Vasárnapi Hírek, 1991. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1991-06-09 / 23. szám

Június 4-én az Operaházban megesett, ami korábban sehol, 86. életévében jévó szerző mű­vének volt az ősbemutatója (másnap a másik szereposz­tásé). Farkas Ferenc, Márai Sándorral történt többszöri le­vélváltás után 1982-­ben, 78 évesen fejezte be az emigráns nagy magyar író „Egy úr Ve­ Marad egy emlék lencéből” című verses játéká­nak hangszerelését — s lám, nemcsak a könyveknek, ha­nem a zenedrámáiknak (és a zeneszerzőknek) is van sorsuk: az agg komponista kilenc év után, említett korában hajol­hatott meg a közönség előtt. Más jeles idős művészek si­kerének is örülhettünk a be­mutatókon. Párma grófja- Grófnéja-Casanova „Marad egy emlék” végkicsengésű tör­ténete zenés-verse® közlésé­nek rendezője Vámos László, pompás 18. századi jelmezei­nek tervezője a hivatás doyen­je. Márk Tivadar (a fiatalok: Kovács János és Török Géza karmester. Csikós Attila szín­padtervező). A mű Farkas Ferenc bizton­ságosan használt sokféle hang­vétele közül a verses dizamo­­letthez leginkább illőt és leg­korszerűbbet reprezentálja. Nem könnyű anyagiát a zene­kar és az énekesek nagyigé­nyű­en, szépen szólaltatják meg. Berczelly István, Kovács Annamária, Rozsos István, Mészöly Katalin, Takács Ta­mara, Ulbrich Andrea külön említése indokolt. Gárday Gá­borról (Casanova) operettes pályafutásának kezdetén álla­pítottam meg, hogy jelentős operaénekessé válhat. Azzá vált. Nagy hangsúllyal eme­lem ki a Grófné lélektanilag ,.mázaisan” összetett szerepét másként­ másként formáló­­éneklő Zempléni Máriát és Dénes Zsuzsannát. Zempléni hangjának vivőereje, Dénes drámai színe, játékkészségük jelentős művészi érték. Rajk András (MTI-fotó: Földi Imre) Gárday Gábor és Mészöly Katalin az új opera főszerepeiben Nyári vigadó Pompás nyári programot kí­nál a hazai és a külföldi kö­zönségének a Pesti Vigadó is. A júniust a komolyzene, a jú­liust inkább a könnyedebb mű­fajok fémjelzik, az augusztus pedig, bár az egész nyári idényt átszövi, teljes egészében a folklórmuzsikáé. Kedvcsinálónak csak néhány koncert a gazdag kínálatból. Június 12-én kezdődik a Li­geti András karnagy vezette Magyar Rádió Szimfonikus Ze­nekarának immár hagyomá­nyos, ötrészes nyáresti kon­certsorozata, remek darabok­kal (köztük egy magyar ősbe­mutatóval), szólistákkal és di­rigensekkel. Gershwin- és Kál­mán Imre-, no meg Beetho­ven- és Liszt-művek: ezek már a Magyar Szimfonikus Zene­kar repertoárjából valók. Két Beethoven-koncert különösen ígéretes: a VIII. szimfóniát június 5-én, a IX.-et pedig 7- én Medveczky Ádám dirigálja. Jeles eseménynek ígérkezik a Budapesti Szimfonikusok jú­nius 26-ai Csajkovszkij-koncert­­je is, a b-moll zongoraverseny­nyel (szólista:­­Tandó Jenő) és az V. szimfóniával. A fajsúlyos könnyűzenét a Benkó Dixieland Band szol­gáltatja egy könnyed sorozat­tal (két alkalommal a világ­hírű amerikai bendzsóssal, Buddy Wachterrel), de július­ban Szakcsi Lakatos Béla és vendégei is pódiumra lépnek, és e hónapban lesz egy nosz­talgikus slágerest is Majláth Júlia szerzeményeiből. A nyá­ri kínálatot színesítik a Ma­gyar Állami Népi Együttes lát­ványos gálaműsorai: a mai vigadóbeli nyitókoncertet is ez a gárda adja. (A júniusi, jú­liusi, augusztusi programok ki­vétel nélkül mind este nyolc órakor kezdődnek!) —lád— Zsöllye Az elmúlt héten több színházunkban évad­záró társulati ülést tartottak. Ezek általában nem voltak felhőtlenek. A Budapesti Kamara­­színházban például a színészeknek azt kellett tudomásul venniök, hogy jelentős leépítés, létszámcsökkentés lesz. A Nemzeti Színház­ban pedig súlyos anyagi helyzetbe kerültek; ha nem kapnak sürgős segítséget, a követke­ző évad indítása is bizonytalanná válik. A múlt hét szomorú szenzációja még Markó Iván felmondása. Sokan úgy vélik: a hely­zet végleges, Markó Iván és a Győri Balett útjai elválnak. A legtöbben azonban — akiket a magyar balettművészet helyezete nyugta­lansággal tölt el — reménykednek, hogy a sza­kítás talán mégsem visszavonhatatlan. Ami pedig az idei szezon utolsó színházi bemutatóit illeti: Farkas Ferenc új operáját, amelyet Márai Sándor verses drámájának szö­vegére írt, az Operaház mutatta be. A Buda­pesti Kultúrpalotában a GNM, azaz a Goór Nagy Mária Színésztanoda fiatal színésznö­vendékeinek vizsgája okozott örömteli perce­ket. Zürichi felütés A Zürichi Opera Factory vendégszereplése a Várszín­házban a Kortárs Zenei Fesz­tivál végén mind az eseményt, mind a teljesítményt tekintve alighanem modellértékű, s az egész rendezvény pél­damutató. Alapítója (Zürichen kívül Sydneyben és London­ban is) David Freeman, egyút­tal rendező is, aki az ugyan­csak alapító Brenton Lang­bein karmesterrel együtt ausztráliai származású. A töb­biek születtek, tanultak, mű­ködtek Ausztráliában, az USA-ban, Angliában, Auszt­riában, Franciaországban, Né­metországban és Itáliában. Je­lentékenyebb részük Svájchoz, Zürichhez kötődik, illetve ott más városokhoz, kantonok­hoz is. A tizenötödik évébe lépő társulat — immáron nemzet­közi hírnévvel és egy Drezdá­tól Prágán, Budapesten, Belg­­rádon és Szófián keresztül ívelő turnéból részesülve — a zürichi származású és életének jelentékeny részét ott is töltő Rudolf Kelterborn Júlia című kamaraoperáját játszotta el, mintegy beteljesítette az együttes és a kísérleti opera­­játszás legfőbb célját: a régi­nek és az újnak a keverését, váratlan hatásokkal. A zene Stravinsky és Alban Berg nyomdokain halad, a dráma építkezése montázs, sőt kifeje­zetten kollázsszerű. Három Júlia-történet figurái, szituá­ciói Shakespeare Rómeó és Jú­liájából, a svájci német (zü­richi) Gottfried Keller A vi­déki Rómeó és Júlia című el­beszéléséből, valamint egy mai palesztin Rómeó és iz­raeli Júlia történetéből keve­rednek össze. A szereplők: C. G. Downing, Klaus Lapins, D. Aldred, F. Raviola, J. P. Ger­ber és még többen mások erő­teljes, kifejező játékkal, na­gyon kulturált, jól képzett hanggal, a több hangszeren is játszó (tizenegy tagú zenekar­ról van szó) muzsikusok nagy stílusbiztonsággal vitték szín­re a sokmondanivalójú és ösz­­szetevőjű modern zenedrámát. Ennek fényében becsülhetjük igazán sokra a fesztivál olyan rendezvényeit, produkcióit, mint a Mavra, a Nárcisz és Echo, a Nomád ének, az In Sol, a Stációk és a Kapolcsi opera. B. J. Koós János-kettős Kinn vagyunk a vízből címmel tegnap este gálaműsort közvetített a Vígszínházból a televízió. De a produkciónak más címet is ad­hattak volna: Benn vagyunk a zsákban — Kinn vagyunk a zsák­ból. Az előadás persze nem volt zsákbamacska jellegű. Azaz . . . Koós János például ezúttal olyasmire készült, amire eddigi pályafutása során egyszer sem vállalkozott. Hátára kellett vennie Kalmár Magdát, azaz Gildát a Rigolettóból, méghozzá zsákostul. A nagy kérdés az volt, hogy el­bírj­a-e a terhét, de ami talán még ennél is boszorkányosabbnak tűnt, le tud-e menni vele a lép­csőn, és a zsák menet közben nem szakad-e ki? A produkció olyan izgalmat vál­tott ki, hogy a kulisszák mögött szereplésükre váró színészek is mohó kíváncsisággal figyelték Koós teljesítményét. Elérkezett a nagy pillanat. Kal­már Magda a sötétben belépett a zsákba, feje fölé húzta és lassan rádőlt Koós Jánosra, aki kissé előrehajolt, hogy így segítse a „zsákos utazást”. Aztán felcsen­dültek az ismert dallamok. Koós Rigolettó sárga-piros csíkos ruhá­ban, a fején piros parókával, a hátán Rigolettó púpjával és a zsákba bujtatott Kalmár Magdá­val az emelvény tetejéről lassan, lépésről lépésre, lépcsőről lépcső­re lépve indult a színpad közepe felé. Húsz lépcsőfokon át cipelte a zsákba rejtőző énekesnőt, mi­közben Rigolettó fájdalmáról éne­kelt. Aztán egy villanás, a zsák le­omlott, és kék-fehér ruhában, térdharisnyában, szőke varkocsok­­kal, nagy masnival a hajában ott állt — Kalmár Magda. Ilyen súlyosan kezdődött, majd vidáman ért véget a színészek opera-pop vetélkedője, amelynek érdekessége, hogy Koós János ket­tős szerepben volt jelen. Nemcsak előadta, de ő maga írta is a je­lenetet. Az nem derült ki, hogy a kettő közül melyik volt szá­mára nehezebb, de a televízió jó­voltából százezrek láthatták: mindkettő remekül sikerült. Békés Attila Tapsözőn a „Csehó”-nak Jelentős számú és mindvé­gig igen lelkes közönség je­lenlétében péntek este a Bel­városi Kultúrpalota színpa­dán tartották évzáró vizsga­előadásukat a Gór Nagy Má­ria (GNM) Színitanoda nö­vendékei. Bő két órán keresz­tül 21 fiatal lány és fiú állt a publikum vizsgáló tekinteté­nek kereszttüzében. A jelen­lévők közül bizonyára nem­csak a krónikás játszott a gondolattal: 10-15 év múlva melyikükről mondhatjuk majd el, hogy sikerrel vették az aka­dályokat és — addigra — sike­rült felküzdeni magukat szín­művészetünk élvonalába? A feladat, amely elé az eljövendő Rómeó és Júliákat állították összetettebb is, bonyolultabb is volt a hagyományos színész­vizsgáknál. Paul Foster és John Braden westernmusical­­jében kellett helytállniuk. A legtöbb, amit ezekről az ifjú színészjelöltekről el­mondhatunk : csapatmunkát végeztek. Úgy tűnt, mintha már nagyon régóta dolgoztak volna együtt. Néhányan közü­lük, akiket a főszerepben lát­hattunk, igen jól mozognak, kitűnően énekelnek, táncolnak, s noha a prózai szövegmondás­sal még nincs is minden tel­jesen rendben (itt-ott észre­vehető a hadarás, némelykor a felületesség is felróható ne­kik), de hát lehet-e ezen cso­dálkozni? Azt viszont már most lehetetlen nem észreven­ni, hogy valamennyien ráter­mettek és újabb erőpróba elé állíthatók. Talán nem egészen igazságos, ha a 21-ből csupán két nevet emelünk ki, de Xantus Barbaráról és Zá­­vodszky Noémiről máris el­mondhatjuk, hogy meglepe­tést okoztak. (Nol) Beugrás... vagy beugratás? Ponchielli Gioconda című operájá­t két szereposztásban játssza az Erkel Színház. Az elsőben Misura Zsuzsa alakí­totta a címszerepet. Ma este pedig a második szereposztás mutatkozik be. A címszerepet ezúttal Szendrényi Katalin énekli. Aki­k ott lesznek az előadáson és megveszik a Pes­ti Műsort, meglepve értesül­hetnek a „beugrásról” — a címszerepet ugyanis Legalábbis a közönség tájékoztatása sze­rint — ismét Misura Zsuzsa énekli. Ha ennek ellenére a színpadon mégis Szendrényi Katalin jelenik meg és a ne­héz drámai szólamot ő fogja tolmácsolni, ez minden bizonnyal Misura Zsuzsa hír­nevét is tovább erősíti majd. És Szendrényi Katalin legfel­jebb búsulhat, mert nem elég, hogy eredetileg ő lett volna az első szereposztás Giocondája (onnét titokzatos módon „ki­fúrták”), most még a bemu­tatkozását is elhallgatják. Akik az operai berkekben nem benn­fentesek, joggal hihetik, hogy ezúttal is Misura Zsuzsát hall­ják, nem valószínű ugyanis, hogy az előadás kezdete előtt az Operaház részéről a „nyom­dai” tévedésre bárki is felhív­ja majd a figyelmet. Noha a művészetben kötelező udva­riasság ezt mindenképpen in­dokolttá tenné. (n) Picasso A Legújabbkori Történeti Múzeumban nyílt meg a Lud­wig Múzeum bővített anyagá­nak második, állandó kiállítá­sa, a Budavári Palota A épü­letében. Irene és Peter Ludwig nagy­lelkű adománya révén az aacheni Ludwig Alapítvány már 1987-ben­­bemutatkozott a Magyar Nemzeti Galériában, ennek termő folytatásaként jött létre 1989 tavaszán Buda­­pesten a Ludwig Múzeum. Most ez a kortárs európai tö­rekvéseket bemutató képző­­művészeti anyag a Magyar Nemzeti Galéria magyar al­kotásaival kiegészülve átköl­tözött az A épületbe, ahol 142 festő és szobrász 178 műve fo­gadja a közönséget — az új képi elgondolások világpano­rámája. Jelentős gyűjtemény ez: a kölni múzeumhoz hasonlóan itt is főműveket üdvözölhe­tünk Picasso, Ollenburg, Rai­nes, Tinguely, Rauschenberg munkásságából. A magyar al­kotások nem puszta kiegészí­tések. Minőségük révén jelzik és társai az általunk, meghódított új avantgárd árnyalatokat, annak széles zónáját Kondor Béla, Korniss Dezső, Kokas Ignác, Deim Pál, Erdély Miklós, Fe­hér László, Hantai Simon, Lakner László, Haraszty Ist­ván, Keserű Ilona, Mazzag István, Tóth Menyhért, ef Zámbó István, Samu Géza, Molnár Sándor, Török Richárd és mások közreműködésével. Pazar fölvonulás ez, meggyőző kezdeményezések tárháza. A műveket mérlegelve érzékel­jük, nem maradtunk le Euró­­­­pától. A Ludwig Múzeum, most új, de nem végleges helyére ke­rült. Reméljük, sikerül még egy lépéssel előbbre jutni, s bekopogtatni a Sándor palo­tába. Van még egy feladatunk, az, hogy a magyar realista kortárs képzőművészet múzeu­mát is létrehozzuk ,a Buda­vári Palotában. Nem egyszerű ellenpontként, hanem a szép­ség egy másik tartományának feltárásaként. Losonci Miklós Tárlatunk Somogyi József : Bartók IV. A pajzsra emelt mester Mesés, kedélyes, bensőséges, ezerszínű színjáték, egy csodá­latos forgószínpad forgatagába kerültünk az elmúlt hét végén Somogyi József társaságában. Három felvonásban, három színtéren, háromféle hangsze­relésben, közjátékokkal gazda­gon megtűzdelve zajlott a 75 éves mester köszöntése, szüle­tésnapja tiszteletére. Az volt ebben a három felvonásban a különösen megkapó, hogy nem a remekművek alkotóját, Dó­zsa, Szántó Kovács János, Bar­tók, Széchenyi, Rákóczi meg­­formálóját, a budai mártírem­lékmű alkotóját emelte fény­be ez a hangulatos tűzijáték, hanem a tanárt, a kollégát, a barátot, azt az embert, aki lé­­lekközelbe tud kerülni mind­azokkal, akik bárhol, bármi­kor vonzáskörébe kerülhettek. Kezdődött a színjáték az Ep­res-kertben, a szobrásztanszé­kek közelében. Békésen beszél­gettünk a mesterrel Kő Pál társaságában, amikor egyszer csak zeneszó, trombitahang harsant, megjelent a tanítvá­nyok küldöttsége, hogy megin­vitálja a mestert egy kerti ün­nepélyre. Előállt egy fura szál­lítóeszköz, rajta egy jobb na­pokat látott rozoga fotellel, kö­rülötte jelmezekbe öltözött lá­nyok és fiúk, a tanítványok üde sereglése. Ebbe a székbe ültették a mestert, a lányok köréje telepedtek, s elindultak a már berendezett játéktér fe­lé, ahol terített asztal, székely­káposzta, friss kenyér, borok várták, de mindenekfelett a tanítványok szeretetteljes zsi­bongása, amelyből áradt a fia­talság tisztelete és ragaszkodá­sa, kedélye, humora, kedvessé­ge. Ezt követte a tanári kar köszöntője, a főiskola épületé­ben, este pedig Feledy Ba­lázs baráti hívására a Fészek Klub Gobelin-termében gyűl­tek össze mindazok, akiknek élete, sorsa a barátság hullá­main összesodródott Somogyi Józseffel. Somogyi láthatóan meglepődött, mert képviselve volt itt az egész ország, az út­ba indító város, Pápa, s a diák­társak küldöttei Kövy Zsolt vezetésével, művészkollégák serege, a társművészetek kép­viselői. Az ünnepelt kedves öniró­niával oldotta fel a köszöntő szavakra adott válaszában az elfogadott hangulatot, mond­ván: nem szeretem a biológiai indíttatású kitüntetéseket, egyebeket sem, de azt, hogy itt vagytok, köszönöm, hogy eny­­nyifelől érkeztetek, az meghal, még az a játékos köszöntő is szívet melengető volt, amikor tanítványaim az Epres-kert­ben felültettek arra a rozoga alkotmányra. A francia forra­dalomról készült ábrázoláso­kon láthatjuk, így vitték ki­végzésre az ujjongó tömegtől kísérve az elítélteket. Mindez igazán feledhetetlen öröm és ajándék marad számomra ... Kifelé jövet arra gondolhat­tunk, hogy aki annyi embert ajándékozott meg műveivel és személyisége sugárzásával, ta­lán ezeken a játékos, bensősé­ges találkozókon kapott vala­mi érvényes visszaigazolást... Illés Jenő * Úszó szobrok! Kétnevű művész. A világnak Marta Pan, nekünk Pán Már­ta, hiszen 1923-ban Budapes­ten született. 1947-ben tele­pedett le Párizsban, ahol Fer­nand Léger, Brancusi társasá­gában kereste eszményeit. Szenvedélye az új távlat — a téralkotó szobor, a plasztikába sűrített és térré varázsolt gon­dolat. A lét gazdagítása humá­nummal. Budapesten, a Város­ligeti-tavon látható „Úsző szobrai” a valóság költői több­letei. Művei Franciaországban, Svájcban, Japánban, az USA- ban múzeumokban és köztere­ken láthatók, de a Szépművé­szeti Múzeumban és a pécsi Janus Pannonius Múzeumban is megtalálhatók. Külön öröm számunkra, hogy emlékművet adományoz hazánknak. Nem vagyunk telhetetlenek, mégis fölvetem , hogy a Párizsban, Svájcban, Japánban­, az USA- ban, Belgiumban ringó úszó szobraihoz hasonlóan e poli­észter plasztikák a Városlige­ti-tavon maradhassanak, így köthetnék össze Budapestet a nagyvilággal szobrai. — 1 — 1991. JÚNIUS 9., VASÁRNAP

Next