Vásárhely és Vidéke, 1894. július-november (12. évfolyam, 53-93. szám)

1894-07-01 / 53. szám

Hm-Vásárhely. Vasárnap, julius I. 53-ik szám. Tizenkettedik évfolyam 1894. Helyi érdekű társadalmi és szépirodalmi lap. Előfizetési dij: Egy évre 1 frt. Félévre 2 fiz. Negyedévre 1 fit. Egyes szám ára 5 kr. Hirdetések jutányosan közöltetnek Megjelen minden csütörtökön és vasárnap. Előfizetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadó­hivatal és Lévai P. nyomdatulajdonos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. ker., Andrássy­ ut 19. sz. a. Lenge­y­­féle házban. Nemzetiségi tanfolyam. Jó idő fog még bele telni, mig a volt közoktatásügyi miniszter gróf Csáky Albin alkotásai felett napirendre térhet a magyar közvélemény. Ezen alkotások közt alig lehet reánk magyarokra nézve fontosabb jelentőségű, mint azon legutóbbi rendelete, melyben az idegen ajkú s magyarul még mindig nem beszélő alvidéki s erdélyrészi néptanítók ré­szére rendezendő magyar nyelvi póttanfolyam tartására nézve intézkedik. Nagy horderejű rendelet ez úgy magukra az érdekelt taní­tókra, mint általában az egész magyar tár­sadalomra nézve, azért, mert egyenesen a szeg fejére üt. Belőle világosan kitetszik, hogy amaz előbbi miniszteri rendeletek, me­lyek szerint az idegen ajkú tanítóknak s más hivatalnokoknak meghagyatott, — külön­ben elmozdítás terhe alatt — miszerint a magyar nyelvet záros határidő alatt elsajá­títsák , nem vezetett a kívánt eredményre. Azok, kik állami szolgálatban állottak, kevés kivétellel — igyekeztek megfelelni a rendeleteknek s ma már leírják is a magyar nyelvet szóban és írásban. Igen, mert ezek­kel az állam rendelkezett, s igy a rendele­tet nem tekintették gyermekijesztő mumus­nak, hanem olyan szigorú parancsnak, mely­nek fenyegető záradékát a kormány igen könnyen be is válthatta s be is váltotta több esetben. Nem igy a felekezetek fenhatósága alatt álló néptanítók. Ezek, mert autonómiá­juk erős hátvédüket képezte, jót mosolyog­tak a miniszteri ukázokon, mert a Luká­­csin-féle al- és főtisztelendőségek gondos­kodtak róla, hogy hajuk szála se görbüljön meg a rendeleteket fel sem vevő jó daszká­­loknak. Az autonómia ezer ránczu köpö­nyege alatt ez igy tarthatott volna még so­káig, ha Csáky gróf erős kézzel ki nem ugratja a nyulat s miként már tavaly Ó­­becsén, úgy az idén Hun-Vásárhelyen és másutt is tartandó magyar nyelvi póttanfo­lyamokat el nem rendeli és be nem paran­csolja a magyarul még mindig nem tudó tanítókat. És bizony ideje is, hogy valahára ilyen gyökeres gyógyszerhez nyúljon a kormány a nemzetiségi idült betegségekkel szemben. Első­sorban minden­esetre a néptanítókat kell, ha szépen nem lehet, hát kényszerrel kötelezni arra, hogy a magyar nyelvben a kellő jártasságot megszerezzék s arra a ve­zetésük alatti idegen ajkú növendékeket is megtanítsák. Ez a rendelet is egyik biztos módja szerintünk ama nagy k­áoszból való kibon­takozásnak, mely a felszínre dobott nemze­tiségi éviczkelődésekkel szemben a magyar­ság presztízsét emelni lesz hivatva. Évtizedek, sőt századok mulasztásait helyre ütni akarja ezen intézkedés s épen azért mi, kik a különnyelvűségben találjuk sok esetben az akuttá vált nemzetiségi lázas mozgalmaknak okait, ismételve örömmel üd­vözöljük a magyar nyelvi póttanfolyamot elren­delő miniszteri rendeletet, mert ebben nem kevés garanc­iáját látjuk annak, hogy a nemzetiségek elvégre is, belátják az ő ál­datlan harczuknak oktalan és veszélyes vol­tát és azt, hogy köztünk és velünk csak úgy boldogulhatnak, ha barátságos kézszo­­rítással a nemzet zömét alkotó magyar elem­mel egyetértve, nyelvét bírva és respektálva, megértik a közös haza tettre hívó szózatát. Az a nagy árvaság, melyben a ma­gyar Európa kontingensén példátlanul áll, szükségképen oda utalja, hogy a közte élő különnyelvű nemzetiségeket a közös nyelvben magához közelebb vonja. Azért nem riadhat vissza a tetemesebb áldozatoktól sem, me­lyek abban állanak, hogy az idegen ajkú nemzetiségek közé a tanítók útján bevigye és terjessze a magyar nyelvet. Ezt czéloz­­zák a póttanfolyamok. Ha nyelvre és érzésre nézve magyar tanítókat adhatunk az idegen ajkú iskolák­nak, megtettük — azt hisszük — ama leg­szükségesebbet, mit a magyar nyelv és nem­zeti géniusz tőlünk megkíván. Íme, itt állunk állami létünk ezredéves határkövénél. A magyar nemzeti állam biz­tosítása a második ezredévre csak úgy való­sítható meg, ha az újabb nemzedéket ma­gyarrá neveli az­­ iskola. Itt nem lehet alkudni, mert a­milyen lesz az iskola, olyan leend a nemzet jövője, a mint olyan ma jelene s olyan volt múltja. Kezdetétől végig élénk figyelemmel kí­vánjuk kisérni e tanfolyamot s az elérendő eredmény felett az összesítés után elmon­­dandjuk észrevételeinket. De addig sem hall­gathatunk már el némely dolgokat, a­mik előzetesen is — ha igazak — visszatetszést szülnek széles körben, a mennyiben velünk együtt mások is csak a jó kezdettől várnak jó véget. Ugyanis, hir szerint, a felterjesztett s talán már ki is nevezett felügyelő tanítók közt a többséget alkotó, születve is magyar­nak született reform, tanítók közül csak egy sincs felterjesztve s igy kinevezve sem. Ha­nem e helyett van olyan, ki a hírhedt turócz­­szentmártoni pánszláv Maticza gyűlésén ott díszelegett. Ha a tanítóság türelmes juh­nyáj is egyébként, de türelme semmi esetre sem kifogyhatatlan. Hát nincs a reform, tanítóság közt több olyan, ki hazafiság, képzettség, tiszta jó szándék, nemes törekvés és min­denek felett erkölcsi kifogástalanságban ne állana azon a niveamn, a hol áll az, ki, — hogy saját szavait idézzük — családtalanul: „ezer rongyos forint fizetésen tengődik?“ A protekczió — elismerjük, gyö­nyörű mákvirág s nálunk a búza dús kanaán­­ján ezzel versenyez is víg tenyészetben. Ezt mutatják az évenként ugyanazon predeszti­nált személyiségek által végeztetni szokott tankötelesek összeírása, ház- és utcza-szá­­mozások, népszámlálás s ezzel karöltve an­nak szükségképeni függelékei a ló és ökör állomány számbavétele, hol a rendes, meg­szokott alakok egy-egy Boszniával egy idő­ben okkupált kerületben a szokott kor­rektsé­ggel végzik a mellék­jövedelemmel járó foglalkozást, míg sok protekczió nélküli családos ember mind­ezektől örökre el van ütve. így születnek nálunk a kreatúrák, kik lajhár filozófiával jól­laknak, aztán te­rülnek és nevelik Dániel pap módjára m­é­l­­tóságukat. Vajjon lesz-e ennek vége ? Mi azt hisz­­szük, igen­, legalább ezentúl egész igyekeze­tünkkel rajta leszünk, hogy vége legyen s a protekczió buja növésű maszlaga mellett a méltányosság szerény ibolyája is erőt nyer­hessen. Addig is a Ripp zseniális szerzőjé­vel mondjuk: „Még nincsen vége mindennek közöt­tünk.“ ____ _ Városi közgyűlés. Második nap. Törvényhatósági bizottságunk csütörtö­kön, f. hó 28-án tartotta meg folytatólagos közgyűlését K­á 11 a­y Albert főispán elnök­lete alatt s bár az érdeklődés meglehetősen lanyha volt, a mennyiben összesen 46 bi­zottsági tag vett részt a közgyűlésen, a tárgysorozatnak mégis csak egyetlen pontja volt letárgyalható. Már mindjárt a jegyzőkönyv hitelesí­tése rövid vitára nyújtott alkalmat s csak Rád­­ay Albert főispán, Baksa Lajos dr. polgármester és Kovács József felszóla­lásai után került a sor az újonnan válasz­tott alügyész hivatalos esküjének letételére, ki szép beszédben köszönte meg a törvény­­hatóság bizalmát, Ígérvén, hogy legfőbb kö­telességének fogja ismerni a város érdekei­nek a szolgálatát. Ezek után következett a tanácsi elő­terjesztés . Javaslat a munkás­kérdésben. Lényegtelenebb kihagyásokkal a tanács a következő előterjesztést tette: A munkás­mozgalom úgy városunkban, mint az egész Alföldön a mezőgazdasági munkások osztályára terjed ki. A birtokviszonyokat illetőleg hiteles statisztikai adatok bizonyítják, hogy váró-

Next