Vasárnapi Hírek, 2001. január-március (17. évfolyam, 1-12. szám)
2001-01-28 / 4. szám
\^p(^ 1 vT 1 vjJlvD \l \ V) ! -104 M .kA?] In memóriám M ikVovik 2001. JANUÁR 28. Jó volt a szemébe nézni, Imre bácsi Ezerkilencszázötvenegyben nyertem diplomát és szerződést a Nemzeti Színházhoz, ugyanekkor megnősültem. Feleségem Gombos Katalin, az Ifjúsági Színház ünnepelt naivája. Hamarosan két gyermekünk született: András és Mariann. Egy új család jött létre, hogy folytassa az elődök útját. A történelem pedig kísérte tovább életünket, miközben mi is alakítottunk rajta. Például 1956 októberében a Petőfi-szobortól a Parlamentig, lyukas nemzeti lobogótól a barikádokig, egészen addig, amíg a szovjet lánctalpak meg nem teremtették „Kelet-Európa csendes, újra csendes?” több évtizedes diktatúráját. De ennek családi-történelmi krónikáját talán egy más alkalommal idézném fel - egy írásában így foglalta össze felnőtt élete számára legfontosabb mozzanatait Sinkovits Imre. A lexikon szerint: 1951-ben kapott diplomát, és a Nemzeti Színházhoz szerződött. Gazdag hanganyaga, mély átélése és szuggesztivitása jelentős Shakespeare-szerepek és klasszikus magyar drámák hősalakjainak újszerű és hiteles megformálására predesztinálják. Szerepköri korlátai nincsenek. Kiváló versmondó, számos filmben és tv-játékban szerepel. A Nemzeti Színház örökös tagja.” E két arckép közé próbáljuk beilleszteni a pályatársak emlékeiből rajzolt arcmását... Egy nyelven beszéltünk Ezerkilencszázötvenkettőtől ismertük egymást - emlékezik Zenthe Ferenc. - Sok filmet készítettünk együtt. Barátom volt. Nagyon meglepett a hír... Mindig úgy találkoztunk, mintha nem múlt volna el közben egy-két hét, vagy akár több hónap. Egy nyelven beszéltünk. A hivatásának élt. Teljes emberként művelte. Nagyon benne volt a „civil” életben is. Sok barátja volt, még több tisztelője... Gyakran beszélgettünk arról, hogyan tud a mi generációnk alkalmazkodni a mai, megváltozott színházi világhoz. Csak úgy, mondta, ha azt, amit kapunk - tisztességgel, becsülettel valósítjuk meg... Emberséggel nevelt Meghatározó élmény volt tőSzínház akkori gárdájától ta- tdl tanulni. Ezerkilencszázhatvankilencben... - mondja tűnődve Andorai Péter. - Mindent tőlük sajátítottunk el. Belélegeztük a tudást - s ami nagyon fontos volt: ők szívesen adták át. Az akkori Nemzetinek volt egy emelkedett légköre; ott tanultunk meg tisztességet, becsületet tanúsítani. A színház - szentély. S ehhez mért erkölcsi magatartást kell gyakorolnunk. Megtanultuk: ha belépsz a színház kapuján, az olyan, mintha templomba lépnél. Megalapozták későbbi színházi magatartásunkat. De mindig emberségesen közeledett hozzánk. Nevettetett és ríkatott Úgyis mondhatnám: megadatott, hogy az utóbbi három hónapban vele egy színpadon játszhattam - említi Kaszás Attila. - Találkozásunk zavarba ejtően emberséges volt, belecsöppentem, vendégként, egy színészi közösségbe, de ő úgy fogadott, mint régi ismerőst. Nagyon megható volt. A Csongor és Tündéről beszélek, természetesen. Előző este még játszottunk, akkor valami furcsa talán átsuhant a színpadon és a lelkünkön. Erről nehéz beszélni... Nem is tudok. Azt tudom, számomra megtestesítője volt azon irigylésre méltó színészeknek, akik a szakma minden csínját-bínját értették. Tudott ríkatni és nevettetni. Emellett nagyon bölcs, okos ember volt. Tudott gondolkodtatni is. Azt a morális hitet és tartást, amellyel rendelkezett, nagyon kevesek mondhatják magukénak. Nem csak a szakmában, hanem az országban is. Drámai sorsot élt Olyan közel van még a csapás, hogy nagyon nehéz magunkhoz térni - csuklik el Raksányi Gellért hangja. - Tegnap játszottam a színházban, csend honol. Magukba mélyedő, megrendült kollégákat látok. Megmagyarázhatatlan űr tátong a lelkünkben. A fele kitépődött. Csak minden száz évben egyszer születik ilyen óriási színész. A legnehezebb időkben is mindig megvallotta a hitét. Szinte valóságérzet-hiányban szenvedve... A mi ütköző államunkban egy ilyen színész élete egész szellemi létünk hű kivetítője. Arra gondolok: majd egykor, ha meglesz a történelmi távlat, valaki biztosan ír róla egy drámát. Mert nem csak megérdemli, hanem alkalmas is erre az ő egyéniségéből kiáradó érzelmi töltés. Fél évszázadon keresztül bűvkörébe varázsolta - okkal - a magyar nézőt. S mindig töretlenül képviselte a Nemzeti Színház színeit. Valóban a Nemzet Színésze volt. Élete a színház bam az édesanyját, a felesé-- gét. Zseniális színész volt. Amit végtelenül szerettem benne: a humora. S hihetetlen életkedvét, élni akarását. Életigenlését. Sohasem láttam rosszkedvűnek... Elementáris egyéniség volt. Megszállott színész. Néha el is tűnődtem: mennyi az az idő, amennyit a családja körében tölt? Azt hiszem, mindene a színház volt. Az élete. Az otthona. Az biztos: ennek a férfinak a színház volt az élete. Megszállott, őrült színész. Ez volt a mindene... Imádott játszani Amikor ránéztem, akkor sohasem egy színésszel beszélgettem. Mindig azzal az emberrel, akit ő megszemélyesített - idézi fel Hámori Ildikó. - Ez nem gyakran fordul elő... Fantasztikus fizikai, pszichikai ereje volt. Legyőzte a betegséget is. Kiment a színpadra és semmit nem Sinkovits Imrét, a Nemzet Színészét, február másodikén, délután három órakor temetik az Óbudai Temetőben. A Nemzeti Színházban felállított ravatala előtt aznap délelőtt kilenc és egy óra között róhatjuk le kegyeletünket, lehetett látni rajta. Ezt igazolja az utolsó este története... Kiment és mintha minden baját elfújták volna. Imádott játszani. A színház iránti szeretet hajtotta, s a színművészettel szemben érzett becsület. Ő nem megélhetési színész volt... Minden előadáson hozzá tudott tenni valamit azokhoz az alakításokhoz, amelyek amúgy is úgy álltak a lábukon, hogy az megkérdőjelezhetetlen volt. Sokáig játszottuk az Ők tudják, mi a szerelem című darabot a Várszínházban. Tolnay Klárika lányaként, a szerepem szerint, végigültem az előadásokat. Bent, a színpadon. És néztem őket. Minden előadás hozott öt olyan percet, amely újat jelentett; addig nem úgy néztek egymásra; addig nem látott gesztus, jelzés született. Imre ebben különösen, megszállottan elöl járt. S hogyan mondott verset! Rettenetesen érezte a hangsúlyokat, a szavakat, a sorok minden rezdülését... Történelmi személyiség Gyerekként nagyapám ibrányi mozijában találkoztam először Imre bácsival - tekint vissza Hegedűs D. Géza. - Középiskolás voltam, amikor a debreceni színházi fesztiválon, 1970 körül, először láttam őt színpadon. A Mózessel vendégszerepeltek, hihetetlenül felkavaró élményt nyújtott. Nem gondoltam volna, hogy kis idő múlva együtt játszhatok vele. Érdekes színpadi élményem: a Don Carlost játszottam a Vígszínházban, s neki be kellett ugrania az Inkvizítor szerepébe. Megmentette az előadásunkat, így ő küldött néhány alkalommal a máglyára... Magánemberként is sokszor találkoztunk. Számtalanszor utaztunk együtt vidékre, verses műsorokban szerepelve. Hogyan tudott verset mondani... Az utak alatt hihetetlenül sokat mesélt. Emlékszem egy történetre: feküdtünk egy fárasztó próba szünetében, mesélte, a Nemzeti Színház színpadán, Bihari Jóska bácsival. Hanyatt. Látod, mondta Bihari, itt van ez a körfüggöny. Olyan, mint egy nagy szoknya. Mi pedig, színészek, e szoknya alatt szaladgálunk, s ennek a csodálatos nőnek, aki a színház, próbálunk örömet szerezni. No és természetesen magunknak is. Ez valami borzasztóan erős szimbólum... Jókedvűnek, figyelmesnek ismertem meg. Nem lehetett olyan rohanó pillanat, hogy egy-két szó erejéig ne lett volna rád nyitott, ne szorongatta volna meg a kezedet, ne lapogatta volna meg jókedvűen a válladat. S egy történelmi személyiség. Modernkori történelmünk nagyszerű, bátor alakja. Jó volt a szemébe nézni A Mózesben láttam őt először. Fantasztikusan nagy hatással volt rám - hallgat, szívszorítóan, Szakácsi Sándor. - Később kollégája lehettem, ugyanarra a színpadra léphettem, amelyen őt láttam Mózesként, majd közös öltözőbe kerültünk. Sokat beszélgettünk is, főként a Tévedések vígjátékának előadásai alatt, hiszen jelenésünk a darab elején és végén volt. A köztes időt többnyire átdiskuráltuk, már ha neki nem akadt egyéb dolga. Levélírás, szereptanulás, a restanciáit ott szokta bepótolni. Mindig egy kis irodányi notesz, levél, toll volt nála. S írt. Úgy másfél héttel ezelőtt Mózest szinkronizáltam egy filmben, s egyszer csak beszólt: figyelj, Sanyi. Akkor tudtam meg, hogy a filmben ő az Úr hangja s én lettem Mózes... Furcsa az élet... Nagyon szerettem őt, s azt hiszem, ő is engem. Mindig kérdezett, mit csinálok, hogyan alakul az életem. Csak nemrég mondtam neki: olyan jó a szemedbe nézni, Imre bácsi. Aznap, amikor meghalt, a Nők iskoláját játszottuk. Természetesen nem volt tapsrend, az előadás végén társulatunk egyik tagja bejött és bejelentette a hírt. Egyperces néma felállással adóztunk emlékének, a nézők is, majd csöndben kimentünk a színpadról. Furcsa érzés volt. Később bejött a színházba Agárdy Gabi bácsi, hozott egy koszorút, Imre bácsi öltözőasztalára s ott sírt. Majd egy műszaki dolgozó jött be sírva, s szintén letett egy csokrot. Úgy érezte, hogy neki ezt muszáj... Mindannyiunknak hiányozni fog. Tamási Orosz János , le és a Nemzeti JV —«-n A legendás Tizedes meg a többiek című fimben, Major Tamás és Iglódi István társaságában A Retúr című filmben. Partnerei Bárdy György, Gera Zoltán, Agárdy Gábor és Kibédy Ervin