Vásárhely és Vidéke, 1890. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1890-01-02 / 1. szám

teli aranyos reményekkel, édes, boldog, csábító jövendővel, és a vén banya képében elsuhanó réginek még az árnyékát sem akarjuk észrevenni többé. Pedig a rohanó évekkel teremnek meg az ősz hajszálak, a maradandó nyomok. * Boldog új évet kívánok! Ez a röpke szó hangzik szerte most a Világon és okoz sok helyen — keserűséget. Mert ha még a rokon, a jó barát, a tisztelőnk járul elibünk azzal, hogy ezen napon kívánjon nekünk boldogságot, abban még érezzük a jó kívánság, a jó szív édes melegét, a jóakaratú gondoskodást és a megemlékezést ; de amikor csapatostul jönnek elibünk lények, akiket nem is ismerünk, s kiktől joggal kérdezhetjük mi, hogy mi közük a mi boldogságunkhoz, mi indoka van neki kívánságában, akkor bizony elfoszlik az illúzió és kezdi az ember tehernek érezni az új esztendőt, melyet olyan nehezen várt. Keleti utazók sokat tudnak beszélni az arabok roppant előszeretetéről a borravaló, a baksis iránt. A mi világunkat ilyenkor új évkor, szintén a baksis uralma jellemzi. Mintha az új évet a jó isten csak a baksis kedvéért teremtette volna. * Jó emberek, jó szívek segíteni akartak az emberek panaszain és kitalálták, hogyan lehet elkerülni a baksis adást. Hogy aki egy bizonyos jótékony czélra egy bizonyos összeget lefizet, az fel van mentve az alól, hogy boldog új évet kívánjon, hogy boldog új év kívánságokat baksissal honoráljon. Tudom én, hogy azok a jótékony egyletek, melyek annyi könnyeket törülnek fel, annyi szenvedést enyhítenek, annyi elveszett életet mentenek meg, istápolnak szegényt, gyógyítanak beteget, irgalmasságot és isteni erényeket gyakorolnak, az új évi gratulácziók megváltásában is jótékony czélt tűztek ki maguk elé. S miután ma már a jótékony czélra alakult egyesületek is annyian vannak, és miután minden országos és helyi egyesület már a nagy közönségre támaszkodik, és miután ez a közönség mégsem oly nagy, hogy a többi kötelezett térfék alatt is előbbutóbb össze ne roskadjon, ez a közönség is a jótékony egyleteknek ezt a megváltási állapotát is a baksis rendszerébe veszi fel. És van benne igaza. De mindezek csak keserűségei az új évnek. A láthatlan jövő, az hordozza méhében az örömet egyeseknek, egész társadalmaknak. A vármegyék, melyek most restauráltak, tehát a melyek most újultak meg az uj évtizedre, úgy tetszik, hogy igazán boldog és uj aerára születtek ma meg. Lehet, hogy még az uj élben lesz belőlük állami és királyi, mely círnek majd a régi megyei helyébe jönnek. Magasabb tartalmú czimell, magasabb igényekkel s magasabb ambiczióval. Mi maradtunk a régiek, de abban a nagy átalakulásban részünk lesz mkünk is. Az új év távol ködében, mint a jövő reményei, elvonulnak szemeink elől azok az alkotások, melyek ezen esztendőben is létesülhetnének. A fütty kérdés dominálván a tért a múlt évben, ismét azt a kérdést tesszük fel, hogy mikor fütyül már? Szinte látjuk a díszes új állomást, a szentesi út végén, vagy akárhol másutt a város szélén, hova a Szentesről, Matéról berobogó vonatok érkeznek zöld gallyaán, zászlósán. Ott van a város apraja-nagyja,s Kristó polgármester úr tartja az üdvözlő besédet. Azután bankér lesz a Sasban. Folyni fog a toasztok árja, és lesz mulatós mindaddig, mig a hajnali vonat füttye ii nem zavarja a társaságot és a bankot rendiző bizottság konduktorja el nem kiáltja: Tessék haza szállani, — mellett! Az uj esztendőre vár a népkerti állomás felépítésének szüksége is és az oda vezető útnak kikövezése. Onnan, még a többi állomásokról hallom a „lófejü“-nek tülkölését. A lóvonatú vaspálya hozza be a sok utast a különböző vaspályákról és szállítja az új díszes és emeletes vendégfogadóba, mely az új városházával szemben, a nagy piacztéren pompásan lett felépítve. Az új közigazgatási rendszer már az új palotában találja az új hivatalnokokat. Ott lesz abban a járásbíróság is elhelyezve, lesz tehát valóságos „palais justice“, hatalmas, nagy méretű épület, s aki abba belép, nem fog meszes gödrökön, sáros udvaron bukdácsolni. Eltűnnek a jó, régi, még a megyei világból itt maradt tintatartók, vén rósz pennák, rozoga székek és asztalok és velük azt hisszük sok slendriánság és a várakozásban megsárgult, avult papima restancziák. Híd tarjáni nagy utcza elején, a kaszinónak cserépfedelű csinos és tágas, magas épületével átellenben díszeskedik az új színház épülete. Művészek, művésznők sietnek beléje, ma ünnepi díszelőadás lesz. A theatre parée annak a nagy eseménynek a megünneplésére rendeztetik, hogy a városi pótadó leszállóit — 3 krajczárra. H*. A mint szemeim így a jövőbe tekintenek, agyamban kezdenek a gondolatok összetorlódni, zavarodni és a messze jövő helyett nem tudok messzebb gondolni, csak a holnapra. A holnapra, a hitelezők napjára és látom, a mint minden hitelezőm ábrázata egy édeskés, de fanyar névjegygyé változik át, ilyen formán: B. u. é. k. TÁRCZA. A tékozló fiú. Elhagyott az élet kedve, Idegenben epekedve, Szomorúan lecsüggesztem Megalázott daczos főmet. Magános, zord ünnepesten Gondolatom hazatéved. Megvan még a régi fészek ! Befogadni tudom készek azok a hű, drága lelkek, Kiket annyit sértett zokszóm S a kik mindig csak szerettek. Titkos könnyük hull-e sokszor ? Fölkeres az enyhe hajlék, A hol annyit rám hajnallék, Még vívódtam, tülekedtem, ■ Hogy maradjak, vagy kiszálljak. ‘ Zsibbadón, elcsüggedetten Húznak le a tépett szárnyak. Szétfoszlott sok fényes álmom, Lidércz láng volt, nem sajnálom. Ah de véle semmivé lett Minden, a mi édes, drága: A rugalmas, hivő lélek Harmatos, szűz ifjúsága. Lehullott a rózsás hályog, Mindent maga színén látok. És e szörnyű világosság Bukott eszményim bevérzi, Földi szennyek megtapossák, Nem merek a napba nézni. Csalódástól összetörve Vánszorgok a szent küszöbre. Télvihar künn dúlva harczol, Elszabadult, ősi átok. Sáros, véres halvány arczom Könnyetekkel lemossátok. Lipcsny Ádám: Tévesztett utak. . (Vázlat.) Úgy jött, mintha egy sötét fátyolt húztak volna a szeme elé. Szülő ködbe veszett az a sugár, mely a remény által élesztve, biztatókig fel-felcsillant. Bizott valami bizonytalanban; azt hitte, hogy az a kis fény, amely a múlt derűs napjaira emlékeztette, s helyhez a fiatalság törhetlen bizalmával ragaszkodott, nem fog kialudni. Úgy maradt, mint az ujjam. Szülei, tik, míg éltek, szeretettel, kényelemmel vetek körül, ■s egymás után haltak el. Nem lett senkije, nem volt semmije, csak fiatalsági. Nem tudott hirtelen hozzászokni a lemondás keserűségéhez. Azt hitte, hogy a végzest erőszakolni lehet. Szülei halála után nagybátyja vete magához. Valamikor fináncz volt az istenadu, most meg úgy pótolta kis nyugdíját, hogy törvényszéknél dijnokoskodott. Bizony édes kevés volt a jövedelem, de hát nagybátyja, mint egyetlen rokon, bár kelletlenül, kény, télen volt magához venni az elhagyott árvát. Az volt a jelszó, hogy Irént férjhez kell adni, mentős előbb, annál jobb. — Nem kell válogatni lelkem, — mondta a néni. Az ilyen szegény leány nem számíthat arra, hogy valami úr veszi el. Pénz nélkül nem házasodnak az urak. A finom nevelés vagyon nélkül nem sokat ér. Dolgozni kell ! Oh, a mai világ! az én koromban még nem volt ilyen rész. — Bizony nem! — Ezt a megjegyzést a nagybácsi koczkáztatta meg. — Hallgass József! Tán neked volt valamikor okod a panaszra, a megbánásra. — De lelkem, én a világért sem akartam azt mondani. — Hallgass! — Azért Irénkém, a kínálkozó szerencsét nem szabad elszalasztani. Azért, hogy Mező Károly csak bádogos? De jó, becsületes ember. Bőven megkeresi a mindennapit. Hja lelkem, olyan férjet nem kap az ilyen szegény leány, aki mellett örökösen csak regényt olvas, s ha dolgozik, legfeljebb hímez, — tette hozzá gúnyosan. — Bizony, bizony. (Ezt a nagybácsi mondta.) — Aztán mire vársz ? — veszi fel a szót a néni. Mi is öregszünk. Az a kis jövedelem, kereken kimondva, — mert minek hímezzem-hámozzam a dolgot, kettőnknek is kevés. Még szerencse, hogy nincs gyermekünk. Elég volt. A szegény gyermek, kit csak az imént dobott ki a sors a jólétből a szegénységbe, kimondta az igent. Büszkesége nem engedte, hogy továbbra is elfogadja azt a darab kenyeret, melyet szemtül szembe felpanaszoltak neki. Most már szabadulni akart. Az út meg volt mutatva, — rálépett. Hiába volt odabenn a szív föllázadva, követelve, hogy őt is hallgassák meg, — annak nem volt szava, el kellett hallgatnia. ❖ # Pár hó múlva már érezte Irén, hogy nem jó útra lépett. Büszesége nem a helyes utat választotta vele, de nem volt visszatérés. Érezte, hogy más után, más eszközökkel, küzdve, dolgozva kellett volna a sorssal felvenni a harczot, s nem odadobni magát az első alkalomnak, mely szabadulást ígért. Oh, hogy akkor nem volt elég ereje, hogy akkor oly gyáva volt! " Egyszerre fölébredt lelkében a dacz. Daczolni a sorssal, a környezettel, mindennel, kierőszakolni a sorstól legalább azt, amit tőle elvett. Ellenállhatlan vágy szállta meg. Nem tudta maga sem, hogy mi után ? Csak érezte, hogy e levegő, e környezet nem neki való, hogy műveit, finom lelkét sérti e köznapi élet durva otrombasága. Szolgálónak látta magát, kit műveletlen férje azért tart, hogy ebédje, lakása rendben legyen. Remegett az elhagyott világ egyetlenparányáért. Izgatott képzelete csábító, derűs képekkel csalogatta. Azt a levegőt akarta szivni, melyben felnőtt, s melyből kiragadták. Szerencsétlennek érezte magát. Néha igazságos volt, s belátta, hogy férjének igaza van, s és a másik perezben boszut akart állni rajta I hogy belássa, hogyan tévedett akkor, miki sorsát az övével kötötte össze. Önző, kegyetlen volt. Mást is büntetni akart. Azt allírta, hogy lakoljon mindenki, aki ezen élő részesévé tette. Csoda-e, hogy megremegett a szive, mikor az a deli, szép úr belépett a boltba, hogy — míg férje a műhelyben dolgozik, — vélt eleinte közönyös megrendelésekről beszélőn ? Szerette volna megragadni a kezét, s oda ugri neki ! — Jöjj ! Téged várlak. Várlak régen. Te okán vagy, a milyeneket én ismerek. Ne menj, vagy vigy el engem is. Azt gondolta, hogy az a daczos érzés, mely nagy erővel támadta meg, az a szerelem. A férj lép be. -i Mit keresett itt megint a, nagyságos ur, A nő oda veti kihivólag: — Mit keresett? — Dolga volt. A férj érezte, hogy keze akaratlanul ökölre szorul s mintha mondani akart volna valamit. Gyanakodott s először jutott eszébe. — Az újév alkalmából lapunk olvasónak boldog újévet kívánunk. — Felkérj! egyszersmind a t. közönséget lapunk szív támogatására s az előfizetések mielőbbi me újítására. Helybeli volt előfizetőink diriyutáikat lapunk kihordóitól is átvehetik, előfizetők pedig úgy a lapkihordóknál, mi a kiadóhivatalban s Lévai Fülöp könyvnyomtójában jelentkezhetnek. Vidéki előfizetőinek a postautalvány használását ajánljuk. — Esküvő. Dr. Wilhe im Arnold ügvéd, lapunk társszerkesztője, 1. hó 8-án tart esküvőjét, Exinben, Poroszországban, Bergrün Flóra kisasszonynyal. Eljegyzés: Péter Gyula járásbíróságul aljegyzője tegnap jegyezte el Molnár Joli kisasszonyt, Molnár Mór árvaszéki élni leányát. — Az italmérési jog bérlete házi kzelés mellett évi 42000 frt bérösszegért, tegnap ment át városunk használatába s újonnan szervezett kezelő személyzet tegm teljes erővel megkezdette a városban lei szeszes italok felvételét, mely munkálatra tanács a városi irnoki és bijnoki karból k segítőül 8 egyént is kirendelt. Az ujonnan szervezett öt szemlészi állásra nem kevesebb, mint 07 pályázati kérvény érkezett , s az ellenőrző bizottság ajánlatára a polgármester főszemlészszé 500 frt fizetéssi Geigner Lipótot, szemlészszé 400 frt fizetéssel Weisz Sándort, segédszemlészekk 320 frt fizetéssel Tóth Albert, Szabó Jáno és Demeter Lajos helybeli lakosokat nevezi ki, egyszersmind az eddig ideiglenesen alkamazott Elek Sándort és Kovács Sándort szénlészi állásaikban véglegessté. — Az Kalmáréi engedélyekért beadott kérvényeket a pénzügy igazgatóság múlt hó 30-án küldte át tovább eljárás végett a városi hatósághoz s Draskovics Árpád tanácsnok azonnal intézkedett hogy az érdekelt felek engedélyeiket mielőbb megkapják. — Halálozás. Csejthey Antal nyugalmazott városi árvapénztári ellenőr, dec. 80-án, élte 77-ik évében hirtelen elhunyt. A boldogult látogatóban volt sógora Knauz János járásbirónál s ott ebéd után a divána ledőlt. Többet fel sem kelt, szélhüdés érte ! Özvegye: Knauz Erzsébet s gyermekei: An hogy talán nem kellett volna kisasszony venni feleségül. Egy vasárnap estefelé Mező Károly a szokottnál hamarább tért haza s csaknem összeütődött a lakásából kifelé jövő úrral. Összerezzent. Úgy érezte, hogy a torkát fojtogatja valami. Belépett a szobába s szemének egy vizsgáló tekintete gyanúra talált okot. — Mi történt itt?— kérdé az izgatottság nyomott hangján. A nő ajka remegett, de mosolygott. És könyörtelenül dobta oda neki, ideges, rekedtes hangon, kitörve: — Mi történt? azt kérdezed, hogy m történt? Hát — szerettem. Az erős, nagy ember csak megtántorodott. Apró, kis tűzcsillagok repkedtek szemei előtt a levegőben, szédült. Figyet hörgött s munkában edzett, kérges kezét ökölre szorítva, felemelte a nőre. A nő nem hátrált, sőt kihivólag előre jött. Ezt várta ő. Szégyentelenül tépte meg mellén a ruhát s oda állt az ember elé, megbánás nélküli, daczos tekintettel. És njaka még mindig mosolygott. — Üss, üss! . . . ide szálll késedet a szivembe. Igen . . . szerettem. A nagy, erős embernek ökölre szorított keze lassan lehanyatlott, előbb még vérben forgó szemeire fátyolt vetett a felszivárgó köny és egész hosszában végig esett a pallón. Csak ennyit mondott bús, szelíd hangon: — Miért tetted ezt velem ? . . . . Úgy szerettelek . . . A nő felsikoltott. Metsző fájdalmat érzett.. Azt hitte, hogy meghasad a szive. Oh, nem, így képzelte, nem így akarta ő ezt. Azt várta, hogy ez az ember rárohan, mint egy állat, bőszülten s lesújtja vasökle egyetlen ütésével. Egyik végletből a másikba csapott át. Egy pillanat alatt belátta bűne iszonyatosságát, belátta, hogy beteges képzelődése mily örvénybe sodorta, hogy e becsületes embert mily rémitő módon gyalázta meg. Elkezdett beszélni, bocsánatkérő, bűnbánó szavakat mondott őrült gyorsasággal, a kitörő zokogás szakadozott csuklásával. Az a nagy, erős ember pedig ott a lábai előtt úgy sirt, mint egy gyermek, fejével verte a pallót s végtelen fájdalommal halkan ismétlő: — Miért tetted ezt velem ? .... Miért tetted ezt velem ? ... Ligetkuty Iván: Orion. Újdonságok.