Népujság, 1942. április-június (15. évfolyam, 74-145. szám)
1942-05-30 / 121. szám
1942. május 30., szombat,népújság Beszélgetés Brüninghaus ellentengernaggyal Három földrészen és hét világtengeren tombol a világtörténelem legnagyobb mérkőzése. Hét világtenger harci eseményei fölött tér mindennap szó nélkül napirendre a «kávéházi Konrád», csak azért, mert a tengeri háború világa idegen világ neki, nem tud mit kezdeni vele. Igen, a haditengerészet külön világ, sajátos hagyományokkal és sajátos romantikával, külön törvényekkel és külön titkokkal. Csábító feladat ezekbe a titkokba betekintést keresni, azonban nem könnyű szakavatott vezetőre találni. Ám, ahol más nem, a vállalkozőszellemmel irányított véletlen még mindig segíthet. Már régóta feltűnt a német sajtóban Brüninghaus ellentengernagy neve, aki a legjobb berlini lapokban szokta szakértelmét csillogtatni. Aki ilyen szívesen forgatja a tollat, az nem akarhat megközelíthetetlenségbe burkolózni, gondoltam reménykedve — és nem csalódtam. Nem mindennapi dolog egy érdemes ellentengernaggyal beszélgetni, Brüninghaus ellentengernagy egyénisége azonban hamarosan felold minden elfogódottságot. Megnyerő, közvetlen modorú öregúr, a katonát csak határozottsága és pontossága árulja el benne. Katonaember nem szívesen beszél politikáról, ezért mindjárt elöljárójában bejelentem, hogy csak tengerésztechnikai kérdésekre kívánok szorítkozni. A tengernagy úr barátságos mosollyal nyugtázza a tartózkodásomat, de azért odaülteti kisasszonyát az írógéphez. Csak azért, hogy megkönnyítse dolgomat — mondja —, de az az érzésem, hogy óvatosságból is. A lehető legártatlanabb technikai kérdéssel kezdem: — Igazié, hogy a sokáig vitán lévő hajókra moszat rakódik le és az ilyen hajókat költséges tisztításnak kell alávetni? — Különösen a forró égöv alatti vizeken a halálesten növények és állatok telepednek meg. A «benőtt» hiuyók veszítenek sebességükből és ezzel harci erejükből is. A benő,t vés ellen mérgező festékanyagokkal szoktak védekezni, a fésülést azonban időnként meg kell újítani ezt a ,munkát pedig csak dokkokban lehet elvégezni . — diktálja Brüninghaus ellentengernagy a feleletet. íme, a naivnak látszó kérdés milyen fontos felvilágosítást hozott. Új megvilágításba kerül az elveszett hongkongi, szingapúri és a megbénított máltai támaszpont jelentősége. Ha az nagy angol— amerikai egységeknek akár évente egyszer is angol, vagy amerikai kikötőbe kell vonulniuk, bizony alig marad sok idejük a messzi távol-keleti vizeken való tartózkodásra, vagy, ha kényszeríti őket a hadihelyzet erre, az időnyereségért harcképességgel kell fizetniök. Úgy látszik, érdemes továbbra is a technikai titkokat feszegetni. Az angol flotta már évek óta üzemben van. Az állandó szolgáltat feltűnően erős elhasználódási folyamatot indít meg, úgyhogy az angol hadihajóknak bizonyára mind gyakrabban van szükségük javításra. Ezek szerint Angliának az elvesztett támaszpontokra ebből a szempontból is még nagyobb szüksége lenne, mint valaha. Nem tévedek tehát, ha feltételezem, hogy ilyenformán a japán flotta számára az angol flottával szemben már maga az is nagy előny, hogy frissen lépett be a háborúba? Brüninghaus tengernagy jóvá- t hagyja az elgondolást és utal arra, hogy Jellicoe tengernagy, az első világháború flottafőnöke a tengeralattjáróháborúról írt sokat emlegetett könyvében maga is panaszos szavakkal emlékezett meg különösen a hajókaravánokat kísérő hadihajók elhasználódásáról. Egyébként, teszi még hozzá a pontosság és teljesség kedvéért, a legénység «elhasználódása» sem elhanyagolható tényező. A haditengerész szolgálata nem gyerekjáték és nincsen olyan viharedzett tengeri medve, akinek ne lenne szüksége tartós üdülésre. Tehát már itt vagyunk a legaktuálisabb kérdésnél, a tengeralattjáróháború kérdésénél. — Miképpen befolyásolja a nappalok hosszabbodása a tengeralattjáróháborút? Nem véletlen, hogy eddig minden nagyobbszabású temgeralattjáróoffenzíva megindítása éppen tavaszra esett? — A tengeralattjáróháborúnak legjobban a hosszú éjszaka és a nyugodt tenger kedvez. A tengeralattjáró ugyanis legszívesebben éjjel, mégpedig elölről támad, hogy a hajó ne siethessen el a torpedó elöl. Nappal nehezebb a hajót megközelíteni, viharos idő-kben pedig nehezebb megelőzni. Ám télen, amikor az éjszakák hosszan- bak, az idő is rendszerint viharo sabb, úgyhogy végeredményben a tengeralattjáró függetlenebb az évszaktól, mint ahogyan sokszor fel szokták tételezni. Az offenzívák meg- indításának idejét nem az év-szak, hanem a hadihelyzet hatét rogta meg. A német tengeralattjárók az év minden részében szerepeltek már nagy sikerrel. A hadijelentésekben gyakran esik szó bomba- és soorpedótalálat következtében féloldalra dőlt hajókról? Milyen mértékben lehet ezeket a hajókat sérülteknek, vagy éppen elveszetteknek tekinteni? — A féloldalra dőlt hajó ágyúinagy egy része a vízre néz, másik része a magasba mered. A magasabb szögbe került ágyúk holttere erősen megnövekszik és ennek megfelelően a hajó harcképessége csökken. Ehhez járul még, hogy a megdőlt hajó kormánylapátja nem merül már el egészen a vízben, így a hajó kormányozhatósága is veszedelembe kerül. A hajó megdőlése tehát nagyon komoly következményekkel járhat, különösen egyszerű tehergőzösöknél, melyeket fel lehet ugyan fegyverezni, költséges megdőléselhárító berendezésekkel azonban természetesen nincsenek felszerelve. Ezzel szemben a hadihajók a betódult vízmenynyiség kiegyensúlyozásával bizonyos határok között megkíséreltetik a hajó harcképességének és kormányozhatóságának helyreállítását. Ez mindenesetre nagy szakértelmet és felelősségvállalást kívánó feladat, ezért csak a parancsnoknak van joga a megsérült oldal ellentétes pontján való vízrebocsátást elrendelni. Nehéz művelet, mely megizzasztja bizony a parancsnokot. «Bizony?» Talán Brüninghaus ellentengernagynak is volt már dolga ezzel a művelettel! — Tud Tengernagy úr saját tapasztalásból is példát mondata? Igen, Brüninghaus tengernagy valóban nem mindennapi példára tud hivatkozni. A skagerraki csatában a parancsnokságom alatt álló «Königg» csatahajó, a német zöm étőhajója, tíz súlyos találatot képett, köztük oldalt elől egy 18 centiméteres találatot az oldalpáncélzat alatt, amely felrobbantotta az egyik lőszerkamrát. A betóduló víz négy fokkal döntete meg a hajót. Csata közben nem veszélytelen az ilyesmi — előtt lehet egy újabb találat és a súlyú gyarapodás következtében egyébként is mélyebbre süllyedt hajóval hamarosan végleg búcsút mondhatunk a világnak —, ha azonban nem akartam magamat szégyenszemre kivonni a csatából, meg kellett kockáztatnom: elrendeltem a jobboldali hátsó rekesz megnyitását. A hajót csakugyan sikerült majdnem teljesen egyensúlyba hozni és a «König» harcképességét visszanyerve továbbra is csatába maradhatott. Brüninghaus tengernagy, ha magáról van szó, szófukar ember* csak annyit mond, amennyi a példa megértéséhez szükséges, azonban ennyi is elég. Tehát a skagerraki csata egyik csatahajóparancsnokával ülök szemben. Nem tudok a gondolattól elszakadni és míg a következő kérdésre diktálja a választ, inkább az embert figyelem már benne. — Mi a magyarázata a apak, hogy angolok a sok lesújtó kritika ellenére — itt van például Yarnell amerikai tengernagy kíméletlen leleplezése — nem tudták megvalósítani a három fegyvernem szoros együttműködését? Nem lenne-e túl merész az az állítás, hogy mindhárom fegyvernem tökéletes együttműködését nagy mértékben először a japánok valósították meg? Vájjon a légihaderő színrelépése nem forradalmasította-e a tengeri stratégiát oly mértékben, hogy az angol hadiflotta, mely eddig egyedül is fenn tudta tartani az angol világbirodalmat, alégiflotta által elégtelenné vált? Brüninghaus tengernagy csak egy röpke pillanatig gondolkozik és már kész is a válasz: — Az angolok jól értenek a rögtönzéshez, a legapróbb részletekig kidolgozott és átgondolt hadműveletekhez azonban nincsen érzékük. Ez a helyzet most is és ez volt például az 1915. évi gallipoli kudarc végső oka is. A hadsereg és tengeri haderő együttműködése a kívülálló részéről elképzelhetetlenül, gondos élőmunkát kíván, legelső alapfeltételül pedig egységes vezetést és jól összefogott szervezettséget. Erre az igazságra — természetesen már későn — az angolok és amerikaiak is rájöttek. Sir Gerald Ellison, a szerencsétlen vállalkozás angol történetírója könyvének jellemző módon ezt a címet adta: «The Perils of Amateur Strategy» (Az amatőrstratégia veszedelmei), Poulson amerikai kapitány pedig minden haditengerészetnél nagyrabecsült művében (The Dardanelles Expeditions) e szavakban összegezte ítéletét: «Nagyon kétséges, hogy még maga Nagybritannia is át tudna élni még egy világháborút és egy második Churchillt.» Nos, a második világháború már itt van, mégpedig ugyanazzal a Churchillel súlyosbítva. Ez elég magyarázat arra, hogy miért mondott a most folyó háborúban eddig minden nagyobb angol vállalkozás csődöt. Ha az angolok erejét már a halditengerészet és szárazföldi hadsereg együttműködésének megszervezése is meghaladta, a nehézségek a légihaderő színrelépésével természetesen még jobban megsokasodtak számukra. Olyan tökéletes precizitással kidolgozot és végrehajtott kombinált vállalkozásra, mint amilyen német részről a balti szigetek elfoglalása és japán részről az ottani szaksajtó beismerése szerint erre a mintára megszervezett csendes HAZAI KIKÖTŐBE ÉRKEZIK A TENGERALATTJÁRÓ virágcsokrokkal fogadják a híradó-fényképészt, aki oly sok drámai filmképet készített az U-hajó dicsőséges útján. 5. (M