Vasárnapi Hírek, 1990. július-december (6. évfolyam, 26-52. szám)

1990-07-01 / 26. szám

Kontinensnyi ország Összesűrített történelem Nem tudom, hogy a kedves olvasó különösebben érdek­­l­­ődik-e aziránt, ha valamelyik cikkíró születésnapot ünnepel.­­Mentségemként legföljebb azt hozhatom fel, hogy nem magán­­személyről kívánok megemlékezni, hanem egy országról, amelyhez igen mély kapcsolatok fűznek. Talán úgy is fogal­mazhatnám, hogy ha Magyarországot édesanyámnak tekintem, akkor Kanada, amit felnőtt korban már önként választottam, ez a feleségem, de azt, már mi tagadás, nehéz lenne meghatá­rozni, hogy melyikkel alakult ki mélyebb kötődésem. Ez a Kanada ma, vasárnap ünnepli születésnapját. Fiatal ország. Százhuszonhárom esztendős és talán ennek köszönheti azt a szerencséjét, hogy még jelentős történelme sincs. Ez az óriás méretű Kanada őslakossággal alig-alig büsz­­­kélkedhet, annál több a be­vándorlója s így születésnapi köszöntőként először azt kelle­tne megemlíteni, hogy ezek a­­bevándorlók példás békesség­­­­ben élnek egymás mellett. A­­ két alapító nép, az angol és a francia mellett néha milliós számokban, de mindenképpen több százezres csoportokban élnek egymás mellett ukránok és kínaiak, olaszok és filippí­­nók, spanyolok, görögök, né­metek, magyarok — lehetetlen mindet felsorolni. Közös tulaj­donságuk az, hogy kivétel nél­kül mindegyik őrzi azt a kul­túrát, legtöbb esetben még nyelvet is, amit magával ho­zott. Az ország legszebb jel­lemzője pedig az, hogy ezt sen­ki nem kívánja elvenni tőlük,­­ sőt a hivatalos politika úgy véli, minél több a népi jelleg­­­­zetesség, annál gazdagabb az ország. Egy olyan országot ünnep­iek, ahol nem kötelező hazafi­nak lenni. Nemcsak a Haza­­ffy­ságot nem kívánják, de­­ még az egyszerű honhoz tarto­zási érzést sem, megelégszenek azzal, ha mindenki tisztesség­gel tartja be az alkotmány — nem is annyira betűit mint in­kább — szellemét. Én már vagy hét éve éltem ott, amikor először hasított belém a gon­dolat: most már értem a de­mokráciát. Ez akkor történt, amikor a 9 és fél milliós lélekszámú On­tario tartomány parlamentjé­ben akadt dolgom. Lehet, hogy hihetetlennek hangzik, de a parlament kapuit senki nem őrzi. Bent a hatalmas aulában egy hosszú asztal mögött ül­nek az elirányító kisasszonyok és ezekhez minden alkalom­mal még egyetlen szál rendőr is csatlakozik. Mit lehet tudni, hátha mégis adódik valami. Mikor azonban én beléptem, éppen kávészünet volt, tehát egyetlen tisztviselő sem ült a helyén. A hosszú asztal legvé­gén, háttal a bejáratnak, lábát lóbálva üldögélt egy férfi és telefonált. Odaléptem mögé, várva, hogy befejezi. Megérez­te, hogy nézik, hátrafordult. Bill Davis volt, Ontario akko­ri miniszterelnöke. Rám né­zett, aztán egyszerre csak mo­soly derült az arcára és így szólt: Szervusz, Gyurka, miben segíthetek? .Elképedtem. Én ugyan tud­tam, hogy ismerem a minisz­terelnököt, mert egy alkalom­mal egy fogadáson ott álltam a hosszú sorban, amikor minden résztvevővel kezet fogott és titkára egy papírlapról felol­vasta a neveket. De hogy ő ismerne engem, az teljesen va­lószínűtlennek hangzott. Persze hogy nem is ismert. Csak éppen demokratikus or­szág politikusa lévén tudta, hogy minden szavazat fontos és nagyon meg kell becsülni ezeket a különböző etniku­mokhoz tartozó embereket, mert sohasem lehet tudni, hogy a legközelebbi választá­son mennyi szavazatot tudnak hozni. Ezért, ha mást nem is, az arcokat és a keresztneveket igyekezett megjegyezni. Ha megkérdezték volna tőle, hogy én tulajdonképpen ki is va­gyok, valószínűleg úgy vélte volna, hogy az ukránoknak valamelyik pópája. Ez a kis epizód mély nyomo­kat hagyott bennem. Akkor döbbentem rá ugyanis, hogy a demokrácia nem a törvé­nyekben rejlik, hanem az em­berek zsigereiben, és iga­zán valahol csontvelejük­ben. És ahol ez megvan, ott az emberek jól érzik magukat és a kellemes érzés — nos, ez tu­lajdonképpen a demokrácia. Ezen a születésnapon — jú­lius 1-jén — tulajdonképpen az ünnepeltnek járna az üd­vözlet. Én, a pillanatnyilag idegenbe került fia, a távolból Kanada nemzeti ünnepe ar­ra emlékeztet, hogy 1967. jú­lius elsején a brit parlament által elfogadott észak-amerikai törvény értelmében létrejött Kanada dominium. A XVI. század elejétől francia befo­lyás alatt álló, majd 1963-tól az angol gyarmati részekkel kiegészülő terület ezzel egy­séges állammá alakult, amely a brit birodalom önkormány­zattal rendelkező országa lett. Kanada 1931 óta a nemzetkö­­zösség független tagja. Kana­da ma a világ egyik legfejlet­tebb országa, a gazdasági fej­lettség mutatói tekintetében alig marad el az Egyesült Ál­lamoktól. Demokratikus politikai in­tézményei mintaszerűen mű­ködnek. Nemzetiségi politiká­ját, mint ezt a francia nyel­vű Quebec tartomány helyze­te is mutatja, a tolerancia jel­lemzi. E ponton említhető meg, hogy a több tízezer ma­gyar származású kanadai min­taszerűen beilleszkedett az or­szág demokratikus rendjébe és Kanada volt az, amely a nem­zetközi diplomácia fórumain hazánkkal együtt kezdettől ki­állt az erdélyi magyarság jo­gai mellett. A nemzeti ünnep alkalmából Derek Fraser, Kanada nagy­követe fogadást adott budai re­zidenciáján, szeretnék egy ajándékot eljut­tatni. Azt, hogy amíg szülőha­zámban töltöm az időmet, mindenhol és mindenkinek el­mondjam, hogy ez a távoli or­szág az, amit példaképnek kell tekinteni. Én a kis szülőha­zámnak, Magyarországnak is azt kívánom, hogy az 1100 éves történelme ellenére ké­pes legyen kialakítani egy olyan szellemiséget, mint ami­lyen a 123 éves Kanadáé. Egri György Az albán Adrián (1.) A sós vízben nem él meg a poloska Ha tavaly ilyenkor valaki azt jósolja, hogy 1990 nyarán több ezer magyarral Albániában vakációzhatok, ezt körülbelül olyan reálisnak tartottam volna, mintha azt ígéri meg, hogy jövőre az NDK-ban állomásozó szovjet csapatok nyugatnémet márkában fogják kapni a zsoldjukat. Ennyit arról, hogyan múlhatja felül a valóság a legvadabb­­képzelőerőt. Az egészben volt valami ir­reális. Gigantikus, százon felü­li turistacsoport, az alig ismert Amitours szervezésében, fele részben fért csak fel a menet­rend szerinti járatra, a másik fele különgéppel indult Tira­nába. És hetvenperces repülés után, micsoda fogadtatás! A „welcome drink”-et (narancs­létől Campariig) a tranzitváró­ban szolgálták fel, melyet du­gig megtöltöttek a magyarok. Bizony itt szokatlan ennyi utas, hiszen egész héten össze­sen fél tucat járat landol Ti­ranában. Vasárnap reggel mintha egy álomba ébredtünk volna bele. A szerencsés többségnek vég­telen kilátás az Adriára, a pál­mákkal, leanderekkel ékes partra, a többi szállodára. A többieknek szerény kukkantás Durazzó legszélére, hol az or­szágúton ember, juh, kecske, szamár bandukol, és időnként szétesni készülő, zsúfolásig telt rozzant buszok dudálnak. Szo­báink szerények, nézzük a für­dőszobát, mintha birkapásztor csempézte volna, kissé egye­netlen. Reggelihez lemenet : megcsodáljuk a porszívót he­­­­lyettesítő cirokseprűt és vizes rongyot a takarítólányok kezé­­­­ben és alig várjuk, hogy Kos­suth „tengerre magyar!” fel­szólításának eleget tehessünk. Aztán mégis győz a kíván­csiság — meg reggel a víz is hűvös még —, inkább becser­késszük új otthonunk környé­két. A szállodasor öt hotelból áll, ebből egyet éppen átépíte­nek, egyben csak albánok lak­nak, így összesen négyszáz külföldi élvezheti egyszerre Durazzó vendégszeretetét. Al­bán idegenvezetőnk, Tömör (magyarul a pesti TF-en tanult meg az ötvenes években) maga is Durazzónak mondja Albánia legnagyobb kikötőjét és nevet­ve teszi hozzá, ne is erőlköd­jünk az albán változattal, mert a magyaroknak úgysem sike­rül. Idén mi vagyunk itt a leg­nagyobb számban, megelőzve a svájciakat, angolokat, némete­ket. Ezen a héten is két iroda vendégei érkeznek ide s igen gyorsan kitanulják a kettős albán árfolyam előnyeit. Há­rom forint egy lek, de hét lek egy dollár, s az összes éttermi és kávéházi árak az utóbbi arányra épülnek, így ihatunk tizenöt forintért nyugati do­bozos sört, vehetünk egy cso­mag Dunhill cigarettát har­minchatért (amíg a készlet tart). A közeli zöldségpiac árai lázba hozzák a csoport vállal­kozóit. Egy kiló paradicsom öt forintba kerül, s valamelyi­kük kiszámolja, ha lejön egy hűtőskamionnal, a rakományt nem is Pestre hozná, hiszen itt meggyűlne a baja a zöldsé­ges maffiával, hanem átvinné Ausztriába és egyetlen fuvar nyereségén kicserélhetné a ko­csiját. Végre lejutunk a parti fö­venyre. Szállóink előtt a ho­mok a külföldi turistáké. Tá­volabb az albánok sűrű tömeg­ben. Egy-egy baráti társaság felfordított kerékpárjaival ke­rít magának némi területet. Fociznak, fürdenek, aki a ma­gyarok közül átsétál köztük, jelenti, hogy ebben az ország­ban nem kapható dezodor. WC-ik, tusolok nincsenek, de van bunker és tenger, mind­kettő megteszi. A Hotel Adriatika előtt ott az egész tiranai magyar koló­nia, barátságosan elvegyülve az újonnan érkezettekkel. Föl­szerelnek megannyi hasznos tanáccsal az egyhetes tartózko­dásra. Magam inkább az albánok­kal ismerkedem. Szívesen ba­rátkoznak és feltűnően sokan tudnak idegen nyelven. S bi­zony feltűnik az is, hogy tár­saságban mennyire ragaszkod­nak a vezércikk-szöveghez. De a tenger rájuk is varázsos ha­tást tesz. Jól beúszunk, s ak­kor megnyílnak, őszintén be­szélnek, mohón kérdezősköd­nek. Úgy látszik, a „poloskák” nem élnek meg sós vízben. Köröspataki Kiss Sándor (­Koppány György feltétele) Tengerparti strand — bunkerekkel Belfast: Rendőrhalál Egy ismeretlen fegyveres szombat délben Belfast bevá­sárlóközpontjában közvetlen közelről tüzet nyitott két rend­őrre. Az egyik a helyszínen, a másik kórházba szállítás után meghalt. A tettesnek sikerült kereket oldania. A merényle­tet az Ír Köztársasági Hadse­reg (IRA) tagja követte el. (AP) ♦ Rembrandt Éjjeli őrjárat című képe visszakerült az amszterdami Rijsk múzeumba, kevesebb mint egy hónappal azután, hogy egy elmebeteg férfi kénsavval leöntötte. A „merénylet” ellenére nem ter­veznek különösebb biztonsági intézkedéseket a múzeum ve­zetői.­­ Elképesztő összegért — több mint 14 millió dollárért — kelt el egy csaknem 60 éves, Bugatti Royale típusú autó Nagy-Britanniában — írja a The Sunday Times. Az 1931- ben, Olaszországban gyártott, háromtonnás luxuscsodát ja­pán üzletemberek egy csoport­ja vette meg. A Bugattinak ebből a típusából mindössze hat darab létezik — ezért nem véletlen, hogy az ár a legma­gasabb summa, amit gépkocsi­ért a világon valaha is kifi­zettek. A korábbi abszolút ár­­rekordot egy 1963-as évjáratú Ferrari GTO tartotta, 13 mil­lió dollárral. ♦ Marion Brando lánya, Che­yenne, Tahitiba repült, hogy ne kelljen tanúskodni fétestvé­­re ellen, aki agyonlőtte barát­ját és hamarosan megszüle­tendő gyermeke apját. ♦ Veszekedő telefonos szol­gálatot létesítettek házaspárok számára a családi feszültség feloldása érdekében Mel­­bourne-ben. Céljuk az, hogy perpatvaros napokon az élet­társ helyett nekik boruljon ki mindenki. Úgy tűnik, az öt­let nem rossz: naponta leg­alább száz szitkozódó telefon­­hívásra válaszolnak. Te vagy a végzetem... Végzete lett s túl eredmé­nyes fogás egy tolvajnak To­kióban, a feltört automaták­ból szerzett pénzes zsákokkal , hogy megmeneküljön az őt üldöző rendőrök elől — beug­rott a folyóba. Csakhogy a ne­héz zsákok lehúzták. A nyo­mában loholó rendőrök men­tették ki, de az újjáélesztési kísérletek ellenére már nem sikerült megmenteni a — szó szerint — nehézfiút. ♦ Joan Collinsot kitiltották az ascoti versenypálya királyi páholyából. Az indok nem szoknyájának hossza, nem ka­lapkarimájának szélessége vagy egyéb hasonló ok volt, hanem az, hogy rossz belépőt mutatott fel. Sokat nem vesz­tett, mert Diana sem volt ott a derbyn. William herceg ép­pen akkor tartotta 8. szülik napját a londoni állatkertben. ♦ Kártérítést követel a mo­nacói hercegség a Void című hetilaptól, mert egy cikkükben megírták, hogy Stéphanie fel­bontotta jegyességét — pénz­ügyi okok miatt — Jean-Yves Le Farrel. A fiatalember pe­dig azért perelte be a lapot, mert azt állították, 1985-ben egyhavi börtönbüntetésre ítél­ték.­­ A trópusi erdők megvé­dését oktató fakultás nyílt meg Costa Ricában. A maga nemében ez a világ első ilyen kora. A Pravda karikatúrája — Mi van, a te székedre is pályázik valaki? Brezsnyev imádta a pornót és tiltotta a szexet Mi az a szex? Valami új? „A Szovjetunió­ban nincs szex” — tiltakozott felhábo­rodva egy idős moszkvai hölgy egy televíziós vitaműsor­ban. Mihail Janeckij, a népszerű humoris­ta azonnal közbevá­gott: „Szex? Mi az? Valami új? Vagy va­lami olyasmi, amit öröktől fogva csiná­lunk?” A szexualitás egé­szen a legutóbbi idő­kig tabutéma volt a Szovjetunióban. A hivatalos propagan­da a nyugati ideoló­gia terjesztésének egyik eszközeként mutatta be, kísérlet­ként arra, hogy „tönkretegyék, meg­rontsák” a szovjet ál­lampolgárokat. A szexuális témájú uta­lások egyet jelentet­tek a pornográfia terjesztésével, és a „terjesztők” öt évig terjedhető börtön­­büntetés kockázatá­val néztek szembe. Újabban azonban változik a világ a Szovjetunióban. A negyvenmillió néző által figyelemmel kí­sért „Vremja" című híradóműsorban egyszer csak a bemondó így szólt: „És most van egy­­meglepetésünk az önök számára. De kérjük, előbb küldjék ki a gyermekeket.” A képer­nyőn megjelent egy villámgyorsan író mezte­len gépírónő. Még egy éve az ilyenfajta élve­zet emberek tucatjainak az állásába került volna — ma viszont „csupán” néhány „reak­ciós” tévénéző dühödt telefonálását váltja ki. A szexualitás hamarosan törvényes helyet sze­rez magának a médiákban. Valódi forrada­lomról van szó, amely átalakíthatja a gon­dolkodásmódot. Nemrégiben egy szovjet hetilap, „A család” közölt egy sorozatot, lényegében a szexuális felvilágosítást. A közvélemény konzervatív részének nyomására azonban a sorozatot le­állították. Pedig a szexualitás — ugyebár — létezik, és létezett: még Brezsnyevről is plety­kálták, hogy imádja a pornográfiát, dácsájá­ban az íróasztalfiók tele van pornómagazi­nokkal. Az Ulrajt (az ALI right szabad „ferdítése”) című szamizdat (szovjet kulturális folyóirat), amelyet titokban terjesztenek Moszkvában, ironikus és humoros írásokat közöl a fiata­lok szexuális szenvedélyeiről. Ismert rockze­nészekkel készítettek interjút, az Obermani­­ken együttes interjúja tipikusnak mondható: az „új erotikus” együttes dalai a szuperszexu­ális szenvedélyt, a hideg érzékiséget, a meg­lehetősen esztétizáló magatartást tükrözik, minden abból fakadó tapasztalat híján. Megkérdezték tőlük, mit jelent a kommu­nizmus. A válasz: „A sarló és a kalapács a párzást jelképezi”... „A szovjet társadalom teste már majdnem elérkezett az orgazmus­hoz oly sok évi intenzív maszturbálás után” ... „Lenin nagy formátumú politikus és óriási szexszimbólum volt, ő itatta át a szerencsétlen orosz földet a kommunizmus­sal.” A szexuális felszabadítás lelkes harcosai már szebb jövőről álmodhatnak. Előkészület alatt áll a Playboy szovjet változata (Adam címen), valamint egy „Je t’aime” című férfi­női erotikus magazin is.

Next