Vasárnapi Hírek, 1991. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1991-09-22 / 38. szám

— Az öltöztetés— és vetkőztetés művésze — Ha egy színháznak soje pénze van, akkor művésznőit pazar, látványos kosztümökbe öltözteti, ha pedig nincs pén­ze, akkor levetkőzteti... — mondotta Horváth Tivadar megnyitóbeszédében Vogel Eric festőművésznek, a hazai díszlet- és jelmeztervezők doyenjének a budapesti Mik­roszkóp Színpad társalgójában péntek délután megnyílt vándorkiállításán. A népszerű színművész — akit 1949 óta fűznek baráti, művésztársi kapcsolatok Vogel Erichez — találó szellemesség­gel jellemezte ezzel nemcsak e pályát, hanem Vogel egész te­vékenységét, életművét. Mert hiszen mint a falakon látható egykori fényképekből, színes rajzokból, jelmeztervekből ki­tűnik, alkotó munkásságában mindkettőre bőven akadt pél­da és természetesen sok más értékes és maradandó emlékű feladatra is. Nagy ívű oeuvre az övé! Nemcsak díszletei és jelmezei, hanem színházi pla­kátjai, grafikái az elmúlt év­tizedek, a kor stílusának egyé­ni tükröződései voltak. Már 1927 óta számos színház terve­zője, mind a klasszikus drá­mai művek, mind az operet­tek, mind a revük világában otthonosan mozgott, s mozog ma is, hiszen csak nemrégen járult hozzá egy veszprémi be­mutató sikeréhez. Végignézni azt a kis ízelítőt, melyet most kiállítva láthatunk, szinte ke­­reszmetszetet kapunk több mint hat évtized színháztörté­netéből, melyet Horváth Tiva­dar sok kedves közös epizód­dal színesített. Mindezekből is az világlott ki, hogy egész kor­szakokon át a hazai művészet legjelesebbjeinek, számos fe­lejthetetlen színésznek a figu­ráját tervezte, vitte jelmezei­vel a színpadra. Valóban föl­­sorolhatatlanok a nevek, akik az ő jelmezeiben léptek föl, kezdve a hajdani Király Szín­háztól, az egykori Teréz körúti kabarén, revüszínpadon át az Operettszínházig vagy a Ma­gyar Színházig, melynek falai között most a Nemzeti játszik és ahol annak idején megis­merkedett Kálmán Imrével, hogy utolsó nagyoperettjének, a Josephin császárnénak a díszleteit és jelmezeit álmod­ja meg. Reménytelen vállalko­zás lenne megemlíteni a Lata­­bárokat, Sárdyt, Rátkai Már­tont, Jávort, Karádyt, Honthy Hannát, vagy a ma élők kö­zül például Tolnay Klárit, Tu­­ray Idát, Rátonyi Róbertet, a napokban ünnepelt Fejes Terit, mindazokat, akik az ő jelmezeitől kaptak alighanem még külön indíttatást egy-egy jellem megformálásához . . . e fölsorolásnak sohasem érnénk igazán a végére. Pedig most csak a színházakról szóltunk, de sok tévés alkotáshoz is ter­vezett képeket, jelmezt. Hol gazdagabban, hol — no nem szegényesen —, hanem afféle vetkőztetésen. Öröm,­­hogy 1987-es, pesti vigadóbeli nagy tárlata után most ez a színháztörténeti mi­nikiállítás bejárja a színházi városokat, kiterebélyesítve az előadások nyújtotta élménye­ket. (lőkös) (Lenyó László felvétele) A kiállítás megnyitóján Vogel Eric, Horváth Tivadar és Medveczky Ilona, akinek spéciei nem sok anyagból kellett jelmezt tervezni a revüjeleneteihez Bodrogiék vállalják Révay utcájában Abban a szerencsés — vagy szerencsétlen? — helyzetben va­gyok, hogy az éppen negyven éve alakult Vidám Színpad el­ső műsorának főpróbáján je­len lehettem. Hogy mit láttam, arra egy fél mondat kivételével homályosan emlékszem csu­pán. Az a bizonyos fél mondat azonban kitörölhetetlenül ben­nem maradt és — Kellér Dezső szájából — így hangzott: „Most, hogy mi is bejöttünk a Révay utcájába ..Ennél ártatlanab­­bul aligha kezdődhetett volna egy pesti konferanszié. De hát a naptár 1951-et jelzett, és a kapuit éppen kitárni készülő új politikai kabaré első műso­rának bemutatására készült. Másnap este, a premieren a kellérdezsői „oldalvágásról” szó sem volt már, mivel hogy a művelődési tárca akkori pa­­rancsolóját Révai Józsefnek hívták. Negyven évvel ezelőtt Bod­rogi Gyula még nem döntötte el, hogy milyen pályát válasz­­szon élethivatásul. Szerda dél­után, a Vidám Színpad negy­venéves jubileuma alkalmából rendezett happeningen azonban Bodrogi direktor olyan hevü­lettel beszélt, mintha egyene­sen a Révay utcai igazgatói irodába született volna! Néhá­­nyan a jelenlevők közül, így Turay Ida, Kabos László, Hor­váth Tivadar, Forgács László, tehát az alapítógárda jelen le­vő tagjai is bólintottak minden szavára. A legtöbbet mégsem a múltról, hanem a jövőről ej­tette. Egyetlen szót pedig kü­lönösen sokszor ismételt: Vál­lalkozás. Ebben látja a szín­ház — saját színháza, de az egész magyar színházi rendszer — jövőjét. Ezért is hívta meg a legismertebb hazai vállalko­zókat —­ Palotás Jánost, Pintér Józsefet — erre a találkozóra. (E két vállalkozót egyébként a Vidám Színpad jubiláns tár­sulati ülésén ismertette egy­mással össze!) Akár szimboli­kusnak is tekinthetjük ezt az epizódot: Bodrogi Gyula így szeretné újra összehozni a szín­házat és a közönséget. Jól tudva, hogy személyes kontak­tusok nélkül nincs pénz, nincs eleven pezsgés, tehát színházi élet is elképzelhetetlen. (bános) a negyven esztendőt Negyven év! Az a negyven év, amiről mostanában olyan sok szó esik. Csakhogy mi, a mi negyven évünkről, hála Isten­nek, másképpen beszélhetünk. Amikor ezt a kis megnyitót el­kezdtem írni, érdekes dologra jöttem rá. Nekünk nem kell megtagadnunk a negyven évünket. Nyugodtan, tiszta szívvel ünnepelhetjük elődein­ket. Körülöttünk csapkodnak az indulatok, szikráznak és le­sújtanak, számon kérnek és el­számoltatnak, felhívják a fi­gyelmet arra, amire ez a szín­ház 40 év óta következetesen, gyáván és bátran, de perc ki­hagyás nélkül, állandóan fel­hívta a figyelmet. Volt idő, amikor „bátorságnak”, volt idő, amikor „szerepnek” ne­vezték azokat a mondatokat, amik itt elhangzottak ... De a közönség mindig tudta, hogy amit itt hall, az az igazság és az a jövő. A közönség itt min­dig szívesen hallotta a kimon­dott szavakat, szívesen értette meg a ki nem mondottakat és nevetéssel, tapssal jelezte cin­kos egyetértését. Igen, neve­téssel és tapssal. Sokféle neve­téssel és sokféle tapssal. Az okos kuncogástól a kitörő rö­högésig, az egy-két tenyér ösz­­szeütésétől a dörgő tapsviharig a változatok végigkísérték en­nek a színháznak a negyven évét. Voltak nézőink, akik „csak” nevetni jártak ide, vol­tak, akik szórakozva okosod­ni, voltak olyanok is, akik azért jöttek ide, mert nyilvá­nosan akarták hallani, amit különben is gondoltak... De „üres kézzel” csak az távozott innen, aki már eleve „üres fej­jel” érkezett. Elhangzottak itt olyan sike­res mondatok, amiket előadás után a nézők az utcán suttog­va mertek megismételni. De megismételték tízszer, száz­szor, ezerszer, amíg „sláger” nem lett belőle. Például: „Nem a folyosón kell suttogni, sut­­togni” (Benedek Tibor). —„Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszél­ni” (Salamon Béla). Így lett a Vidám Színpad „bátor” színház. Pedig eskü­szöm, nem a Spartacusok, nem Dózsa Györgyök csinálták itt a színházat, inkább kitűnő agyú polgárok, akik tudtak félni, rettegni, szolgálni, ve­szíteni és győzni, csak egyet nem tudtak, hazudni. S bár ők is, mint minden színházmű­vész, odavoltak a hivatalos el­ismerésért, mindenüket odaad­ták volna érte, csak hát vol­tak bizonyos dolgok, amikről nem tudtak lemondani soha: az egyéniségükről, az igazukról és a közönségről, így aztán ne­künk nem kell megtagadnunk a múltunkat, nem kell megta­gadni az elődöket, nem kell szégyenkezni miattuk, mert ha volt is valami hibájuk, az az volt, hogy jobbak voltak ná­lunk. Betyárok voltak. Az asz­falt betyárjai, akinek mindig, mindenről megvolt a maguk véleménye, és azt el is mond­ták. Rejtekhelyük, búvóhelyük a humor volt. A nevetés. A tá­madások elől a komédiába búj­tak el, s onnan adtak jeleket az embereknek, jelezve, hogy van igazság, van remény, és él­ni nem csak szabad, de kell is. Megfoghatatlanok voltak. Mint minden komédiás. Hogy udvari bolondok vol­tak? Lehet. De a legsűrűbb időkben és a legsűrűbb igaz­ságokat mondták ki alázatosan, de bátran. Csak néhány nevet a negyven év hatalmas listá­járól: Benedek Tibor, Peti Sán­dor, Alfonzó, Salamon Béla, Kiss Manyi, Sennyei Vera, Dé­vai Hédi, Vidor Ferike, Kom­­lós Vilmos, Bársony István, Herczeg Jenő, Boross Géza, Bi­­kády György, Mezei Mária, Viola Mihály, Hlatky László, Rozsos István, Kazal László, Misoga László, Darvas Szilárd, Mátrai György, Erdődy Kál­mán, Brachfeld Siegfried, Pe­­thes Ferenc, Gálcsiky János, Mányai Lajos, Kellér, Békeffy, Nóti, Vadnai, László Miklós, Tabi, Gábor Andor. És nem kell megtagadnunk a közönségünket sem. Mert Is­tennek hála, ennek a színház­nak mindig volt közönsége, törzsközönsége, és pártoló kö­zönsége, akikre eddig is és ez­után is számítunk, akikért élünk, s akiknek a jó, a nemes szórakozásért mindent megte­szünk. Ebben a nehéz gazdasági helyzetben, ami a külföld meg­ítélése szerint nem olyan tra­gikus, de mi tudjuk, hogy igen komoly megpróbáltatások elé nézünk ... most ebben a hely­zetben, amikor már nem kell segélyeznünk Kubát, Afrikát, a Szovjetuniót... Amikor már nem ingyenes az oktatás, a benzin ára az égbe szökött, amikor az adók iszonyatosak, a munkanélküli segélyalap 1- ről 6 százalékra fog emelked­ni, a termelés jó, vagy túl jó, a dolláraktívum emelkedik, a mamutberuházásokat leállí­tottuk ... a kormány jó és ügyes ... az ellenzék okos ... Torgyán szellemes ... és még­­sincs pénz?! Meghívtam ezért ide néhány vállalkozó bará­tunkat, abból merítve bátorsá­got, hogy őseinknek, a vállal­kozó ősöknek ebben a szín­házban született meg az ősi neve. Itt találta ki a nyelvújí­tó, slágerszerző konferanszié Kellér Dezső a szót, a fogal­mat: maszek. Édes barátaink, kedves maszekutódok, drága vállalkozók, tartsátok rajtunk a szemeteket! Nem! Nem kell megijedni, nem kell elszalad­ni, mi nem vagyunk a kultúra kaszás serege ... nem. Mi ka­punk támogatást a költségve­téstől, csakhogy az állami tá­mogatás, mint tudjuk, ami ál­lami, az itt már 40 éve nem biztonságos. Mert a kulturális életet ma is az a cél irányít­ja... ne, nem, még mindig az a cél irányítja, hogy a közön­séget szolgálni kell, nem ki­szolgálni. Kedves vállalkozók, figyel­jetek ránk, törődjetek velünk, mert ha az állam nem is, mi vállalkozás, vállalkozópártiiak vagyunk. Szeretnénk a ti szín­házatok lenni. Vidám Színpad a Vállalkozók Színháza. Vsz! — Vsz! Komolyan mondom, ha csak rágondolok, végigfut a hideg a hátamon. Micsoda perspektíva! Húsz gólyap­orrá zúzott kazetták Pécsi roham a feketevideósok ellen - kiállítással és vásárral Úthengerrel zúzták porrá a hamis videokazettákat egy esz­tendeje Pécsett, ezzel téve em­lékezetessé az első országos vi­deo szakmai találkozót és vá­sárt. A szervezők a héten kez­dődő videós összejövetelre is hasonló meglepetést ígérnek. A TIT pécsi szervezete a most következő héten, szep­tember 25-­e és 28-a között ren­dezi meg a honi videózásban érdekelt szakemberek találko­zóját Baranya fővárosában, a Palatínus Szállóban. A na­gyobb és kisebb videoskiadók, -forgalmazók, az újonnan in­dult hazai kazettagyártók kép­viselői várhatóan kifejthetik véleményüket, elpanaszolhat­ják gondjaikat a kultúráért felelős vezető politikusoknak is. A négy nap során a legtöbb szó minden bizonnyal a fekete­videózás visszaszorításának esélyeiről és lehetőségeiről esik majd, hiszen egyes becs­lések szerint a legálisan mű­ködő kiadók és kölcsönzők a hazai össz-videoforgalom fe­lén kénytelenek osztozni a fe­ketepiaccal, mely a hasznot is legalább ilyen arányban fölö­zi le , adómentesen. Az események sorában, 27- én, péntek délelőtt, nyilvá­nos közgyűlést tart a Video­kölcsönző Országos Szervezete (a VIDOSZ). Ezen a becsülete­sen kereskedő tékatulajdono­sok vélhetően ismét felvetik a feketézők ellen alkalmazha­tó jogszabályok szigorításának szükségességét, melyek a jö­vőben mérsékelhetnék a feke­te videoiparosok vállalkozó­kedvét. A találkozót kiállítás és vá­sár követi, amelyen a video­­barátok a kiadók és forgalma­zók legújabb filmjei közül vá­logathatnak. (falus) Gyémánt és arany a Vas utcában Hétfőn, holnap délután há­romkor a Színház- és Filmmű­vészeti Főiskola ünnepélyes tanévnyitóján dr. Biszterszky Elemér, a Művelődési és Köz­oktatási Minisztérium állam­titkára beiktatja tisztségébe az intézet új rektorát Babarczy Lászlót, a kaposvári Csiky Gergely Színház igaz­gatóját. Megbízása három év­re szól. Az új rektorhelyettes Illés György operatőr, aki ed­dig ideiglenes megbízatással a rektori teendőket ellátta. Az Ódry Színpad széksorai­ban hatvanöt fiatal színésznő- és színészjelölt foglal majd he­lyet, köztük húsz elsőéves is — tíz fiú és tíz lány —, akik ab­ban az osztályban kezdik el a színitanulmányaikat, amelyet Horvai István egyetemi tanár, a Vígszínház volt igazgató-fő­rendezője vezet. A több évtizedes hagyomá­nyoknak megfelelően, ezúttal is meghívták a tanévnyitóra a hatvan, illetve ötven évvel ez­előtt végzett egykori növendé­keket, akiknek gyémánt-, il­letve aranydiplomát adnak át. Gyémántdiplomát kap Hol­lós Melitta, a Vidám Színpad egykori művésznője és Balogh Klári, a Bábszínház nyugdíjas művésznője. Aranydiplomát vesznek át: Fábri Zoltán filmrendező, Bo­dor Tibor, Horváth Tivadar és Turgonyi Pál színművészek. Ugyancsak aranydiplomát kap­nak olyan, a főiskolán fél év­százada végzett hallgatók, akik már régen pályát változtattak: Torday Gábor, Kereszty Erzsé­bet és Váradi Gyöngyi. Ugyancsak ötven éve vég­zett Nizsinszky Tamara, a szá­zadelő kiváló magyar színész­egyéniségének, Márkus Emí­liának unokája, aki 1957 óta előbb Kanadában élt, majd Amerikában telepedett le. Az ötvenes évek elején itthon a Rádió színtársulatának, majd a Bábszínháznak volt szerződ­tetett tagja. Harmincnégy év után idén nyáron először volt itthon, de várhatóan a közel­jövőben újra Budapestre ér­kezik. A főiskola aranydiplo­máját akkor fogja majd átven­ni. A tanévnyitóra egyébként a főiskola Vas utcai épületének új háziszínpada is elkészült, amelyet Ódry Padlásnak ke­reszteltek el. (b.) Társasági gesztus Követésre méltó gondolkodásmódot képvisel egy kicsiny bu­dapesti vállalkozás, a VERZÁL Kft., hiszen nemcsak a jelen­nek él, de a jövővel is számol. Amint Korsós Imre marketing­­igazgató elmondta, speciális továbbképzési, tanácsadói mun­kájuk és a szakkönyvek kiadása mellett líraibb dolgokkal is foglalkoznak . . . — Csatlakoztunk a Pro Musica Alapítványhoz, amely szín­vonalas könnyű- és komolyzenei produkciókra vállalkozott. A — várható — nyereség egy részéből pedig évi 20 ezer forintot ajánlottunk fel a Gödöllői Agrártudományi Egyetem gyöngyösi üzemszervezési karán végzett egy-egy kiváló diáknak. Az ösz­­szeg jelképes, ám reméljük gesztusértékű. A kultúra nem es­het ki a távlatokban gondolkodó vállalkozók látóköréből! — lád — 1991. SZEPTEMBER 22., VASÁRNAP 13

Next