Vásárhelyi Hiradó, 1902. október (3. évfolyam, 182-208. szám)

1902-10-01 / 182. szám

1902. október 1. VÁSÁRHELYI HÍRADÓ 182. szám. 3 Bejelentett gyilkosság. Mélykút község lakosait bér­gyilkosság tartja izgalomban. Hav­­vám Márton községi birót pénte­ken este, a mikor szőlőjéből ha­za­felé ballagott, eddig ismeretlen tettesek agyonlőtték. Havvám Már­ton csak egy hónappal ezelőtt foglalta el a birói széket. A nép nem szerette Havrámot s mást akart választani, de a nép jelöltjét a szolgabiró nem kandi­dálta, a miért csak öt szavazó ma­radt a választás színhelyén s ezek választották meg a szolgabiró em­berét bírónak. A választás után a szolgabiró is, meg az uj biró is névtelen le­velet kaptak, melyben a szolga­­birót azzal fenyegették, hogy ne jöjjön a községbe, amíg Havrám biró lesz, mert agyonlövik, az uj bíróra pedig kimondották az íté­letet, hogy egy hónap alatt el­pusztítják. Ez utóbbit be is vál­tották. Péntek délután a biró kiment a szőlőbe. Alkonyatra kirendelte a kocsiját, de mert a kocsi kellő időben nem érkezett, gyalog in­dult hazafelé. A­mint a szőlők között ballagott, egy bokor mö­gül rálestek és egy lövéssel le­térhették. Mire kocsija megérke­zett, a bírót halva találták. A tett elkövetésénél többen működhettek közre, mert a biró kocsiját, a­mikor az ki akart menni a gazdá­jáért, a korcsma előtt két ember megállította s behívta a korcs­mába, a­hol borral itatták ez okozta a kocsis késését. A két embert, Kapus János és Jancsó Imrét már letartóztatták, de az igazi gyilkos nem került meg, rendelték, hogy a tiszteken s a künnlakó önkénteseken kívül egy­előre senki a kaszárnyát el nem hagyhatja s oha czivilt be nem bocsátanak. Az esetet az ezredparancsnok­­ság titokban tartja s még a rend­őrségnél sem jelentették be, ha­nem maga folytatja a vizsgálatot, amely azonban mindeddig ered­ménytelen maradt s a tettesnek nyoma sincsen. Betörés egy kaszárnyába. Nagy izgalomban van az Üllői­­útón levő honvédgyalogsági lak­tanya legénysége. Néhány nap előtt ismeretlen tettesek betörtek a laktanya főőrsége fölött az első emeleten levő tiszti étkezőbe s onnan értékes evőeszközöket ezen­kívül két postautalványt és egy ajánlott levelet elloptak, az étkező helyiségét pedig csúnyául össze­piszkították. Másnap reggel, mikor a lak­tanyaparancsnokság a betörést ész­revette, egy altisztet küldtek a fő­­postára, hogy az utalványok be­váltását megakadályozza. Mikor az altiszt a főpostára ért, épen akkor akarta egy fiú a postautal­ványokat beváltani. Az altiszt kérdésére a fiú el­mondta, hogy az utalványokat egy férfi adta neki, aki a kapu előtt várakozik. Lementek együtt az utczára, de az ismeretlen megbízó már nem volt ott. Ezen eset óta az őrség számát felemelték és éjjel a törzsépület­be is szuronyos őrt állítottak. A fokozott éberség daczára tegnap­előtt újabb betörés történt. Ezut­­án a betörő a gyengélkedők szo­bájába hatolt be, amelyben épen nem lakott senki s onnan értékes orvosi műszereket vitt el, a szo­bát pedig ismét bepiszkította. Erre a laktanya gondnokát, Holnapi őrmestert felfüggesztet­ek és ideiglenesen Mátyás György örzsfoglárt bízták meg a lak­anya gondnoksággal, egyúttal el­­ ­íltek mindenfelől. Gyermek­klinika Temesvá­­rott. Temesvárról jelentik: A „Fehérkereszt­ Egyesület“ tegnap tartott igazgatósági ülésén elha­tározta, hogy a Sailer-féle alapít­ványból még a jövő év folyamán gyermek-klinikát emel Temesvá­ron. A gyermek-klinikán szegény gyermekek nem csak ingyenes orvosi kezelésben, hanem teljesen fizetés nélkül orvosságot is kapnak és egyéb szükséges gyógyeszkö­­zökben is részesülnek. A gyermek­­klinika Ybl Lajos építész tervei szerint készül, aki a tervek elké­szítését díjmentesen elvállalta. A bécsi sikkasztó öngyilkos. Bécsből jelentik, melynek sik­kasztónak a holttestét Altenwoerth mellett Krems közelében kifogták a Dunából. Összeégett leány, Kórodi Lina 14 éves zenész leány a pesti Jó­­zsef-utczai 60. számú lakásán va­csorát melegített, ami közben ma­gára rántotta a gyorsforralót. A szerencsétlen leányka egyszerre lángba borult és amikorra észre vették, veszedelmesen összeégett. A Rókusba vitték. Ellopott 60,000 koronás be­tétkönyv. A szegedi rendőrség­nél szenzácziós följelentést tett Kis Péter Szentgyörgy-tér 14. sz. a. lakos, aki rokonát, Rózsa Jó­zsefet azzal vádolja, hogy betöré­ses után ellopta hatvanezer koro­nára szóló takarékpénztári betét­könyvét. A panasz szerint Rózsa József kilopta Kis Péter zsebéből a házi szekrénykulcsokat s aztán fölnyitotta a szekrényt, melyben a szeged-csongrádi takarékpénztár által kiállított betétkönyv volt. A 60,000 koronás könyvecskén kí­vül 640 korona készpénzt is el­lopott a tettes. Rózsa Péter a be­tétkönyvvel a csongrádi takarék­­pénztárba ment, ahol háromezer koronát vett föl Kis Péter nevé­ben. A rendőrség erélyesen foly­tatja a bűnügyi vizsgálatot. Rablóvilág a tanyák között. A Ráday Gedeon korába illő vak­merő rablásról értesítenek ben­nünket Kistelekről. Néhány nap előtt valósággal kifosztották a Réti Imre kisteleki tanyai lakos házát, ahonnét a vakmerő rablók minden értékesebb dolgot és né­hány szarvasmarhát is elloptak. Rétiék pár nappal előbb bemen­tek Kistelekre egy rokonuk lako­dalmára s a tanyában nem ma­radt más, csak egy Szászi József nevű kis­béres gyerek. A lako­dalom éjjelén, amikor Rétiék a faluban gondtalanul mulatoztak, beállított a tanyába négy subás alak, két kocsival. Az istállóban alvó kisbéres a zörgésre feléb­redt és kijött, de alig lépett ki az ajtón, mikor két erős alak megragadta, bekötötték szemeit és a kamarába zárták. A rablók aztán hozzáfogtak az értékesebb holmik összeszedéséhez. Ruha­­nemüeket, ágyneműt és 168 ko­rona készpénzt vittek el, az is­tállóból pedig két fejős tehenet. A kis Szászi József csak döröm­bölt a kamara ajtaján, nem sza­badult ki mindaddig, míg más­nap délfelé a gazdáék hazaérkez­tek. Rétiék megdöbbenve látták a kifosztott lakást és hallgatták a fiú előadását, amiből kitűnt, hogy rablók jártak a tanyában. Azonnal értesítették a csendőrsé­get, amely nagy erélylyel nyo­mozza a fosztogatókat. Póruljárt betörő. Párját rit­kító eset történt Székudvaron, mint értesülünk. Szterailla Oricz ottani gazda lakásába tegnap­előtt este betört egy ismeretlen, részeg ember, akit — mikor a­­háziak késő este hazaérkeztek haldokolva találtak a szoba kö­zepén, kezében egy orvosságos üveget szorongatva. Ez az üveg megmagyarázott mindent. A be­törő nagyon részeg lévén, elő­ször is azután nézett, hogy valami pálinka­félét találjon. — Észrevette a polczon elhelyezett orvosságos üveget s annak egész tartalmát felhajtott. Az üvegben karbol-sav volt, amely csakhamar elbánt a betörővel, aki a háziak hazatértekor már utolsó perczeit élte s este fél tizenegy órakor, bár orvosi segélyben részesült — meghalt. Az ügyben a vizsgá­lat folyik. REGÉNYCSARNOK, fi remete-király, írta . (Folytatás) 91? Rövid szünet után folytatta And­ris: „A hasztalan keresés után visz­­szatértem a lecsüngő kötélhez s azon gondolkoztam, hogy vissa­­térjek-e? A­hogy felpillantok a magasba, valamit piroslani láttam egy bokron. Mindjárt láttam, hogy ruhadarab. Rögtön felkúsztam a kötélen. Miután azonban el nem érhettem, elkezdtem lendíteni ma­gam, úgy jártam ide-oda a leve­gőben, mint az inga. Végre le­kaptam a bokorról a piros fosz­lányt, de ugyanakkor a kötél is leszakadt s én fejjel buktam lefelé.“ „Szent Isten!“ sikoltotta el ma­gát Veronika. „De mint látják, nem törtem össze magam“, folytatá Andris. „Mindössze csak jól megüttettem magam s egy darabig eszmélet­lenül feküdtem, hogy meddig tar­tott ez állapot, azt nem tudnám hamarosan megmondani. Magam­hoz térve, megmozgattam tagja­imat s úgy találtam, hogy kezem lábam ép s az oldalbordáim sin­csenek behorpasztva. De a fejem, az úgy zúgott mint rajzáskor a méhkaptár. „Nagy sokára magamhoz tértem annyira, hogy feltápászkodhattam. Fejemet meglocsoltam a patak vizével, a­mi igen jól esett forró homlokomnak. „Mellettem feküdt a kis piros foszlány, mely az érzelmek egész viharát keltette fel bennem. „Biztosra kellett vennem, hogy a szegény Walpurga lezuhant a mélységbe s testét még sem ta­lálhatom sehol. Azt hittem, meg kell őrülnöm. Lázban égő tekin­tetem újra kutatva járt körül, de nem láthattam semmit. „Bizonyosan elsodorta a víz!“ jegyzi meg az erdész. „Már azt is gondoltam magam­ban, hogy talán össze se törte magát Walpurga. Sebes zuhantá­­ban először is a bokor tartotta fel, a bokortól továbbestében pe­dig épp úgy nem zúzta magát agyon, mint én.“ „Nagy Isten!“ kapott e szón Veronika. „Ha életben maradt volna.“ „De’ akkor csak ráakadhatott volna Andris?“ vete ellen az er­dész. „Valószínűbb az, hogy el­sodorta a víz. Nem jártad meg a patak mentét, Andris?“ „De igen! Elmentem egész odáig a­hol egyszerre csak eltű­nik a sziklák között. De ott sem találtam semmit.“ „Hiába minden, nem lehet más­kép, mint hogy a víz elsodorta!“ maradt meg nézete mellett az er­dész. „Jó hogy legalább ennyit is tudunk. De mikép jutottál fel, Andris?“ „Ez volt a feladat legnehezebb része“, felelt a legény. „Kezdetben magam is kerestem a halált ,de ezt a kis foszlányt megtalálva, ég­tem a vágytól, hogy hírt vigyek Walpurga hozzátartozóinak. És most minél közelebb állottam a halálhoz, annál jobban féltem tőle. Borzadálylyal töltött el a gondolat, hogy éhen kell meghalnom ebben a borzasztó mélységben. Minden erőmet összeszedve utat-módot kerestem, hogy kijuthassak e bor­zasztó helyzetből. „Végre hosszas keresés után észre vettem, hogy a meredek sziklafal egy helyen végig meg van repedve. A repedésben, mely körülbelül olyan széles volt, mint egy barázda, vad növények bur­­jánoztak. „Egy eszme villámlott meg bennem, úgy okoskodtam, hogy a növények indáiba kapaszkodva talán felkúszhatok. „Az elhatározást mindjárt tett követte. Neki mentem a repedés­nek s kezdtem mászni fölfelé. Az indák elég erősek voltak s kibír­tak egy embert. „Kimondhatatlan erőfeszítéssel felküzdöttem magam a mélység párkányáig. Szerencsémre ott elég magas fa nőtt, úgy hogy egé­szen felvonszolhattam magam. „Most azonban erőm elhagyott s egy darabig aléltan feküdtem a földön. Folytatása következik ilyik­­ tér. (E rovatban közlöitekért nem vállal felelőséget a szerk.­ Búcsú. Üzletem eladása következtében rövid időn belől utaztam el vá­rosunkból, minthogy összes üz­letfeleimtől, jó ismerőseimtől és barátaimtól személyesen nem bú­csúzhattam el, tehát ez után mondok nekik Isten-hozzádot. Végül igen köszönöm városunk polgárainak hozzám eddig tanú­sított jóakaratát és nekik viszont a legjobbat kívánom. Hun­vásárhely, 1902. szeptem­ber hó 30. Gyólay István és neje.

Next