Vasárnapi Hírek, 2004. július-december (20. évfolyam, 27-51. szám)

2004-10-31 / 44. szám

2004. OKTÓBER 31. Gruber Bélára emlékeznek csütörtökön. A Tímár utca 17/B szám alatti ház falán, 2004. november 4-én, csütörtö­kön 16 órakor Gruber Béla fes­tőművész tiszteletére emléktáblát helyez el Tarlós István, Óbuda- Békásmegyer polgármestere, majd Kőhegyi Gyula idézi fel a művész pályatárs emlékét. Az ün­nepség az életutat bemutató kiál­lítással folytatódik az Óbudai Múzeumban, nyílik 17 órakor, Bús Balázs, kulturális alpolgár­mester közreműködésével. Ezzel egy időben megtekinthető a Pin­cegalériában két hete megnyílt kiállítás, amely Gruber Béla ed­dig nem látható tusrajzait mutat­ja be. A kerület és múzeumai, a Gruber család közös szán­déka, hogy Guber Béla, a XX. század magyar festészetének meghatározó alakja méltó emlékhelyet nyerjen Óbudán. A Pincegalériában november 7-ig, az Óbudai Múzeumban november 24-ig láthatók Gruber Béla munkái. Ritka (a) magyar címmel Bubik István „színjátékos” önálló estjét tartja az Új Színházban, novemberben 2-án és 15-én. A ritka magyar egy erdélyi, pontosabban mezőségi zene- és táncfajta. Feszes, szinte katonás tempóban nagyon érzelmes és fáj­dalmas nóták szólalnak meg. Tük­rözik az igazi, magyar virtust, ahol a férfias keménység a nőies lírával párosul. Kiváló költőink, zenésze­ink műveiből állította össze Bubik István ezt a ritka csokrot, amely kedvenc verseit és nótáit tartal­mazza. A mezőségi dalokon kívül elhangzanak Petőfi, Arany, Ady, Kölcsey, Vörösmarty, Karinthy, Gárdonyi, Wass Albert, Gyóni Gé­za, Nagy László és Kassai Lajos lovasíjász költeményei részlet a Bibliából, és énekek Szörényi-Bródy, Fehér Anna és Gallai- Fábri: Kolumbusz című zenés játékából, valamint egy kis do­bolás és dorombolás. „A Zongora” elnevezésű hangversenysorozat csak második alkalommal kerül megrendezésre, de máris szerves részévé vált a nemzetközi koncertéletnek. Olyan világszerte elismert művészek mutatkoznak be a Zeneakadémián, akik a világ legnagyobb hangversenytermeiben rendszeresen fellépnek. Az idei so­rozat első koncertjén - október 31-e, vasárnap - Bogányi Gergelyt hallhatja a közönség, majd olyan kiemelkedő művészek adnak hang­versenyeket, mint A. Brendel, G. Sokolov, A. Volodos, P. Lewis, va­lamint a legkiválóbb magyar mű­vészek: Kocsis Zoltán, Frankl Pé­ter. A „Visegrádi országok” művé­szei is a sorozat vendégei: P. Ander­­szewski Lengyelországból, I. Moravec Csehországból és M. Lap­­sansky Szlovákiából. A hangversenysorozat, mely októbertől április közepéig tart, a zongorairodalom jelentős részét fel­öleli: Bachtól Mozartig, Chopin, Liszt, Brahms, Debussy és Bartók művein keresztül a különböző nemzeti zeneszerzők darabjaiig sokszínű programot hallhatnak az érdeklődők. Raiffeisen Jazz Klub, november 5-én 19.30-tól­ a László Atti­la Band és Tisza Bea énekesnő koncertje. Az október 8-i, ha­talmas sikerű koncert után, amelyen Rege Aladár ünnepelte 65. születésnapját zenész barátaival, november 5-én a László Attila Band fellépése következik a sorozatban. Az együttes vezetője különleges programot ígér, olyan estet, amilyet még nem hallottunk tőle és együttesé­től. A fellépők: László Attila (gitár), Borbély Mihály (szaxofon), Szakcsi Lakatos Róbert (zongora), Latt­­mann Béla (basszusgitár), Szendőfi Péter (dob). Az est vendégszólistája Tisza Bea énekesnő lesz. László At­tila a hazai dzsesszélet kiemelkedő előadóművésze, ráadásul köztisz­teletnek örvendő személyisége is, hiszen 1999 óta a Magyar Jazz Szö­vetség elnöke. Az 1953-ban szüle­tett gitáros és zeneszerző a ’80-as évek közepén kezdett igényes, ma­gával ragadó dzsesszrockot játsza­ni, s olyan zenész barátaival lépett fel, mint a ma már világ­hírű, Németországban élő szaxofonos, Tony Lakatos. Tisza Bea hangja érzéki, egyéni és még humorát is ki tudja fejezni. Van saját zenekara is, a Tisza Bea Quintet, amely 2000 óta működik ugyanabban a felállásban. 2001-ben Island címmel készítettek egy albumot, amelyen standardek hallhatók, ezt követte 2003-ban a Bea című lemez, amelyet Nagy-Britan­­niában is forgalmazták. 01 .­ Hernádi mézédes mosolyai Legendák ébresztése a Tivoli színpadán • Egy csepp méz őszi estékre Őszinte leszek. Már miért ne lennék az, ha a vélt vagy a valódi őszinteség is ugyanannyiba kerül, mint a link, az álságosan magasröptű szövege­lés? Szóval, semmit sem vártam Shelaah Delaney darabjától. Jó esetben is csak arra számítottam, hogy valami módon „lekoppintják” majd Tony Richardson híres filmjét, és az Ódry Színpad ugyancsak nevezetes elő­adását. Különben is rég tudom már, hogy a tegnapi darabok valahogy sokkal elavultabbak, divatjamúltabbak, mint a több száz éves drámák, vígjátékok. Ha nem szól rám a szerkesztőm, hogy írjunk az előadásról, ta­lán elkerülöm ezen a párás, nedves szerdai estén az Egy csepp méz cí­mű darabot a Tivoli Színházban. Mert ma már azt is tudom: jobb egy jó könyv, mint a gyenge, unalmas színház. Ám, ahogy már lenni szokott, az embert legtöbbször akkor éri utol az élmény, amikor nem is várja. Amikor felkészül a legrosszabbra: az unalomra. Az első pillanatokban még azon studírozom, hogy Tordy, a rendező, nem kényezteti halálra színészeit a látványos díszlettel, és a jól használható bútorok, kellékek halmazával. Pedig azt várnám, hogy még a port is lefújja a székekről a kolle­gák feneke alól. Mert színészként pon­tosan tudja, hogy mi kell a színészek­nek. (Illúzióval teli környezet, használ­ható bútor, meg ilyenek, ami feldobhat­ja a színészt.) De nem. A nézőteret ket­téhasító, téglalap alakú félmagas dobo­gón mindösszesen egy keskeny dívány, és két, kibelezett párnás szék rogyado­zott. (Tereptervező: Horesnyi Balázs.) Ezen a kopott, koszos, szegényes szín­padon a színészek legfeljebb egymás mozdulataiba, mondataiba, tekintetébe kapaszkodhatnak. Külsőből semmi sem segíti a cselekmény, a gondolat kibon­tását. És akkor a félhomályos hátsó traktusból előlép Hernádi Judit. Va­cak­ merev nejlonkendőjéről patakok­ban csorog a koszos esőie. Két karját szinte a földig húzza a két, jó nehéz ócs­ka szatyor. Lába szinte beleragad, bele­dagad a magas sarkú cipőjébe. Látszik rajta, már annak is örül, hogy végre fe­dél van a feje fölött. Hosszú perceken át egy árva szót sem szól. És mégis min­dent elmond a negyven körüli, kiütött asszony életéről. Már azzal is, ahogy le­rúgja fáradt lábáról a kényelmetlen ci­pőt, és ahogy megragadja a whiskys­üveget. Ez az asszony már semmit sem akar. Úgy ahogy van, ruhástól hanyatt vágja magát a roggyant díványon. Fe­jére húzza a takarót és csak aludni, aludni szeretne, hogy átvészelje újabb kudarcait, egész, eddigi elbaltázott életét, lányát, a férfiakat. A becsődölt szerelmeit, Hernádi Judit lenyűgöző módon, néhány perc alatt bebizonyít­ja: a színházban minden, de minden a színész egyéniségén, tehetségén, szak­mai határozottságán, odaadásán mú­lik. Ahogy Peter Brook is mondja - és ahogy Tordy Géza is gyakran hangoz­tatja -, a „jó színházhoz nem kell más csak három szál deszka és a színész.” Eddig is tudtam, hogy Hernádi Ju­dit kitűnő színész. Legfeljebb olykor - a kékharisnyás, sznobok modorá­ban - én is azon el­­ménckedtem, hogy tehetségét „telje­sen elfecsérli a te­levíziós Pasizással, a sűrű ripacsko­­dással.” (Nem is bocsátják meg ne­ki soha a kritiku­sok.) De hát a te­hetség - mondom én - nem múlik el véglegesen. Leg­feljebb időnként szünetel. A tehet­ség újra és újra előjön, már ha elő­hívják. Azt hiszem, Tordy Géza ren­dezőként nagyon ért ahhoz, hogy helyzetbe hozza színészeit. És nem csak Hernádi Ju­­ditot, hanem a többieket, Bozsó Pétert, Dolmány Attilát és Abele Dánielt is. A rossznyelvek elle­nében, határozot­tan állítom: Vere­bes Linda sem a papa, Verebes Ist­ván révén jutott Rita Tushingham és Rutkai Éva híres szerepéhez. Ma­gától, magában is alkalmas a feladat­ra. Mert érzékeny, érdes és a nagyon tehetséges. Felszabadultan, okosan, hétköznapi egyszerűséggel éli végig a magányos, a megesett leány benső fe­szültségeit, lefojtott düheit, vadsá­gát. Mosolya áttetsző, gyönyörű. Sze­me fájdalmas, kifejező. Nem állítom, hogy Shelagh Dela­ney soha sem volt igazságokat mond el az anya és a leány kapcsolatról, a gyűlölet-szeretet kettős játékairól, hétköznapi katasztrófájáról. (Hiába az anya intő példája, a lány rendsze­rint a maga jogán baltázza el az éle­tét.) Azt sem írhatom, hogy Tordy merőben új, meghökkentően modern stílusban vezeti végig az Egy csepp méz cselekményét. De rokonszenve­zem stílusával. Mert nem bűvészke­dik. Láthatóan nem kedveli a ren­dezői önmegvalósítás manapság rop­pantul divatos lilaságait. Elsősorban a darabra, a jelenetek lényegére, a jellemek finom kibontására koncent­rál, már-már kisrealista, hagyomá­nyos módszerekkel. Vállalja az érzel­­mességet is, így aztán az Egy csepp méz előadásán lehet sírni, meg nevet­ni is. Kinek, kinek vérmérséklete, hangulata, nézői alapállása, várako­zása szerint. : /­ ­ / Gantner Ilona Kultúra HvW(l­l.L ) -11. NYELVELŐ • NYELVELŐ • NYELVELŐ • NYELVELŐ Halszagú a finn rokonság? Dr. Kővári Béla kedves olvasónk ügy­védként dolgozik, és gyakran hallja a következő mondatot: „Lebbezzünk-e fel, ügyvéd úr?”. Természetesen nem elváló igekötőről van szó, ezért a mon­dat helyesen így hangzik: „Fellebbez­zünk-e, ügyvéd úr?”. Kővári Béla leve­lében utal arra is, hogy nagyon sokan összekeverik a helység és a helyiség szavak jelentését. Helyesen: Sopron szép helység. Négy helyiségből áll a la­kás. Olvasónk vesszőhasználattal kap­csolatos véleményéről annyit, hogy bi­zonyos esetekben mást és mást jelent a vessző megléte vagy elhagyása. Pálos B. György ráckevei olvasónk joggal kifogásolja a „per pillanat” ki­fejezés használatát. Sokkal magyaro­sabb, ha azt mondjuk: „pillanatnyi­lag”. Kedves olvasónk megjegyzi azt is, hogy helytelen a „legoptimálisabb” szó használata, hiszen az optimális már önmagában ugyanezt jelenti. Pá­los B. György furcsának tartja még, hogy egyre többször „nyílászáróról” beszélnek, amikor az ajtó, ablak szó is tökéletesen megfelelő lenne. Máté Dénes debreceni olvasónk nem hiszi el, hogy nyelvünk finnugor eredetű. Véleményével nincs egyedül, de a tudományos tények kétséget ki­záróan arra utalnak, hogy nyelvünk az uráli, azon belül a finnugor nyelv­családba tartozik. Persze ez nem azt jelenti, hogy értjük a finn nyelvet, ha­nem azt, hogy a legősibb szavak közös eredetűek, majd nyelvenként azonos módon változtak. Nem érdemes tehát az alapján rokonítani a magyart má­sik nyelvvel, hogy vannak hasonló szavak, mert ez önmagában még sem­mit nem jelent. A magyart egyébként eredeztették már az angolból és a németből is, attól függően, a politika éppen mit diktált. Később sokan úgy vélték, „halszagú” a finn rokonság, így megpróbálták a magyart a sumér­­ral rokonítani, mert ez előkelőbbnek tűnt. Nagy tábora volt a magyar-tö­rök nyelvrokonság elméletének is. Végül azonban győztek a tudományos érvek, és bebizonyosodott, hogy a ma­gyar nyelv a finnugor nyelvek család­jába tartozik. Természetesen ez nem jelent feltétlenül genetikai rokonsá­got is. Továbbra is várom olvasóink leveleit a szerkesztőségbe, vagy a következő elektronikus levélcímre: editor@mediacom.hu. Kiss Róbert Richard

Next