Vasárnapi Hírek, 2001. január-március (17. évfolyam, 1-12. szám)

2001-01-28 / 4. szám

\^p(^ 1 vT 1 vjJlvD \l \ V) ! -104 M­ .kA?] In memóriám M ikVovik 2001. JANUÁR 28. Jó volt a szemébe nézni, Imre bácsi Ezerkilencszázötvenegyben nyertem diplomát és szerződést a Nemzeti Színházhoz, ugyanekkor megnősültem. Feleségem Gombos Katalin, az If­júsági Színház ünnepelt naivája. Hamarosan két gyermekünk született: András és Mariann. Egy új család jött létre, hogy folytassa az elődök út­ját. A történelem pedig kísérte tovább életünket, miközben mi is alakítot­tunk rajta. Például 1956 októberében a Petőfi-szobortól a Parlamentig, lyukas nemzeti lobogótól a barikádokig, egészen addig, amíg a szovjet lánctalpak meg nem teremtették „Kelet-Európa csendes, újra csendes?” több évtizedes diktatúráját. De ennek családi-történelmi krónikáját talán egy más alkalommal idézném fel - egy írásában így foglalta össze felnőtt élete számára legfontosabb mozzanatait Sinkovits Imre. A lexikon szerint: 1951-ben ka­pott diplomát, és a Nemzeti Szín­házhoz szerződött. Gazdag hang­anyaga, mély átélése és szuggeszti­­vitása jelentős Shakespeare-szere­­pek és klasszikus magyar drámák hősalakjainak újszerű és hiteles megformálására predesztinálják. Szerepköri korlátai nincsenek. Ki­váló versmondó, számos filmben és tv-játékban szerepel. A Nemzeti Színház örökös tagja.” E két arc­kép közé próbáljuk beilleszteni a pályatársak emlékeiből rajzolt arc­mását... Egy nyelven beszéltünk Ezerkilencszáz­­ötvenkettőtől ismertük egy­mást - emléke­zik Zenthe Fe­renc. - Sok fil­met készítet­tünk együtt. Barátom volt. Nagyon meg­lepett a hír... Mindig úgy találkoz­tunk, mintha nem múlt volna el közben egy-két hét, vagy akár több hónap. Egy nyelven beszéltünk. A hivatásának élt. Teljes emberként művelte. Nagyon benne volt a „ci­vil” életben is. Sok barátja volt, még több tisztelője... Gyakran be­szélgettünk arról, hogyan tud a mi generációnk alkalmazkodni a mai, megváltozott színházi világhoz. Csak úgy, mondta, ha azt, amit ka­punk - tisztességgel, becsülettel valósítjuk meg... Emberséggel nevelt Meghatározó élmény volt tő­Színház akkori gárdájától ta- tdl t­a­nulni. Ezerki­lencszázhat­­vankilenc­­ben... - mond­ja tűnődve An­­dorai Péter. - Mindent tőlük sajátí­tottunk el. Belélegeztük a tudást - s ami nagyon fontos volt: ők szívesen adták át. Az akkori Nemzetinek volt egy emelkedett légköre; ott ta­nultunk meg­­ tisztességet, becsüle­tet tanúsítani. A színház - szentély. S ehhez mért erkölcsi magatartást kell gyakorolnunk. Megtanultuk: ha belépsz a színház kapuján, az olyan, mintha templomba lépnél. Megalapozták későbbi színházi magatartásunkat. De mindig­­ em­berségesen közeledett hozzánk. Nevettetett és ríkatott Úgyis mond­hatnám: meg­adatott, hogy az­ utóbbi há­rom hónapban vele egy szín­padon játsz­hattam - említi Kaszás Attila. - Találkozásunk zavarba ejtően emberséges volt, be­lecsöppentem, vendégként, egy szí­nészi közösségbe, de ő úgy fogadott, mint régi ismerőst. Nagyon megható volt. A Csongor és Tündéről beszé­lek, természetesen. Előző este még játszottunk, akkor valami furcsa ta­lán átsuhant a színpadon és a lel­künkön. Erről nehéz beszélni... Nem is tudok. Azt tudom, számom­ra megtestesítője volt azon irigylés­re méltó színészeknek, akik a szak­ma minden csínját-bínját értették. Tudott ríkatni és nevettetni. Emel­lett nagyon bölcs, okos ember volt. Tudott­­ gondolkodtatni is. Azt a morális hitet és tartást, amellyel rendelkezett, nagyon kevesek mondhatják magukénak. Nem csak a szakmában, hanem az országban is. Drámai sorsot élt Olyan közel van még a csa­pás, hogy na­gyon nehéz magunkhoz térni - csuklik el Raksányi Gellért hangja. - Tegnap ját­szottam a szín­házban, csend honol. Magukba mé­­lyedő, megrendült kollégákat lá­tok. Megmagyarázhatatlan űr tá­tong a lelkünkben. A fele kitépő­­dött. Csak minden száz évben egy­szer születik ilyen óriási színész. A legnehezebb időkben is mindig megvallotta a hitét. Szinte valóság­­érzet-hiányban szenvedve... A mi ütköző államunkban egy ilyen szí­nész élete egész szellemi létünk hű kivetítője. Arra gondolok: majd egykor, ha meglesz a történelmi távlat, valaki biztosan ír róla egy drámát. Mert nem csak megérdem­li, hanem alkalmas is erre az ő egyéniségéből kiáradó érzelmi töl­tés. Fél évszázadon keresztül bűvkörébe varázsolta - okkal - a magyar nézőt. S mindig töretlenül képviselte a Nemzeti Színház szí­neit. Valóban a Nemzet Színésze volt. Élete a színház­ bam az­ édes­­anyját, a felesé­­--­ gét. Zseniális színész volt. Amit végtelenül szeret­tem benne: a humora. S hihetetlen életkedvét, élni akarását. Életigenlé­sét. Sohasem láttam rosszkedvűnek... Elementáris egyéniség volt. Megszál­lott színész. Néha el is tűnődtem: mennyi az az idő, amennyit a család­ja körében tölt? Azt hiszem, mindene a színház volt. Az élete. Az otthona. Az biztos: ennek a férfinak a színház volt az élete. Megszállott, őrült szí­nész. Ez volt a mindene... Imádott játszani Amikor ránéz­tem, akkor so­hasem egy szí­nésszel beszél­gettem. Mindig azzal az ember­rel, akit ő meg­személyesített - idézi fel Hámori Ildikó. - Ez nem gyakran fordul elő... Fantasztikus fizikai, pszichikai ereje volt. Legyőzte a betegséget is. Kiment a színpadra és semmit nem Sinkovits Imrét, a Nemzet Színészét, február másodikén, délután három órakor teme­tik az Óbudai Temetőben. A Nemzeti Színházban felállí­tott ravatala előtt aznap dél­előtt kilenc és egy óra között róhatjuk le kegyeletünket, lehetett látni rajta. Ezt igazolja az utolsó este története... Kiment­­ és mintha minden baját elfújták volna. Imádott játszani. A színház iránti szeretet hajtotta, s a színművészettel szemben érzett becsület. Ő nem meg­élhetési színész volt... Minden elő­adáson hozzá tudott tenni valamit azokhoz az alakításokhoz, amelyek amúgy is úgy álltak a lábukon, hogy az megkérdőjelezhetetlen volt. Soká­ig játszottuk az Ők tudják, mi a szere­lem című darabot a Várszínházban. Tolnay Klárika lányaként, a szere­pem szerint, végigültem az előadáso­kat. Bent, a színpadon. És néztem őket. Minden előadás hozott öt olyan percet, amely újat jelentett; addig nem úgy néztek egymásra; addig nem látott gesztus, jelzés született. Imre ebben különösen, megszállottan elöl járt. S hogyan mondott verset! Rette­netesen érezte a hangsúlyokat, a sza­vakat, a sorok minden rezdülését... Történelmi személyiség Gyerekként nagyapám ibrányi mozijá­ban találkoz­tam először Im­re bácsival - te­kint vissza He­gedűs D. Géza. - Középiskolás voltam, amikor a debreceni színházi fesztiválon, 1970 körül, elő­ször láttam őt színpadon. A Mózessel vendégszerepeltek, hihetetlenül fel­kavaró élményt nyújtott. Nem gon­doltam volna, hogy kis idő múlva együtt játszhatok vele. Érdekes szín­padi élményem: a Don Carlost ját­szottam a Vígszínházban, s neki be kellett ugrania az Inkvizítor szerepé­be. Megmentette az előadásunkat, így ő küldött néhány alkalommal a mág­lyára... Magánemberként is sokszor találkoztunk. Számtalanszor utaz­tunk együtt vidékre, verses műsorok­ban szerepelve. Hogyan tudott verset mondani... Az utak alatt hihetetlenül sokat mesélt. Emlékszem egy törté­netre: feküdtünk egy fárasztó próba szünetében, mesélte, a Nemzeti Szín­ház színpadán, Bihari Jóska bácsival. Hanyatt. Látod, mondta Bihari, itt van ez a körfüggöny. Olyan, mint egy nagy szoknya. Mi pedig, színészek, e szoknya alatt szaladgálunk, s ennek a csodálatos nőnek, aki a színház, pró­bálunk örömet szerezni. No és termé­szetesen magunknak is. Ez valami borzasztóan erős szimbólum... Jó­kedvűnek, figyelmesnek ismertem meg. Nem lehetett olyan rohanó pil­lanat, hogy egy-két szó erejéig ne lett volna rád nyitott, ne szorongatta vol­na meg a kezedet, ne lapogatta volna meg jókedvűen a válladat. S egy tör­ténelmi személyiség. Modernkori tör­ténelmünk nagyszerű, bátor alakja. Jó volt a szemébe nézni A Mózesben láttam őt elő­ször. Fantaszti­kusan nagy ha­tással volt rám - hallgat, szív­­szorítóan, Sza­kácsi Sándor. - Később kollé­gája lehettem, ugyanarra a színpadra léphettem, amelyen őt lát­tam Mózesként, majd közös öltözőbe kerültünk. Sokat beszélgettünk is, fő­ként a Tévedések vígjátékának elő­adásai alatt, hiszen jelenésünk a da­rab elején és végén volt. A köztes időt többnyire átdiskuráltuk, már ha neki nem akadt egyéb dolga. Levélírás, szereptanulás, a restanciáit ott szokta bepótolni. Mindig egy kis irodányi notesz, levél, toll volt nála. S írt. Úgy másfél héttel ezelőtt Mózest szinkro­nizáltam egy filmben, s egyszer csak beszólt: figyelj, Sanyi. Akkor tudtam meg, hogy a filmben ő az Úr hangja s én lettem Mózes... Furcsa az élet... Nagyon szerettem őt, s azt hiszem, ő is engem. Mindig kérdezett, mit csi­nálok, hogyan alakul az életem. Csak nemrég mondtam neki: olyan jó a sze­medbe nézni, Imre bácsi. Aznap, ami­kor meghalt, a Nők iskoláját játszot­tuk. Természetesen nem volt taps­rend, az előadás végén társulatunk egyik tagja bejött és bejelentette a hírt. Egyperces néma felállással adóztunk emlékének, a nézők is, majd csöndben kimentünk a színpadról. Furcsa érzés volt. Később bejött a színházba Agárdy Gabi bácsi, hozott egy koszorút, Imre bácsi öltözőaszta­lára s ott sírt. Majd egy műszaki dol­gozó jött be sírva, s szintén letett egy csokrot. Úgy érezte, hogy neki ezt­­ muszáj... Mindannyiunknak hiá­nyozni fog. Tamási Orosz János , le és a Nemzeti JV —«-n A legendás Tizedes meg a többiek című fimben, Major Tamás és Iglódi István társaságában A Retúr című filmben. Partnerei Bárd­y György, Gera Zoltán, Agárdy Gábor és Kibédy Ervin

Next