Vasárnapi Hírek, 2009. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

2009-12-20 / 51. szám

12 Részletek Kertész Péter jövő év elején megjelenő ikertesz. freeblog.hu II. című könyvéből 2009. október 28., szerda Már a múlt héten beoltattam volna magam az ilyen és olyan influenza ellen, hétfőn és szerdán a rendelési idő után van lehetőség erre, mondta a dokim felesége, hozzátéve, jöjjek nyugodtan, nincsenek tumultuózus jelenetek, hamar sor kerül rám. Csakhogy betaknyosodtam, semmi egyéb panasz, nem javallatára C-vitamint szedtem reggel, este, és elhalasztottam a szurit mára. Mehettem volna hétfőn is, de péntektől, őszi szünet lévén, tegnap estig itt voltak az unokáink, egyetlen percet nem akartam elveszíteni az együttlétből, ugyan Mírának fájt a füle, végigköhögte az éjszakát, de nem fertőztük oda-vissza egymást, s a hagyományos programokból - uszoda, gördeszka, kirándulás, lefekvés előtti sportolás - nem maradt el egy sem. Reggel meg arra ébredek, hogy szipogok megint, s vacillálok, oltassak vagy ne oltassak. Megfordult a fejemben, hogy szomatizálom az újabb össznépi hisztériát, miszerint inkább influenza, ilyen is, olyan is, mint vakcina, mivel hogy a hazai gyártmány, hiába minden szakmai érv, nem frankó, valóságos nyilatkozatháború dúl, amelyben lehetetlen nem felfedezni a politikai megosztottságot, amit ez ügyben tavaly még nyomokban sem lehetett érzékelni. Ha így megy tovább, s egyre inkább bebizonyosodik, hogy az igazán nemzeti érzelműek dacolnak mindenféle kórsággal, az sem kizárt, hogy megszüntetik az újszülöttek BCG-oltását, s vele együtt a történelem szemétdombjára kerül a diperté, amelyek évtizedeken át szabtak gátat a legszörnyűségesebb fertőző betegségeknek (tébécé, diftéria, szamárköhögés, etcetera). Márpedig, ha tetszik, ha nem, az átkosban ez a kis semmi ország élen járt világviszonylatban is mindenféle járványos megbetegedés megfékezésében, ahogy egy kiváló tüdőgyógyász nyilatkozta egykoron annak apropóján, hogy az emberek mellőzik a kötelező tüdőszűrést, végzetes hiba lenne szabadjára engedni a ketrecbe zárt tigrist. Most éppen ez történik, mintegy utólagos igazolásul a rendszerváltás idején Szentendrén dr. Kósza Ida pszichiáter által organizált kongresszusok mottójának, miszerint népegészségi mutatóink (rák, koleszterin, magas vérnyomás, születéskor várható élettartam, egyéb halálokok) rohamos javulása kizárólag a nemzeti tudat gyógyulása révén várható. Veér András, isten nyugosztalja, ezt hallván azt nyilatkozta a Magyar Nemzetnek (az interjút én készítettem vele), hogy ő ide még egyszer be nem teszi a lábát. Úgyhogy mindenképpen beoltatom magam, kis takony nem takony, eldönti Mádi doktor, hogy most vagy egy hét múlva. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy gyógyításra felesküdött embergyógyászok nem oltatják be magukat, veszélyeztetve pácienseik egészségét, akiknek ráadásul még azt javasolják, hogy ők se oltassák be magukat. Egy Pesti nevű fideszes korifeus a legfőbb patrónusuk, ugyanakkor régi ellenfelem, aki ellen több sajtópert nyertem anno - őszinte örömömre -,,a nemzet orvosa”, Mikola, akinek ez az orvosi mestersége, nagy politikai óvatossággal nyilatkozik. Vélhetően azért, mert más a véleménye, amivel azért nem hozakodik elő nyíltan, mert még nem mondott le arról, hogy övé lesz a második Orbán-kormány egészségügyi bársonyszéke. 2009. november 10., kedd Magyar bál lesz a szomszéd faluban, immár a negyedik, nincs ezzel semmi baj, Magyarországon magyar bál abszolút rendben van, furcsállni legfeljebb azt lehet, hogy egy bizonyos Night light trió nevezetű banda húzza a talpalávalót. De hát az a lényeg, hogy a gazdagon illusztrált, interneten is hozzáférhető esemény rendezői „szeretettel járnak minden nemzetben gondolkodó és hazáját szerető igaz magyar embert”. Na, ezzel már van némi gondom, köszönhetően a halmozott jelzőknek, amelyeknek, gyanítom, nem könnyű hiánytalanul megfelelni, kell hozzá önismeret jócskán, tetejébe az sem kizárt, hogy ha történetesen valaki úgy gondolja, ez az a bál, amit kifejezetten neki találtak ki, szembesülhet azzal, hogy hiába szurkolná le a négyezer ruppót, mégsem csárdásozhat egy jót a báli forgatagban. Mivelhogy nem felel meg valamely követelménynek, teszem azt nem gondolkodik nemzetben kellő hőfokon, Arany János, Petőfi-, Radnóti-, Kosztolányi-verseket olvasgat ráérő idejében és nem Wass Albert vagy újabban a beregszászi gettó zsidóinak Auschwitzba történő deportálásában csendőrfőhadnagyként közreműködő, halála után a Magyar Újságíró Szövetség örökös tagjává avanzsált Kecskési Tollas Tibor poémáit. A bálon lehetőség kínálkozik a helyszínen „1 db kétrészes nagy értékű női, vagy férfi magyaros ruha készítésére méret után”, ami, valljuk be, nem honosult meg kellő hatékonysággal a főleg farsang idején esedékes báli szezonban. Igaz viszont, hogy a hagyományosnak mondható táncos összejövetelek nem bírnak olyan nemes céllal, mint a szomszéd faluban meghirdetett magyar bál, amelynek „tisztes bevételét a turulszoborért alapítvány számlájára” fizetik be. Itt van a kutya elhantolva. Az első e műalkotások sorában Szentendrén kerül hamarosan felállításra, erről már az adófizetők pénzéből előállított hetilap is hírt adott. Szentendréről tudniillik, hogy már a múlt század derekán a festők városaként ismerték a település határán túl is, ezt annyira komolyan vették, hogy köztéren szobrot a 80-as évekig nem avattak ebben a kis ékszerdobozban. A szobrok megjelenését vélhetően az legitimálta, hogy időközben szép számmal megtelepedtek kiváló szobrászok is Szentendrén (Asszonyi Tamás, Csikszentmihályi Róbert, Farkas Ádám, Szentirmai Zoltán és mások), akik nem kaptak röhögőgörcsöt, mikor tudomásukra jutott, hogy a város, ahol élnek, alkotnak, hivatalosan is a festők városa lett, miután a helybéli honanyák ésatyák ígydöntöttek. Azóta túl vagyunk az első kopjafa-avatáson, ott díszeleg a HÉV-végállomásáról jól látható Ef Zámbó, Aknay, Deim műanyag szobrok szomszédságában, s egyelőre még nem tudni, hol lesz az első (mert hogy megálmodói többre szánták el magukat) turul szobor. Egy olyan városban, ahol nyaranta hétvégeken turisták ezrei fordulnak meg, ahol harmadik éve turul fesztivált rendeznek a Duna parton, az Egészséges fejbőr nevezetű, nemzeti körökben népszerű együttes fellépésével, ahol néhány hete (harmadszor) a betiltott Magyar Gárda újoncait avatták egy magántelken, egyidejűleg csendőröket is avattak, ha egyszer van rá igény (hogy örülne, ha ezt megéri, Kecskési Tollas Tibor, aki miatt, miután nem sikerült „viszszahívni”a MÚOSZ halhatatlanjai közül, felmondtam a több évtizedes tagságomat), egy olyan városban, ahol negyedik éve árpádsávos zászlót lenget a szél az izbégi plébániatemplom ormán, tekintet nélkül arra, hogy a későbbi nemzetvezető Szálasi Ferenc itt kezdte a politikai pályafutását, Csia Sándor személyében innen küldték a magyar országgyűlésbe az első nyilaspárti képviselőt. 2009. november 16., hétfő két napig gyógykezelte kiváló Jenő barátom a gépemet, félő volt, hogy újra kell installálni mindent, hadd ne mondjam el, mit kell ez alatt érteni, már csak azért sem, mert magam sem tudom a választ, most viszont itt a nagy lehetőség, hogy pótoljam a mulasztottakat, ami nem éppen könnyű, miután viharos gyorsasággal peregnek az események. Konkrétan egy bizonyosra gondolok, jelesül arra, hogy döntött a másodfokon eljáró debreceni ítélőtábla az olaszliszkai gyilkosság ügyében, s miután példátlanul súlyos szabadságvesztésekről mondta ki a végső verdiktet Balla Lajos, a büntetőtanács elnöke (hárman életfogytiglani, egy vádlott 17 évet, ketten 15 év fegyházbüntetést, két, a cselekmény elkövetésekor 18. életévét még be nem töltött fiatalember 10 évet kapott), illő óvatosan bánni a jelzőkkel, mert azért „amit ezek a cigányok műveltek az valóban példátlan”. És még azt sem lehet tudni, hogy a nyolc elkövető közül (köztük az elsodort kislány szülei, testvérei) valójában ki ölt, ki ütött, rúgott a már földön fekvő áldozat lábába vagy fejébe, a bíró szerint ez nem érdekes, ugyanis, ami a két tárgyaláson beigazolódott, ezt nem indokolja. Engem speciel ez a kivételesen laikusok számára is felfogható jogi meghatározás töprengésre késztet. Nem gondolnám ugyanis, hogy mind a nyolcan eleve úgy estek a 44 éves tanárnak, hogy addig verik, amíg ki nem száll belőle a lélek, tekintet nélkül arra, hogy büntetett előéletű az illető, vagy sose állt bíróság előtt. Ilyen meggondolásból talán helyesebb lenne, ha valami faramucibb minősítést használna a büntetőtörvénykönyv, aminek jogászberkekben szándékegység az olvasata. Jó lenne többet tudni az elítéltekről, csakugyan olyan elvetemültek lennének, mint amilyennek a bíróság és a sajtó láttatta őket? Idézem a Népszabadság debreceni tudósítóját, Kácsor Zsoltot, aki a az ítélethirdetésről szóló tudósítás mellett egy riporttal is előrukkolt „Verdikt van, megnyugvás nincs címmel. Idézem: „Nem látszott érzelem az olaszliszkai per nyolc vádlottjának arcán, amikor beléptek a debreceni ítélőtábla tárgyalóteremmé berendezett, zsúfolt aulájába. A tekintetek kereszttüzében a nyolc olaszliszkai vádlott olyan egykedvűen lépkedett az őket láncon vezető fegyőrök mellett, mintha nem is a saját tárgyalásukra érkeztek volna”. Ugyan mit kellett volna leolvasni az arcukról, amiből a tudósító vagy bárki emberfia megfellebbezhetetlen következtetéseket vonhatott volna le? Két esztendeje előzetesben vannak, s mielőtt bevonultak volna az ítélethirdetésre, „ahol az emeleti karzatot is megtöltötték az érdeklődők, köztük az ítélőtábla dolgozói, szabadnapos bírák”, tudták, mi vár rájuk. Nyilvánvalóan példát statuált a bíróság, így lett egy életfogytiglanból három életfogytiglan s a 15 évből 17 év. Nem utolsósorban eleget téve az úgymond társadalmi elvárásnak, aminek ékes bizonyítékát szolgáltatta a tv2 Napló című műsora, s ez alkalomból arra a kérdésre vártak smseket, hogy kellően szigorúnak tartják-e az ítéletet. És most tessenek figyelni: a névtelenül reflektálók 90 százaléka elégedetlen a bíróság ítéletével. Márpedig milyen ítélet lehet szigorúbb az életfogytiglani fegyháznál? Rég nincs kétségem afelől, hogy ha az emberek arról népszavazhatnának, hogy legyen-e megint halálbüntetés a Magyar Köztársaságban, a döntő többség igennel voksolna. És ha egy alkérdésként netán arról is nyilatkozhatnánk, hogy ha valakit kötél általi vagy bármilyen más úton végrehajtandó halálra ítélnek, s a végrehajtást lehetőség szerint a legnézettebb időben a televíziók „élőben” közvetítsék, a nép erre is igent mondana. Mondanám, hogy a nép nem vált be, de hát, mint tudjuk, nem lehet leváltani. Alexa Károly magyar irodalomtörténész a Magyar Hírlapban reflektált Kertész Imre Nobel-díjas magyar írónak a Die Welt-ben megjelent interjújára, végezetül arra a konklúzióra jut, hogy a díjat odaítélő svéd bizottság minden elvetemültségre képes. Beérhette volna annyival, hasonszőrű hazafiakkal együtt csaholva, hogy névrokonom mennybe menesztését (2002) elkúrta a bizottság, megannyi más író, köztük számos magyar, Illyés, Csoóri, Jókai Anna és mindenek előtt az ugyancsak unió-tag Romániában a mai napig háborús bűnösként nyilvántartott Wass Albert, akinek a debreceni nagyerdőben kőhajításra van a szobra Adyétól, inkább rászolgált volna, ha nem is szakmai becsülete, lelke rajta. Csakhogy a szocializmushoz nemrégiben még a kelleténél lojálisabb Alexa Nobel Alfréd 1895. november 27-én kelt végakaratának a végrehajtóját, immár száznyolc esztendeje, rágalmazza minősíthetetlenül. A Svéd Királyi Akadémia helyében úgy beperelném A. K. barátunkat Strasbourgban, hogy belefeketedjen, ha nem tudnám, hogy magyar részről hozzászoktak az effajta gyalázkodásokhoz. Kertész Imre Nobel-díjának nyilvánosságra hozatalát követően százával érkeztek mindenféle úton-módon az akadémia stockholmi címére tiltakozások, egybehangzóan azt kérve számon, hogy miért nem egy magyar írót érdemesítettek a legmagasabb rangú elismerésre. Tetszenek érteni, ugye, hogy ki fosztotta meg évtizedekre előre attól a lehetőségtől az igazi, nemzeti, keresztény, polgári magyar írókat az überelhetetlen Nobel-díjtól? Most ugyanez megy többen. Ha nem kelt volna el félmillió példányban a Sorstalanság a honi könyvkereskedelmi forgalomban, lenne okunk az aggodalomra, de így... Véletlen, hogy a magyar Nobel-díjasok „nem magyarok”? Mikor egykori iskolatársam a karcagi elemi zsidó népiskolában, Herskó Feri 2004-ben, már mint Avram Hershko izraeli orvos-biokémikus, kémiai Nobel-díjat kapott, a mértékadó hazai orgánumok is szalagcímben tudósítottak a 14. magyar Nobel-díjasról, a csúcs a Fidesz honlapja volt, idézem: Herskó Ferenc a 14. magyar Nobel-díjas. Visszamagyarították a nevét. Feri tizenhárom éves korában alcázott szüleivel. (A Hershko család krónikája.) A Nobel-díj átadási ceremónia, néhány kitűnő tudományos elemzés, részletes sajtóvisszhang mellett sok mindent meg lehet tudni a Nobel-díjról, az internet világában nem nagy kunszt összelopkodni a tudnivalókat. A magyarorszag. hu honlapra 2006. április 1-jén 13 magyar, illetve magyar származású Nobel-díjas neve került fel, a 14. Elie Wiesel, akit néhány napja budapesten köszönthettünk, az MTA folyóirata, a Magyar Tudomány 2001/12. számában szerepel ugyan, de a szócikk végén ez olvasható: Az önéletrajzában írottak alapján sajnos nem tekinthetjük magyar Nobel-díjasnak. Mint ahogy másokat sem a maradék tizenháromból. Valójában hárman voltak, akik fenntartás nélkül magyarnak vallották magukat,amikor a nagy tisztesség érte őket, ketten, magyar felmenőkkel, a nyelvünket sem beszélték. Czeizel Endre, aki nem zsidó A Ferenc-Avram Hershko családfa-elemzése értékelésében: „a három magyar állampolgárságú és most már hét magyar születésű Nobeldíjas, tehát a tíz személyiség közül 7, vagyis 70 százalék zsidó származású. Mellettük számos Nobel-díjjal nem jutalmazott nagy tudós, így Kármán Tódor, Polányi Mihály, Bródy Imre, Szilárd Leó, Neumann János, Teller Ede is e felekezetből származott. A tudósgéniuszok között a zsidók aránya tehát számottevően felülmúlja a népességbeli gyakoriságuk alapján várt értéket, amely a XX. század elején tetőzött 5 százalék körüli értékkel.” Időközben, az ismert okból, már csak százezer, a legkülönféleképpen zsidónak mondható magyar(!) állampolgár boldogul, ahogy tud e honban, egyikük Kertész Imre, aki ideje java részét Berlinben tölti, s valami olyasfélét nyilatkozott több mértékadó európai lapban, amiből egyesek, köztük Alexa Károly magyar irodalomtörténész, azt olvasták ki, amit akartak. Kertész Péter Blogkóstoló 2009. december 6., vasárnap — Régi Nemzet Az emlékszámot szerkesztette a Régi Nemzetesek Társaságának kuratóriuma Régi Nemzet ------Vasárnap, 2009. december 20.