Vásárhely és Vidéke, 1898. július-december (16. évfolyam, 54-106. szám)
1898-07-03 / 54. szám
1898. július 3._________________________VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE.___________________________________54. szám. És ez mutatja leginkább azt, hogy mennyire hiányos volt ennek az iskolának a felügyelete és mennyire elhanyagolt az ellenőrzése. Nem akarunk azonban tovább is tárgyalni ezekről a szégyenletes dolgokról. Tényeket soroltunk fel, személyek és nevek említése nélkül s ha ez talán bántja a tanárok azon csoportját, kik előtt mi is tisztelettel hajlunk meg s kik az iskola szolgálatában kötelességeiket hiven és becsületesen viselték, azok előtt szolgáljon mentségünkre az ők magatartásuk és eljárásuk, melylyel hosszú időn keresztül elnézték a saját tekintélyük rovására történt visszásságokat s azoknek meggátlása szempontjából semmit nem tettek, holott ez kötelességükben állott volna. A város törvényhatósága, közvetlenebbül pedig a közigazgatási bizottság, amelynek tagja dr. Tergina Gyula tanfelügyelő is, nem nézheti tovább tétlenül az áll. polgári fiúiskolánál folyó dolgokat, hanem azokon változtatni, azokon javítani kötelessége. Hogy miként és milyen eszközökkel? —annak meghatározása nem a mi feladatunk. Hanem a közönség, melynek áldozatkészsége teremtette meg s részben ma is fentartja az iskolát, melyhez annyi szép reményt fűztünk, teljes joggal megvárhatja, hogy a következő tanév elejére a rend helyreállittassék s aggodalmaink a jövőre vonatkozólag megszüntettessenek. A hét. Hát mi szükség volt erre, mikor azt mindenki tudja, az öreg bízik a kormányban és azt is tudja mindenki, hogy még nem volt oly kormány, amely iránt ép oly feltétlen bizalommal ne viseltetett volna?! Hanem azért, ha az ellenzék ezt nem hagyta volna szó nélkül ,és a főispánváltozás alkalmából a kormány iránti bizalmatlanságát hangoztatta volna, vagy az új főispán beiktatására nézve terjesztett volna elő különvéleményt, hát akkor lett volna mindjárt olyan lárma az ellenzék tapintatlanságáról, hogy még a Pesti Hírlap is viszhangzott volna tőle. Mert tessék jól megjegyezni, nálunk a tapintatlanság csak a mameluk-vezérek privilégiuma! * A törvényhatóság az új főispán fogadására nagyban készül s kipróbált szónokai már az első bizonytalan hír szárnyra kelte óta készülnek az ünnepi szónoklatra. Lesz fényes bandérium s a nap emlékére, hogy a pótadó emelkedése is némikép gátoltassék, jobb módnak örvendő gazdáink egy négyes fogatot állítanak össze s azt a városnak ajándékozzák. Az 500 teritékü bankettra is nagyban folynak az aláírások s tekintve a „Fekete Sas“ nagytermének ily bankettek tartására kiváló alkalmas voltát, már előre is jelezhetjük, hogy a bankett, ha szoros lesz is, de ment lesz minden hidegségtől. Az ételeket kivéve minden meleg lesz. * Nevezetes az elmúlt közgyűlés még arról is, hogy kilépvén a sötétség országából, elhatározta : legyen villamos világítás. Elek Sándor uram pedig ugyancsak neki vetélkedett, hogy a haladás szekerét megállítsa, mondván : — Nem kell világosság, mert nő a pótadó! Hát bizony ha a városnak több maradt volna abból a nagyon jó fekete földből, a melyből az Elekök is nagyon szép darabot kihasítottak annak idején a maguk részére. Kényes szemeit lehunyja, hogy hosszú, fekete pillás árnyat borítanak halovány arczára s székében hátradőlve — emlékezik. Arra, a mi elmúlt, a mi már csak álom, a mi nem tér vissza soha. Egy idegen és mégis jól ismert világra, nem kellene most növeszteni a pótadót, ha egy kis lépéssel haladni akarnánk is! * Szerencséje volt a városi tanácsnak az elmúlt közgyűlésen : minden javaslata elfogadtatott, kivévén a tűzkárosult főjegyző felsegélyezésére irányult beterjesztését. Furcsa az, hogy néha a számvevőség talál fedezetet az előirányzott kiadásokon kívül is ... de sajnos, a szolgák, akiknek szintén égető szükségük van, — kívül esnek a „kívül“-ön ! * Megkezdődtek az aratási munkálatok is s munkásaink közül azok, akik igyekeztek elállani és nagy követelésekkel nem léptek fel, munkához jutottak s igy gazdáink se maradtak aratók nélkül. Még is csak használt a miniszter azon kijelentése, hogy tartalék munkásokról gondoskodott, de a rész nélkül maradt munkások számára, akik most már kevesebbel is beérnék, mint eleinte, nem ártott volna tartalék gazdákról is gondoskodni. * A városi téglagyárból a folyó évben, a nagyközönség által igénybe vett anyagokon kívül, az állam részére több mint 200 ezer darab tégla szállíttatott. Ha állandóan ilyen forgalma lesz a város téglagyárának, egy pár esztendő alatt kiárulja az uj kamarás azt a csekélységet, a mit a régi elárult. A legutóbbi városi közgyűlés a szó teljes értelmében főispán nélkül tartatott meg. A régi főispán már felmentetett, az uj főispán pedig még nem foglalta el állását s igy tulajdonképen nem is volt főispánunk, mégis annyit foglalkozott a közgyűlés a főispánokkal, hogy 10 év alatt sem foglalkozott annyit. És csak az ellenzék tapintatán múlt, hogy a kormánynyal is ép oly hosszan nem foglalkozott, pedig erre megtörtént a kihívás Garzó Imre részéről. Az öreg sehogy sem akart Ká 11 ajtó fájdalmas búcsút venni, mert ezt a kormány iránti bizalmatlanságnak magyarázhatnák, miért is szükségesnek találta erősen hangoztatni, hogy ő, már t. i. Garzó, a Bánffy-kormány iránt a legfeltétlenebb bizalommal viseltetik, rideg, elhagyatott czellájukba. Egy-egy picike fészek ezen czellák mindenike, melyeknek egyetlen díszét a falra függesztett feszületek képezik, mintegy örök figyelmeztetésül a benne lakóknak, hogy : memento móri! És mégis, mikor elcsendesedik már minden, mikor ezek között a puszta falak között is kigyulnak a mécsek s azok után a látszólag nyugodt, csendes emberek után bezárulnak a nehéz tölgyajtók, nem egy veti magát közülök a feszület alatt álló imazsámolyra, hogy gondolkozzék az élőkről, azokról, kik messze vannak tőle, a lármás, zajos világ valamelyik zugában, de a kiket elfeledni nem tud talán soha, mert oda nőttek a szivéhez s az emlékezet szárnyán visszajárnak hozzá. Ilyenkor, nyári éjszakákon, mikor emlékezni is édesebb. A fiatalabb szerzetesek egyike, a noviczius Pál, alighogy beteszi maga után a czella ajtaját, oda ül a nyitott ablakhoz s belebámul a ködös, virágillatos alkonyatba. Nézi a homályba vesző erdőt, hallgatja a közeli falu felverődő zaját, a munkából hazatérő arató lányok bánatos énekét s gondolatai gyorsan, egy pillanat alatt szállanak vissza a múltba. Kezei ott babrálnak még az olvasón s morzsolják a fekete szemeket, de a lelke már valahol messzire, napsugaras tájon kalandoz, ahol lepke tánczol a réten s bogár zsong a selymes fűszálak közt. * Egy tavaszi napon történt. Együtt bolyongtak a hegyek között, ő és Hídvégi Ella. Csupa fény és ragyogás volt körültük minden. Madarak csirpoltak a fák lombos ágain, melyeknek árnyékában egy gyalogcsapáson haladtak. Ella, hogy a csapásszéli gályák össze ne tépjék, egyik kezével felfogta ruháját, hogy parányi lábai ingerlően kandikáltak ki alóla, másik kezével pedig oda fogódzott a karjába, hogy el ne botoljon a kiálló fatörzsökökben. És a fejét, azt az ingerlően szép szőke fejet talán akaratlanul fektette az ő széles, erős vállaira, hogy éreznie kellett annak melegét és azt a mámoros, szinte szédítő forróságot, mely a lihegő, vérpiros ajkak közül kisuhant és felégette az ő arczán is a pirt. És ekkor . . . Igen, igen, emlékezik reá, megcsókolta, megölelte a leányt, aki karjaiból kibontakozva, a megriadt őz félénkségével kiáltotta felé : — Páll — Búcsú a volt főispántól. Törvényhatósági bizottságunk legutóbbi közgyűlése tudvalevőleg elhatározta, hogy városunk volt főispánjától, Kárlay Alberttől ünnepélyesen vesz búcsút s egy küldöttség által emlékiratot nyújt át neki, melyben 11 évi hasznos munkálkodásáért őszinte és szívből jövő köszönetet mond. A 21 tagú küldöttség, melynek vezetője Juhász Mihály polgármester, ma délelőtt 11 órakor utazik át Szegedre, hogy az emlékiratot átnyújtsa s szóval is búcsút És arra is emlékezik, hogy ő leborult a Hídvégi Ella lábaihoz, a bársonyos gyepre s ott, a hallgatag erdő közepén, a lombok árnyékában, távol mindenkitől, egész imádkozással szólott hozzá: — Bocsásson meg, vakmerő voltam, nem tudtam uralkodni érzelmeimen, hiszen annyira szép volt s annyira szeretem ! — Szeret ? • Engem ? — kérdezte a leány egész testében remegve. — ügy van, szeretem már hosszú évek óta s kerestem, vártam a pillanatot, hogy végre vallomást tehessek, — válaszolta az izgatott kérdésre s újból megfogta a remegő kezeket. Ella nem vonakodott, engedte, hogy átkarolja nyakát, hogy megölelje, megcsókolja s szerelmes szavakat sugdosson a fülébe. Hitet, reményt, ígéretet és biztatást a jövőre vonatkozólag, melyet kiszíneztek szépen, mint a tündérmesét szokás. Még az ellen sem tiltakozott, hogy lebontott haja közé virágokat tűzzön, csak akkor riadt fel, mikor kiértek az erdőből s hazamenni kellett. Akkor aztán selymes hajából kivett egy virágot s emlékéül e napnak átnyújtotta neki. Rég volt, nagyon régen. * És emlékezik az utolsó találkozásukra is, mikor Ella tőle elbúcsúzott. Újdonságok.