Vasárnapi Hírek, 1995. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1995-04-30 / 17. szám

1995. április 30. Közös határügyeink A 80-as, 90-es évek fordulóján senki sem gondolta, hogy a határügyek ilyen fontosak lesznek az európai államok és polgáraik életében. Mi több, az ellenke­zőjét hittük. Május 2-án és 3-án a Ma­gyar Határőrség rendezésében és a né­met Hanns Seidel Alapítvány támogatá­sával Siófokon rendezik meg a II. Ha­tárrendészeti Konferenciát, ahová 26 ország delegációját várják. Az első kon­ferenciák témája a nemzetközi bűnözés elleni harc, a gazdasági migráció akadá­lyozása, a kábítószer-, fegyver-, sugár­zóanyag-kereskedelem illegális csator­náinak elrekesztése volt. Most a schengeni egyezmény életbe lépése után a határok átjárhatóságának biztosítása a legfon­tosabb. Értesüléseink szerint a magyar, az ukrán, az orosz és a román delegáci­ók felhívástervezetet készítettek, amely­ben leszögezik: a jogellenes cselekmé­nyeknek jobb együttműködéssel, de az utasforgalom zavartalanságának biz­tosításával kell gátat vetni. Milyen tévéjátékot írna? Veres Péter negyedszázada halott Nem hiszek a szellemidézőkben, a mé­diumokban. Nyugat-Európában ma­napság nagy divat a médiumírók köny­veinek kiadása. A szellemek diktálnak nekik: minden para és transzcendens... De azért olykor jó volna tudni, mi lenne a véleményük a mai gondjainkról, har­cainkról, miről írnának például az igazi írószellemek színdarabot, tévéjátékot, hangjátéksorozatot... A magyar irodalom jellegzetes, a népi irányzatot képviselő alakja egy generá­ció bálványa és generációk gimnáziumi érettségi tétele volt. Ám a könyvei - ta­lán korunk korábbi eszméitől való me­nekülésének köszönhetően - a könyv­tárak polcain porosodnak. Veres Péter fürkésző pillantása, a tömött fehér ba­jusz az irodalmi lexikon fotóján, lebi­lincseli a tekintetet. (Képünkön ötven­éves korában, a Nemzeti Parasztpárt el­nökeként.) Kilencvennyolc éves lenne. De már huszonöt esztendeje halott. Veres Péter, a vérbeli szocialista va­jon miképpen vélekedne mostani hely­zetünkről? Az írók véleménye mindig megszívlelendő. Tőle már semmilyen kérdésre nem kaphatunk választ. Az írók műveikben, s az anekdoták­ban élnek. Illés, Lajos kritikus, irodalomtörténész, az Új írás alapító főszerkesztője legutóbb a Magyar Írókamara folyóiratában, a Lyukasórában egy anekdotát idézett Ve­res Péter és a szingaléz címmel. Még az Új írás hőskorában történt, hogy Oscar Wi­­jeshinge (szingalézül Győzelmes Orosz­lán), az­­ ifjú Srí Lanka-i gyógyszerve­gyész egy társaságba keveredett az íróval. Ezt mondta róla: „Nagyon érdekes volt..., különösen az a nagy bajuszos, csizmás öreg. Bevallom, még sohasem láttam ilyen egzotikus embert. Csak egyet nem értek. Hófehér, tiszta inget viselt, sötét ru­hát, egy ilyen komoly társasághoz ülőt. De miért nem kötött nyakkendőt?” A mesebeli szegénylegény a három próbatétel után, hogy végre a hétfejű sárkányt is lenyakazta, fele királyságot és királylányt kapott. Veres Péter­­ szü­lei uradalmi cselédek voltak - fiatalem­berként, a négy elemijével, cselédnek állt. A szegénylegény. Mi más jelenthet­te számára a kitörést, mint az agrárszo­cialista mozgalom? Próbatétel volt bő­ven az életében. (Ezzel a címmel jelent meg elbeszéléskötete 1950-ben.) Ta­nácsköztársasági direktóriumi tagsága ok volt egyévi börtönre. Az első meg­próbáltatás után szociáldemokrata lett­­ s írni is akkor kezdett. Szocio­gráfiai írásait többek között a Népsza­va is közölte, íróvá a Számadás című önéletrajza avatta, amelyet a paraszti életből merített témájú könyvek követ­tek. Második próbatétele pártelnök­ként az újjáépítési, majd a honvédelmi miniszterség lett, 1945 és 49 között. Harmadik próbaköve az írószövetség elnöki posztja­­ 1954 és 56 között. Nem nyert fele királyságot és király­lányt sem. Szegénylegény volt, a maga módján, kérdésekkel és szenvedélyes kri­tikai érzékkel, amint például az Új írás számairól, felkérés nélkül, ügyszeretetből írt levelei mutatják. Olvasni szeretett a legjobban. És nagyon sok kedves történet maradt fenn arról, hogy mennyire imád­ta a somlói galuskát. Pálffy Judit Veres Péter 50 éves korában, a Nemzeti Paraszt­párt elnökeként A Civilek a (parlamenti) pályán Sajátos rendeltetésű hivatali helyi­ség, Civil Iroda nyílt meg a napok­ban a Parlament épületében. Be­rendezését Gál Zoltán, az Ország­­gyűlés elnöke kezdeményezte, elsősorban azért, hogy a növek­vő számban működő szakmai­társadalmi szervezetek jelképe­sen és valóságosan is közelebb kerüljenek a törvényhozásban. Az irodában e szerveződések képvise­lőinek rendelkezésére állnak a t. Ház elé kerülő törvényjavaslatok, a benyúj­tott módosítások, az önálló képviselői indítványok, a parlamenti bizottságok munkájába betekintést nyújtó külön­féle dokumentumok. A gesztus értékű kezdeményezést dr. Kemény László, a Társadalmi Érdek­egyeztető Tanács társelnöke a közélet kiemelkedő eseményének értékelte.­­ Az új parlament egyik első dönté­seként még 1990-ben megszüntette a társadalmi vita jogintézményét, ezzel lényegében elvetette a közügyekbe való társadalmi beleszólás jogi lehető­ségét. Innen vezetett az új parlamenti irodánk megnyitásáig, ami egyben mó­dot nyújt arra, hogy folyamatos kap­csolatot tartsunk a képviselőkkel, a parlament vezetőivel, és megismerjék, mérlegelhessék véleményünket mondta Kemény László. Dr. Havas Miklós, a Társadalmi Egye­sülések Szövetségének ügyvezető elnö­ke így nyilatkozott: - Az országban 1600 társadalmi szer­veződés működik. Már korábban is ko­pogtunk az Országgyűlés ajtaján, s most végre be is jutottunnk. Közelről is­merhetjük meg a törvényhozás folya­matát, így naprakészen tájékozottak lehetünk a Ház munkájáról és elkerül­hetők lesznek a félinformációkból, fél­reértésekből adódó gondok. A Jogvédő Liga elnöke, dr. Bányai Péter azzal nyugtázta a Civil Iroda megnyitását, hogy „most már nem kell kuncsorogva keresnünk a kapcsolatot a törvényhozókkal”. Szerinte az ál­lampolgári jogok érvényesítéséért folyó munkát nagyban megkönnyíti, hogy - a parlamentbe bejáratosak lévén - tanácsokkal, észrevételekkel az eddigi­nél közvetlenebbül hallathatják hang­jukat az Országgyűlés napirendjén szereplő kérdésekben. Koós Tamás Megrészegült testületek Szabó Zoltánnak, a két világhá­ború közötti észak-magyaror­szági állapotokat megrendítő erővel tükröző szociográfiája, a Cifra nyomorúság, gyakorta eszébe juthat azoknak, akik kö­zelebbről belelátnak egy-egy he­lyi önkormányzat életébe. Nem egyedi eset, hogy úsznak az adósságban, nincs pénz. Az in­tézmények normális működteté­sére, a Városháza s különösen az ott látható márvány és aranyo­zás pedig azt sugallja, hogy itt van már a Kánaán. A szociális segélykeret ugyan hónapok alatt kimerül, viszont mindig akad­nak milliók presztízsrendezvé­nyekre, az ázsiót növelő (de leg­alább annak vélt) kiadások fede­zésére. Oykor, mintha megrésze­gítette volna a testületeket az önálló döntés évekre megszer­zett joga. Pazarló az önkor­mányzatok gazdálkodása hangzott a sommás ítélet a héten egy szakmai fórumon. A Belügy­minisztérium helyettes államtit­kára indokolatlannak tartotta többi között, hogy 13 500 önkor­mányzat működik az országban, s még az ezer lakos alatti kistele­pülések közül is 543 önálló ügy­intéző apparátust tart fenn. Mél­tóságán alulinak tartja a csatla­kozást az ésszerűbb körjegyző­ségi intézményhez. A városok­ban, sőt a fővárosban is, 30-50 százalékkal nőtt az elmúlt öt év­ben a hivatalnokok száma. A kormánynak a pazarlást mérsé­kelni kívánó szándéka nagy vi­hart kavart. A parlamenti ellen­zék több képviselője egyenesen a demokratikus jogok felrúgása­ként értékelte a központi támo­gatás egy részének visszatartá­sát, a mértéktelen hitelfelvételt korlátozó elképzeléseket. Hely­ben demokratikus jobb a döntés, akár a márványburkolatról is, a kormánynak viszont kötelessé­ge, hogy állja az esetleges csőd­számlát. Pedig a helyi hatalom bűvöletében élőknek már eddig is többször rá kellett döbbenni­ük: a márvány sokszor csúszó­­sabb, mint a banánhéj. Déli diplomácia Nem igazán keltett feltűnést a hír, hogy délről május elsején két külügyminiszter is megérkezik Budapestre, Vladislav Jovanovic, a jugoszláv és Stevo Crvenkovs­­ki, a makedón diplomácia veze­tője, itt fogadja őket hivatalában magyar kollégájuk, Kovács László. Az úgynevezett Kis-Ju­goszlávia sem szigetelődött el a világtól politikai értelemben, s igaz, hogy a makedónoknak a görög szomszédaikkal is jócskán vannak és nem csak a névhasz­nálatot illető vitáik, de ennek el­lenére nekik is sikerült kivívni valamiféle helyet a nemzetközi életben. A problémák ettől még valósak és léteznek: Boszniában fölfüggesztették a tűzszünetet, döntő ütközetre készülnek mind az ottani szerb, mind a bosnyák haderők. S talán csak feltétele­zés, de lehet igaz is, hogy a bosz­­nia-hercegovinai szerbek Kis- Jugoszlávia támogatását élvezik és csak ezért tarthatják magukat. A délszláv háború természetéből adódik - mondják honi diploma­ták is -, hogy a válság bármikor futótűzszerűen tovább terjedhet. A közelünkben folyó harcok ve­szedelmet jelenthetnek Magyar­­országra is, mint ahogy tapasz­taltuk, elég arra utalni, hogy a Kis-Jugoszláviát sújtó embargó becslések szerint másfél vagy ennél is több milliárd dollár kárt okozott Magyarországnak. S azt sem szabad elfelejteni, hogy déli határunk egy szakasza ma a sen­ki földje, hiszen a Krajnai Szerb Köztársaságot hazánk nem isme­ri el, ott aknákat telepítenek a túloldalon és semmiféle kapcso­lat nincs a két terület között. Ez bizony valószínűtlenül szokatlan dolog a XXI. század küszöbén Európában. Senki sem várhatja a magyaroktól - hangsúlyozta egy nyugati elemző -, hogy a délszláv háborúskodásban az igazságosz­tó és a döntőbíró szerepét vállal­ják, s igazán azzal tehetnének so­kat, ha közvetítők tudnának lenni. BBC-bolt Sokan tolongtak a hét közepén a kis könyvesboltban, amely Bu­dapest szívében, a VIII. kerületi Csepreghy utca 4. sz. alatt talál­ható. Neves rádiósok, televízió­sok, sajtószakemberek és politi­kusok is fölbukkantak az üzlet megnyitóján csakúgy, mint egy­két pedagógiatudós. Egyikük föl­emlegette, hogy a magyar köztu­datban milyen metamorfóziso­kon ment át a BBC-kép. Ő még emlékszik, hogy ez a rádióadás az 50-es, de még a 60-as években is az első számú közellenségek közé számított, s akkoriban egy belügyminisztériumi vezető tisz­­viselő egyenesen a világ legna­gyobb kémközpontjai közé so­rolta a BBC-t. Természetesen voltak hívei, ha ők erről józan megfontolás alapján nem is be­széltek, a hitelességért, az elfo­gulatlanságáért dicsérték az an­gol rádió híradásait. Később, s különösen a rendszerváltás ide­jén a BBC példakép lett, unos­­untalan citálták belső szabály­zatát, s már-már úgy vélhettük, hogy ez nem is egy rádió- és tele­víziós társaság, hanem a tökéle­tesség eleven intézményszobra. Aztán kiderült, hogy lehet bár­mily tökéletes egy szabályzat Angliában, az változtatás nélkül aligha alkalmazható a kelet-kö­­zép-európai és történetesen a magyar viszonyokra. Most hála istennek - mondta a professzor - a BBC Budapesten az, aminek lennie kell: egy üzlet a Csep­reghy utcában, ahol a nagy an­gol közszolgálati rádió-tévétár­saságnak a nyelvtanulást segítő tananyagai, kiadványai, video- és hangkazettái vásárolhatók meg. Kemal, a vérmagyar Világ magyarjai, bizakodjatok! Megjelent ugyanis Kanadában az egyetemes magyarság érde­keiért harcoló havilap. Az ugyan máris lehűti a lelkese­dést, hogy az írásokból tájéko­zódó azt hiheti: a legfontosabb politikai személyiség ma Ma­gyarországon Ekrem Kemal György, aki korábban a betil­tott fasiszta arculatú népural­­mista párt egyik vezetője volt. Majd egy további oldalon egy cikkben megfeddik Csurka Ist­vánt: bűnösen elfogadja a reali­tásokat, amikor a nyilas esz­mék éltetőitől félti a népet. Vagyis balra táncol. Pedig, mint folytatja, „sem a nyilasok, sem a hungaristák nem fogad­ták el a realitásokat, mert volt gerincük és nem voltak gyávák! Ők csak példaképeink lehet­nek.” S erre az újságra valakik nem is kevés pénzt adtak. Világ magyarjai, szégyenkezzetek! Sz. M. |\\ Vasárnapi Hírek ­ Az ünnepség utáni fogadáson, a buda­pesti Benczúr Hotelben, Asszonyi Ta­más szobrászművész alkotta kitüntető plakettjükkel a kézben, húsz év előtti emléket idéz föl Lázár Ervin és Ördögh Szilveszter. Akkoriban, 1974-ben is együtt vették át a József Attila-díjat.­­ Megvannak még azok a nyakkendő­végek? - kérdi Ördögh. - Hát persze, hogy meg­­­szalad át az ismert huncut mosoly az íróbarát tekintetén, s derűsen gondolnak mind­ketten arra, hogy Ervin emlékként egytől egyig levagdosta a megjelentek nyakkendőjének a végét. Ijedten nézek selyemékességemre, de hát ez már régi história. Változtak még az idők is. Mindketten híres írók­ká lettek, de egyiküket elkapta a poli­tika is, a szépirodalom mellett a pub­licisztika, másikuk pedig híres a nem politizálásáról. „Én csak úgy beleke­veredtem... Nem akartam, de hát így lett...” - mereng Ördög Szilveszter, Lá­zár viszont csípősen replikázik: „Egyre csak azt hallom, hogy restriktív pénz­­politika vagy mi. Hogy választani kell, melyik a jobb... Pedig talán az se tudja, aki mondja.” Ezen aztán elévednek, mire csak meg­kérdem, hogy szerintük hogyan él a mai magyar író. Olvasnak-e az emberek? - Lehet, hogy olvasnának, ha lenne rá elég pénzük, ha nem azzal lennének elfoglalva, hogy megélhessenek, pénzt szerezzenek. Ha nem változott volna meg a befogadói szokás annyira, hogy a tévé kielégítse az igényeket, és már semmi idő ne maradjon arra, hogy az emberek kulturálódjanak. Te például, mikor vettél könyvet? - fordul Ö. Sz. a barátjához. - Én, szerencsére, kapni szoktam - így L. E. - Ám az is igaz, hogy a múltkori­ban kérdeztem egy ismert értelmiségi ismerősömtől, hogy az elmúlt három év­ben hány magyar írótól vett könyvet. Megnyúlt arccal válaszolta: egytől sem. Azt hiszem, azért mégis, olvasnak az emberek, de nem úgy, ahogyan a szo­cializmusban állították, hogy az egész nép olvas. Az se volt igaz, de könyveket akkor is vettek, most is. Eszembe jutott például, hogy úgy két évszázada kik olvastak például Kármán Józsefet. Ak­kor is valójában a szellemi elit. Egyelőre most is így van a magasabb szintű, akár a kortársi irodalommal. - Már csak anyagi okoknál fogva is... - Tulajdonképpen nem igaz, hogy a könyv drága - vitatja L. E. Bécsben láttam a cipőboltokat, annyiba került a lábbeli, mint a könyv, vagy fordítva. Nem az arányokkal van baj, igaz, hogy pénznek kell lenni hozzá. - Meg igénynek - egészíti ki Ö. Sz. Jó­zsef Attilával szólva bensőből vezérelt szükséglet kívántatik, hogy olvassanak az emberek. Akkor olvasnának is. Ad­dig, amíg a kultúra fogyasztása kime­rül a tévénézésben, esetleg a rádióhall­gatásban, addig bizony... Ezek nyilván nem igényelnek semmiféle szellemi energiát, az olvasás viszont igen. Sőt hozzátehetem - még ha idézőjelben is -, hogy az olvasás valamiféle munka, nem pusztán szórakozás. Erre csak akkor hajtja magát valaki, ha csakugyan a bel­ső igény ösztönzi. Igaz viszont, hogy ko­rábban kisebb pénzből is hozzá lehetett jutni a könyvekhez. A terjesztés is át­fogóbb volt: minden könyvet árultak a könyvesboltokban. - Mi inspirálja mégis az írót ilyen nehéz körülmények között, hogy alkos­son, szántsa a papírt? - Ugyan, mi inspirálja például Franz Kafkát, aki élete három legjelentősebb regényét, s más írásait kiadni sem akar­ta, sőt elégetésre szánta. Nem is jelentek meg, csak a halála után. Kérded ugye, mi a fenének írunk? - jön lendületbe L. E. Minden írót más és más ösztönöz. Engem már nem tudnának rávenni, hogy mást tegyek, mással foglalkoz­zam, hacsak büntetésből nem. - Semmiképpen sincs magyarázata annak, hogy miként lesz valaki író - erő­síti meg Ö. Sz. - Elvileg még szakmának is felfogható, mert van, aki csakugyan profiként műveli, megír mondjuk napon­ta öt oldalt. Végül is igazán nincs ma­gyarázat. Akkor sem volt, amikor a könyvek vásárlása a jelenleginél kedve­zőbb képet mutatott. Igaz, manapság sok író rákényszerül arra, hogy az írás számára elsősorban kenyérkereset le­gyen. Nem akarok rosszmájú lenni, de talán ezért fordulnak többen a napi­lapokhoz, akár a publicisztikához, mert így gyorsabban lehet kasszírozni. Nem elítélendően mondom, hiszen az igazi író akár ezzel párhuzamosan is kihord­ja magából azt, amit fontosnak érez. Mert egyszer valaki mégiscsak elolvas­sa és azt mondja: érdemes volt. - Most mi az, amiről így gondolja Ördögh Szilveszter és Lázár Ervin? Vagyis min dolgoznak most? - Én most úgy írok, hogy nem írok, hanem gondolkodom - hangzik a vá­lasz Ördöghtől, akiről egyébként tudjuk, hogy gyakorló lapszerkesztő, ő jegyzi a Tekintet című függő - vagyis nem füg­getlen - igényes irodalmi, társadalmi folyóiratot. - Hat év óta írok egy kis történetso­rozatot, gyerekkorom színhelyéről, Al­­sórácegres-pusztáról - beszéli el Lázár Ervin. Időnként közreadok egy-egy tör­ténetkét, de az egésszel talán két év múlva leszek kész. Nem olyan egyszerű ez. Már három hónapja rágódom ugyan­is egy mondaton. Ezúton kérem min­denki szíves segítségét, mert tépelődöm, hogyan érzékeltessem azt, hogy egy parasztfiúcska beles a kerítésen, amely mögött a gróf gyerekek atlétikai ver­senyt rendeznek. Lőkös Zoltán Belebotlunk a politikába Az idei szakszervezeti művészeti-kulturális díjakat e héten adta át ünnepé­lyesen Nagy Sándor, az MSZOSZ elnöke. A kitüntetettek: Kepes András, Pintér Dezső újságírók, Zsoldos László pécsi rádióműsor-vezető, a Textil­munkás szerkesztősége, Toldi Mária zenepedagógus, a Csepeli Munkásott­hon, a Tatabányai Bányász Néptánc Együttes, a MÁV szolnoki járműjavító férfikara, Igó Éva színművész, Illés György filmoperatőr, Pitti Katalin opera­énekes, Lázár Ervin, Ördögh Szilveszter írók, Kopátsy Sándor közgazdász. A szakszervezeti díjak átadása után Nagy Sándor, az MSZOSZ elnöke Lázár Ervin és Ördögh Szilveszter kitüntetett írókkal beszélget Lenyó László felvétele 5. oldal Mentőöv Fiatalok ezrei kerülnek az iskolarend­szer változásai, a gazdasági szerkezet átalakulása miatt önhibájukon kívül nehéz, nemegyszer kilátástalan helyzet­be. Május elsejétől lesz, aki segítsen: a Munkásképviselet Alapítvány megin­dítja a Mentőöv elnevezésű ifjúsági ta­nácsadó szolgálatát. Információs ban­kot létesítenek, ahonnan minden fontos tudnivaló lehívható, amely a betöltetlen munkahelyekre, a fiatalok számára lét­rehozott képzési formákra vonatkozik. El akarják érni, hogy a fiatalok sikere­sebben szerepeljenek a munkaerőpia­con. A tanácsadás az MSZP-székház ügyfélszolgálati irodájában működik, minden szerdán 16.30 és 18.30 között.

Next