Vásárhely és Vidéke, 1898. július-december (16. évfolyam, 54-106. szám)

1898-07-03 / 54. szám

1898. július 3._________________________VÁSÁRHELY ÉS VID­ÉKE.___________________________________54. szám. És ez mutatja leginkább azt, hogy m­ennyire hiányos volt ennek az iskolának a felügye­lete és mennyire elhanyagolt az ellenőrzése. Nem akarunk azonban tovább is tár­gyalni ezekről a szégyenletes dolgokról. Té­nyeket soroltunk fel, személyek és nevek említése nélkül s ha ez talán bántja a ta­nárok azon csoportját, kik előtt mi is tisz­telettel hajlunk meg s kik az iskola szolgá­latában kötelességeiket hiven és becsületesen viselték, azok előtt szolgáljon mentségünkre az ők magatartásuk és eljárásuk, melylyel hosszú időn keresztül elnézték a saját tekin­télyük rovására történt visszásságokat s azok­­­nek meggátlása szempontjából semmit nem tettek, holott ez köt­elességükben állott volna. A város törvényhatósága, közvetleneb­bül pedig a közigazgatási bizottság, a­mely­nek tagja dr. Tergina Gyula tanfelügyelő is, nem nézheti tovább tétlenül az áll. pol­gári fiúiskolánál folyó dolgokat, hanem azo­kon változtatni, azokon javítani kötelessége. Hogy miként és milyen eszközökkel? —an­nak meghatározása nem a mi feladatunk. Hanem a közönség, melynek áldozat­­készsége teremtette meg s részben ma is fentartja az iskolát, melyhez annyi szép re­ményt fűztünk, teljes joggal megvárhatja, hogy a következő tanév elejére a rend helyreállittassék s aggodalmaink a jövőre vonatkozólag megszüntettessenek. A h­é­t. Hát mi szükség volt erre, mikor azt mindenki tudja, az öreg bízik a kormányban és azt is tudja mindenki, hogy még nem volt oly k­o­r­m­á­n­y, amely iránt ép oly feltétlen bizalommal ne viseltetett v­ol­na?! Hanem azért, ha az ellenzék ezt nem hagyta volna szó nélkül ,és a főispánváltozás alkalmából a kormány iránti bizalmatlanságát hangoztatta volna, vagy az új főispán beik­tatására nézve terjesztett volna elő külön­véleményt, hát akkor lett volna mindjárt olyan lárma az ellenzék tapintat­lanságáról, hogy még a Pesti Hírlap is viszhangzott volna tőle. Mert tessék jól megjegyezni, nálunk a tapintatlanság csak a m­amelu­k-v­e­z­é­rek privilégiuma! * A törvényhatóság az új főispán fogadá­sára nagyban készül s kipróbált szónokai már az első bizonytalan hír szárnyra kelte óta készülnek az ünnepi szónoklatra. Lesz fényes bandérium s a nap emlé­kére, hogy a p­ó­t­a­d­ó emelkedése is némi­­kép gátoltassék, jobb módnak örvendő gaz­dáink egy négyes fogatot állítanak össze s azt a városnak ajándékozzák. Az 500 teritékü bankettra is nagyban folynak az aláírások s tekintve a „Fekete Sas“ nagytermének ily bankettek tartására kiváló alkalmas voltát, már előre is jelezhetjük, hogy a bankett, ha szoros lesz is, de ment lesz minden hi­degségtől. Az ételeket kivéve minden meleg lesz. * Nevezetes az elmúlt közgyűlés még arról is, hogy kilépvén a sötétség országából, el­határozta : legyen villamos világítás. Elek Sándor uram pedig ugyancsak neki vetélkedett, hogy a haladás szekerét megállítsa, mondván : — Nem kell világosság, mert nő a pótadó! Hát bizony ha a városnak több maradt volna abból a nagyon jó fekete földből, a melyből az Elekök is nagyon szép darabot ki­hasítottak annak idején a maguk részére. Kényes szemeit lehunyja, hogy hosszú, fekete pillás árnyat borítanak halovány arczára s székében hátradőlve — emlékezik. Arra, a mi elmúlt, a mi már csak álom, a mi nem tér vissza soha. Egy idegen és mégis jól ismert világra, nem kellene most növeszteni a pótadót, ha egy kis lépéssel haladni akarnánk is! * Szerencséje volt a városi tanácsnak az elmúlt közgyűlésen : minden javaslata elfo­gadtatott, kivévén a tűzkárosult főjegyző fel­segélyezésére irányult beterjesztését. Furcsa az, hogy néha a számvevőség talál fedezetet az előirányzott kiadásokon kívül is ... de sajnos, a szolgák, a­kiknek szintén égető szükségük van, — kívül esnek a „kívül“-ön ! * Megkezdődtek az aratási munkálatok is s munkásaink közül azok, a­kik igyekez­tek elállani és nagy követelésekkel nem lép­tek fel, munkához jutottak s igy gazdáink se maradtak aratók nélkül. Még is csak használt a miniszter azon kijelentése, hogy tartalék munkások­­r­ó­l gondoskodott, de a rész nélkül maradt munkások számára, a­kik most már ke­vesebbel is be­érnék, mint eleinte, nem ár­tott volna tartalék gazdákról is gondoskodni. * A városi téglagyárból a folyó évben, a nagy­közönség által igénybe vett anyago­kon kívül, az állam részére több mint 200 ezer darab tégla szállíttatott. Ha állandóan ilyen forgalma lesz a város téglagyárának, egy pár esztendő alatt k­i­á­r­u­l­j­a az uj kamarás azt a csekély­séget, a mit a régi elárult. A legutóbbi városi közgyűlés a szó tel­jes értelmében főispán nélkül tartatott meg. A régi főispán már felmentetett, az uj főispán pedig még nem foglalta el állását s igy tulajdonképen nem is volt főispánunk, mégis annyit foglalkozott a közgyűlés a fő­ispánokkal, hogy 10 év alatt sem foglalko­zott annyit. És csak az ellenzék tapintatán múlt, hogy a kormánynyal is ép oly hosszan nem foglalkozott, pedig erre megtörtént a kihívás G­a­r­z­ó Imre részéről. Az öreg se­hogy sem akart K­á 11 a­j­t­ó­­ fájdalmas bú­csút venni, mert ezt a kormány iránti bizal­matlanságnak magyarázhatnák, miért is szük­ségesnek találta erősen hangoztatni, hogy ő, már t. i. Garzó, a B­á­n­f­f­y-k­o­r­m­á­n­y iránt a legfeltétlenebb bizalom­mal viseltetik, rideg, elhagyatott czellájukba. Egy-egy pic­ike fészek ezen czellák mindenike, melyeknek egyetlen díszét a falra függesztett feszületek képezik, mintegy örök figyelmeztetésül a benne lakóknak, hogy : memento móri! És mégis, mikor elcsendesedik már minden, mikor ezek között a puszta falak között is kigyulnak a mécsek s azok után a látszólag nyugodt, csendes emberek után bezárulnak a nehéz tölgyajtók, nem egy veti magát közülök a feszület alatt álló imazsá­molyra, hogy gondolkozzék az­­ élőkről, azokról, kik messze vannak tőle, a lármás, zajos világ valamelyik zugában, de a kiket elfeledni nem tud talán soha, mert oda nőttek a szivéhez s az emlékezet szárnyán vissza­járnak hozzá. Ilyenkor, nyári éjszakákon, mikor emlékezni is édesebb. A fiatalabb szerzetesek egyike, a novi­­czius Pál, alighogy beteszi maga után a czella ajtaját, oda ül a nyitott ablakhoz s belebámul a ködös, virágillatos alkonyatba. Nézi a ho­mályba vesző erdőt, hallgatja a közeli falu felverődő zaját, a munkából hazatérő arató lányok bánatos énekét s gondolatai gyorsan, egy pillanat alatt szállanak vissza a múltba. Kezei ott babrálnak még az olvasón s mor­zsolják a fekete szemeket, de a lelke már valahol messzire, napsugaras tájon kalandoz, a­hol lepke tánczol a réten s bogár zsong a selymes fűszálak közt. * Egy tavaszi napon történt. Együtt bolyongtak a hegyek között, ő és Hídvégi Ella. Csupa fény és ragyogás volt körültük minden. Madarak csir­poltak a fák lombos ágain, melyeknek árnyékában egy gyalogcsapáson haladtak. Ella, hogy a csa­pásszéli gályák össze ne tépjék, egyik kezével felfogta ruháját, hogy parányi lábai ingerlően kandikáltak ki alóla, másik kezével pedig oda fogódzott a karjába, hogy el ne botoljon a kiálló fatörzsökökben. És a fejét, azt az ingerlően szép szőke fejet talán akaratlanul fektette az ő széles, erős vállaira, hogy éreznie kellett annak melegét és azt a mámoros, szinte szédítő forróságot, mely a lihegő, vér­piros ajkak közül kisuhant és felégette az ő arczán is a pirt. És ekkor . . . Igen, igen, emlékezik reá, megcsókolta, megölelte a leányt, a­ki karjaiból kibonta­kozva, a megriadt őz félénkségével kiál­totta felé : — Páll — Búcsú a volt főispántól. Törvényha­tósági bizottságunk legutóbbi közgyűlése tud­valevőleg elhatározta, hogy városunk volt főispánjától, K­á­rl­ay Alberttől ünnepélyesen vesz búcsút s egy küldöttség által emlékiratot nyújt át neki, melyben 11 évi hasznos mun­kálkodásáért őszinte és szívből jövő köszö­netet mond. A 21 tagú küldöttség, melynek vezetője Juhász Mihály polgármester, ma délelőtt 11 órakor utazik át Szegedre, hogy az emlékiratot átnyújtsa s szóval is búcsút És arra is emlékezik, hogy ő lebo­rult a Hídvégi Ella lábaihoz, a bársonyos gyepre s ott, a hallgatag erdő közepén, a lombok árnyékában, távol mindenkitől, egész imádkozással szólott hozzá: — Bocsásson meg, vakmerő voltam, nem tudtam uralkodni érzelmeimen, hiszen annyira szép volt s annyira szeretem ! — Szeret ? • Engem ? — kérdezte a leány egész testében remegve. — ügy van, szeretem már hosszú évek óta s kerestem, vártam a pillanatot, hogy végre vallomást tehessek, — válaszolta az iz­gatott kérdésre s újból megfogta a remegő kezeket. Ella nem vonakodott, engedte, hogy átkarolja nyakát, hogy megölelje, megcsó­kolja s szerelmes szavakat sugdosson a fü­lébe. Hitet, reményt, ígéretet és biztatást a jövőre vonatkozólag, melyet kiszíneztek szé­pen, mint a tündérmesét szokás. Még az ellen sem tiltakozott, hogy lebontott haja közé virágokat tűzzön, csak akkor riadt fel, mikor kiértek az erdőből s hazamenni kellett. Akkor aztán selymes hajából kivett egy virágot s emlékéül e napnak átnyújtotta neki. Rég volt, nagyon régen. * És emlékezik az utolsó találkozásukra is, mikor Ella tőle elbúcsúzott. Újdonságok.

Next