kelve magamból, mikor egy kint guggoló falubeli anyókát kérdezek, merre lenne a temető s abban is... Irénke sírja? A kis töpörödött teremtésnek végig bor­­zongott a hátán a hideg, rémülten vetett magára keresztet, gondolom hármat is. Egy szót sem szólt, csak mutatott nyugatnak. Mikor pár lépést haladtam, csak félfüllel hal­lottam olyasféle ijedt sóhajtást, hogy „Jézus Mária, ez már az ötödik e héten“. Kissé furcsának tetszett az anyóka ré­mülete, a megjegyzés meg teljesen érthetet­lennek. De azért minden erősebb nyugtalan­ság nélkül folytattam utamat. Mehettem vagy jó tíz perczig, mikor egy szurtos alakkal találkozok. Púpos volt, hozzá rongyos czipőben. Ehhez adva fekete körmeit, készen voltam a bemutatással. Ron­gyos czipő, púpos és fekete körmü csak csiz­madia lehet. Az is volt, mint később meg­tudtam. Inkább ismeretlen emberek szokásából, mint­sem hogy ne tudtam volna, kérdeztem, merre van a temető ? Az is, mintha csak kisértetet, látna. Elsápad, dadog valamit, s félve tekintgetve vissza, hanyatt-homlok vágtat be a falunak. A gémes kútnál összetalálkozott az öreg anyókával, kit már utánam siettetett magam sem érthettem, micsoda. Egy darabig tárgyal­tak valamit, bizonyára engem, legalább ijedt arczukról s félénk gesztusaikról, mit felém vetegettek, ezt gyanítottam. Már kiváncsivá lettem s lassitám lépteimet, néha-néha hátra­nézve, mit akar az a két töpörödött alak ? Azok csak követtek, hasonló taktusban. Mikor kissé­ megálltam­, ők szinte, ha gyorsabban lépegettem, ők szinte , akár csak az árnyék. — Hm, gondolom, ezek valami halott­rablónak nézhetnek engem vésőimről és ka­lapácsomról, így értem el a falu végét. Ott kint ült egy fiatal menyecske, csinos, kaczér teremtés. Természetesnek találtam, hogy a legjobb ke­délyben enyelgett egy bakával. Inkább, hogy láthassam közelről azt a tűzről pattant fehér cselédet, hozzájuk menék, illedelmesen megkérdeztem ezektől is, merre van a temető ? Csodálatos! Mintha elfojtották volna a víg­asszonyka torkán a hangot, elnémult s merev szemekkel hökkent tőlem vissza. Majd félénken húzódott a bakájához, a vitéz urnák is, úgy láttam, megrezzent a kék bugyogója, s kissé „herstellt“-et csinált előlem. Tisztes távolból aztán, végtelen szánalmas képet vetve rám, gépies kézzel mutattak ők is nyugatnak. Már bámultam is, különösen mikor meg­­pedzettem, mit suttogtak . — Szegény jószág .... ez már az ötö­dik e héten. — Törvényhatósági bizottságunk f. hó 16-án, szerdán fogja tartani rendes havi köz­gyűlését. — Gróf Károlyi Tibor az árai, társulati gyűlésekre f. hó 5-én délután városunkba érkezett s f. hó 8-án délután utazott haza mácsai birtokára. A gróf személyesen elnökölt úgy a választmányi, mint a közgyűlésen s hétfőn megszemlélte a 88 számú tiszai át­metszésnél s a koósdi zsilipnél folyó mun­kálatokat. — Gosztonyi Sándor városunk ország­­gyűlési képviselője, f. hó 6-án, vasárnap délelőtt tartotta meg a városháza udvarán beszámoló beszédjét. Szép számú közönség hallgatta s többször megéljenezte. — Változások a birói karban. Farkas Gedeon szentesi és Lubinszky Ede oros­házi kir. járásbirók, hosszas közszolgálat után nyugdíjazásért folyamodtak.­ A szegedi kir. törvényszéknél Dr. Rósa Kálmán előléptetése folytán üresedésbe jött birói állásra, biztos értesülésünk szerint, Magay Lajos szegedi kir. aljárásbiró neveztetett ki. Az italmérési adó megváltása tárgyában f. hó 7-én a kincstár kiküldötte megjelent nálunk. A kiküldött a nagy számban egybe­­gyűlt adókötelek felek előtt előadta, hogy az állam az italmérési adó megváltási árát ösz­­szesen 54675 frt­z­orban állapította meg. Ezen összegből esik a bor és mustra 25381 frt 26 kr, a sörre 6236 frt 32 kr, pálinkára 30°/„ szesz fokig 5553 frt 63 kr, 30*/C-on volna ki. Mióta a nagyságos kisasszony meg­halt, ez már ötödik. Mind ilyen fiatal volt, mind ide jött megölni magát. Oszt’ mind az ő sírjánál . . . — Mert nem is szólt, Dorka néni, hogy ezt akarta; megfogtuk, lebeszéltük volna, elvettük volna tőle a mérget, hisz’ négyen voltunk. Egy jó darabig még sopánkodtak fölöt­tem a jó lelkek, kikben az én négy útbaiga­zítómat véltem felismerni. De nem nyitottam fel szemem, rettenést kezdett tetszeni nekem a dolog. Adtam tovább az öngyilkost. A jámborok tanakodni kezdtek, mit csi­náljanak velem? Végre is a púpos csizmadia szavára beszalajtották a falu doktoráért a bakát. Ez leghamarébb elszalad, ezt tanulta három évig úgy is katonáéknál. Hárman aztán nekem estek, czirogattak, tapogattak, majd a körültekintő csizmadia kezdeményezésére azon tanakodtak, hogy tu­lajdonképen ki is lettem légyen én? Kis­vártatva ráakadtak egy névjegyre, valami gróféból a kefe-lenyomat volt a nyom­dából. A falu bölcsének, a­ki egyéberánt a „Budapest“ helybeli tudósítója volt, sikerült hosszas pápaszem­mel és letevés után kisütnie, hogy a szerencsétlen öngyilkos személyében gróf Váraljai Alfréd rejtőzik. Roppant emelkedett az ázsióm a gyász­közönség előtti legalább a bámulat sóhajaiból azt következtettem. Valamennyinek egyszerre eszébe jutott, hogy nem is néztem én ki közönséges em­bernek, már mikor az után láttak. A csizmadia nyomban engedett a nagy demokrácziából, a mennyiben esetemből meg­engedte, hogy a grófok közt is vannak derét önfeláldozó emberek. A fiatal menyecske sza­vai azt sejtették, mily boldogok lehetnek a kisasszonyok, a­kiknek ily önfeláldozó szere­­tőik vannak, nem olyanok, mint az ő parasz Jancsija, ki még azt is megvárja, hogy az ember menjen érte, ha rákivánkozik. Biztosn vettem, hogy ha élnék, Jancsi már ki volt ütve a nyeregből. Grófi mivoltom rögtön érthetővé tette különös öltözetemet s egész eljárásomat , jámborok előtt. — Persze — magyarázgató a többinél a csizmadia — szegénynek igy kellett szök­nie hazulról. Újdonságok.

Next