Vasárnapi Hírek, 2012. január-június (28. évfolyam, 1-25. szám)

2012-01-08 / 1. szám

NAPLÓ KÁLMÁN Hiányzó LÁSZLÓ alternatíva Nem mondok újdonságot azzal, hogy valami nagyon rossz felé száguldunk. A jelenleg korlátozások nélkül uralkodók szemlátomást újabb bevételnöveléssel akarnak kimászni a slamasztikából, csupa olyan lépéssel, amelyik a gazdasági növekedést nem serkenti, hanem gátolja. És mindannyian tapasztalatból tudjuk, hogy az állami funkciók és szolgálta­tások teljes központosítása nálunk csak pazarláshoz és további minőségromláshoz vezethet. A végrehajtó hatalom nem társasházi közös képviselőnek tekinti magát, hanem háziúrnak és házmesternek egy személyben, és ebben a minőségében folyamatosan emeli a lakbért, miközben elzár­ja a vizet, és beleszól a lakók életébe. Azzal sem mondok újdonságot, hogy a helyzetet súlyos­bítja az alternatívák hiánya. Nemcsak úgy értem ezt, hogy nincs jelentős anyagi és támogatói háttérrel rendelkező ellenzék, hanem úgy is, hogy a létező ellenzék egyelőre nem mutat kiutat. Az egykulcsos adó eltörlésén kívül nincs olyan ötletük, ami az egyensúly, nem pedig a még nagyobb córesz irányába mozdítaná a gazdaságot. A parlamentben jelenleg csak etatista pártok ülnek, akiknek máson se jár az eszük, mint hogy hogyan harácsolhatna össze az állam még többet, hogy bőségesebben oszthasson a kegyenceinek. Úgy látom, hogy szégyenszemre a liberalizmusról most nem úgy kell gondolkoznunk, mint a legszebb és legsikere­sebb nemzeti hagyományunkra (reformkor, 19. század vége), hanem mint elkeseredett menekülő útvonalra az amúgy reménytelen helyzetben. Muszáj lesz megfogadni Orbán Viktor rég megtagadott intelmét az azonnali radikális adó­­csökkentésről, hogy boldog-boldogtalan bátran vállalkoz­zon (főleg a szolgáltató szektorban), és ez meg is élje neki, maradjon annyira, hogy mások szolgáltatásait buzgón igénybe vehesse - ezzel egyben magának időt megtakarítva. És persze ez azzal jár, hogy a beszedett közös költségekből csak a legszükségesebbekre szabad költeni. Az állam ne költsön többet egy-két százaléknál a saját működési költsé­geire (ahogy ezt várjuk el más szervezetektől is). Úgy har­minc százalék mehet azokra a szolgáltatásokra, amelyeket célszerű együtt megrendelnünk (honvédelem, diplomácia, pénzügyek, infrastruktúra). Az összes többi meg a szociális rendszerre, az elesettek megtartására, a rászorultak tandíjá­nak támogatására stb. Mindez persze azt is jelenti, hogy sokkal kevesebben tudunk majd az állam alkalmazottaiként munkálkodni, de ezzel lehet, hogy még jobban is járnánk. Ha szükség van a munkánkra, akkor más alkalmazottjaként vagy munkáltató­ként is lesz. És ami a legfontosabb: végre be kell ismerni, hogy az államnak nem kell ott lennie minden kilométerkő­nél. Nem kell minden társadalombiztosítási, oktatási stb. feladatot az államnak végeznie. Igaz, hogy egy rendes egészségügyi, felsőoktatási, nyugdíj- vagy tömegközlekedé­si reform normálisan sok pénzbe és időbe került volna, most majd muszáj lesz pillanatok alatt végrehajtani, akár egy viszonylag jól működő külföldi rendszer szolgai átvételével. Mert ha nem így teszünk, akkor hiába kergetjük el a háziurat-házmestert, mert akkor nem marad más, mint néhány koldusbotra jutott lakó, aki már nem tud semennyi közös költséget összedobni, és nem tud közös képviselőt felfogadni. A szerző nyelvész VASÁRNAPI HÍREK ■ 29. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM ■ 2012. JANUÁR 8 - . szerintem ­ GERLÓCZY MÁRTON A jövő ölelésében Lajos a minap ,egy természetfölötti erdőben sétálgatott, fent az élhető és élhetetlen világ fölött az öreg, búskomor fák ködös labirintusában. Hirtelen erős fényre lett figyelmes. A fény egy budai villa hófehér bútorokkal berendezett nappa­lijába vezette, amelynek közepén egy masszázságy állott. A masszázságy mellett pedig masszőrnő, finom, kecses moz­gású, halk és magabiztos. - Van-e kedved egy masszázshoz, Lajos - kérdezte a tető­­től-talpig fehérbe öltözött hölgy. - Van - felelte Lajos. - Kérsz esetleg előtte egy pohár vizet, Lajos? - Kérek - felelte Lajos. Lajos megitta a vizet, alsónadrágra vetkőzött és hassal a masszázságyra feküdt. A nő leengedte a redőnyt, gyertyát gyújtott és elindította a zenét. A zenére Lajos később ekképp emlékezett: ájáájééééájááá, jé. A nő ismét kérdezett. - Nem vagy allergiás az olajokra? - Nem. - És nincs valami bajod? Lajos nem értette a kérdést. Hiszen csak és kizárólag baja van - azért sétált el az erdőbe. Az erdő üres, ott nincsenek emberek, nem kell beszélni senkivel, mert hiszen mostanában nem lehet semmi másról beszélni senkivel csak bajról. Kicsi vagy nagy, de többnyire nagy bajokról. Lajos barátai minden­féle hóbortos figurák, akik most bajban vannak, mindenki bajban van, és akárhova megy is Lajos, csak és kizárólag a bajról hall vagy a baját mondja. Lajos barátai olyasmivel keresik a kenyerüket, amit ők maguk is enni szeretnek, és most korognak a gyomrok, mert rohad és szárad szét a kenyér, minden ehető kenyér, és csak a morzsák maradnak, száraz vagy penészedő morzsák. És ebből Lajosnak picit, csak egy icipicit ugyan, de elege van. - Bajom? - kérdezte hát Lajos. - Na, mindegy - felelte a nő -, majd kiderül, lazíts, felejts el mindent, most megkeressük azokat a pontokat, amik gátol­tak vagy gátolnak, traumákat, haragot, fájdalmakat - szépen eltüntetjük őket. El is aludhatsz, ha akarsz, majd felkeltelek, ha fordulni kell. Ájáájééééájááá, jé - hallatszott az énekszó és Lajos becsukta szemét, próbált elfeledni mindent, de aludni azt nem akart, mert az érintés az oly jólesett neki, hogy élvezni és érezni akarta minden pillanatát. A szoba megtelt a citromolaj üdítően tiszta illatával, a gyertyafényes félhomály aranyszín árnyalatával és a lélek a nyugalom és béke lágyan kavargó finom melegével. Lajos meglepődve tapasztalta, hogy teste milyen nehéz teher lett az évek során. Hogy nem érez már úgy, mint régen, nem adja át magát a kényeztetésnek. Mintha valami burok nőtt volna a végtagjai közé, mintha a bőrére egy vastag réteg tapadt volna, mint a moha, gyilkos parazita, páncél. Ahogy a kéz az erőt finoman kezelve az érzékenyebb pontokhoz ért, melyek szólnak, jeleznek az agynak, Lajos rájött, hogy nem a teste nehéz, hanem az agya, az agya az, amely nem engedi keresztül a bőrön és a szöveten az érintés üzeneteit, így hát úgy döntött, hogy koncentrál, koncentrál majd arra, hogy koncentráljon arra, hogy ne koncentráljon. Míg Lajos ezt a bonyolult képletet fejtegette, a masszázs véget ért. A hátán feküdt. A szemét nem nyitotta ki, és most tűnt csak úgy igazán, hogy elérkezett az alvás ideje. Hallotta, amint a nő a kanapéra ült és felsóhajtott. - Ez nagyon jó volt. No, Lajos erre már kinyitotta a szemét, és látva, hogy a nő boldogságtól ragyogva ül előtte, meg is szólalt. - Valóban? - Igen. Nagyon jó kis út volt. Sok helyen jártunk, bár csak nagyon ritkán engedted el magad teljesen. Lajos nem akarta bevallani, hogy egyszer sem nem enged­te el magát teljesen. - A jövőben kellett dolgoznunk. A múltad rendben van, nincs olyan trauma, amit ne tudnál egyedül kezelni. - Ennek örülök. És akkor most jobb lesz a jövőm? - kér­dezte Lajos kíváncsian. - Eltűntettük az akadályokat, most már nyugodtan mehetsz. Egy pár pillanatra a csillagok is velünk voltak. - Hm - felelte Lajos elégedetten. - És nem vagy egyedül sem. Van egy védőangyalod. - Tényleg? - Hosszú fekete kabátot és kalapot visel, és a Duna-parton sétál. Csak ennyit láttam egy pillanatra. Nagyon szeret téged és vigyáz rád. Lajos elgondolkodott. Örült nagyon, de nagyon-nagyon,­ hogy nincs egyedül. Hogy valaki mindig ott sétál vele fekete kabátban és kalapban a Duna partján és vigyáz rá, és nem hagyja, hogy a múltját fel ne tudja dolgozni. - De ami a legfontosabb - mondta a nő elmerengve nézve a plafont -, hogy kinyitottuk a szívcsakrádat. " Lajos szóhoz sem jutott. A nő elmondta neki, hogy a szívcsakra kinyitását Lajos házának közepén végezte el, és mos­tantól mindig nyitva lesz és ez több mint jó - ez csodálatos. - Mostantól olyan lesz mindig, minden pillanatban, mint­ha átölelne valaki. Kérsz egy teát? Lajos kért egy teát és kiült a teraszra. Nézte a szmogfelhő alatt fuldokló várost. Ahogy a szájához emelte a bögrét - hogy kiigya a csipkebogyóteát -, érezte a citromolaj illatát a bőrén. Finoman hátranyúlt és végigtapogatta a csigolyáit, végig a hátán, pontosan addig a pontig, ahol nem is olyan régen, immáron visszavonhatatlanul kinyitott a szívcsakrája. Felállt, megköszönte a teáját, fogta a kabátját és elbúcsúzott a nőtől. o o a:­­­ X on o o SKICC Nemzetárulók Minden nap különös izgalom­mal lesem a híreket, hátha megtudok valamit arról, hogy hol tart a forintspekulánsok elleni titkosszolgálati vizsgálat. Mint ismeretes, Pintér Sándor belügyminiszter november végén bejelentette, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatal és a Nemzetbiztonsági Szakszol­gálat műveletet indított a forint elleni spekulatív támadások elkövetőinek felderítésére. Gondolom, azóta brókereknek álcázott fedett nyomozóink merültek le a Wall Street sikátorainak legsötétebb bugyraiba, ragasztott pajeszos ügynökeink foglalták el megfigyelő állá­saikat a nemzetközi karvalytőke fő fészkei körül. A gigászi csata jelenlegi állásáról nincsenek közvetlen információink, a forint árfolyamának katasztrofális alakulásából viszont arra következtethetünk, hogy ügynökeink tényleg le vannak merülve. Lássuk be, hogy egy ilyen titkosszolgálati vizsgálat a gyanúsítottak széles köre miatt nem is olyan egyszerű. A legnagyobb adósságszolgálati problémánk ugyebár az, hogy nem akarják venni a piacon a magyar államkötvénye­ket, pedig ezeknek árából kellene finanszíroznunk lejáró tartozásaink visszafizetését. Tekintve, hogy a Föld lakosai közül körülbelül hétmilliárdnyian nem vesznek magyar államkötvényt, elég időigényes egyenként lenyomozni, hogy kik azok, akik spekulációs szándékból nem vesznek, s kik azok, akik csak pénzhiányból vagy nemtörődömségből, mert ezek az esetek kétségkívül enyhébb megítélés alá esnek. Talán hamarébb érnénk el eredményt, ha egyelőre csak a saját házunk táján keresnénk felelősöket. A magyarok vajon miért nem vesznek magyar államkötvényt? A nemzeti érzel­mű olaszok között például napjainkban valóságos állampa­pír-vásárlási láz bontakozott ki országuk pénzügyi gondjai­nak enyhítésére. Mi a helyzet a nemzeti érzelmű magyarok­kal? Talán ők is arra számítanak, amire az idegen­szívű spe­kulánsok, hogy ilyen gazdaságpolitika mellett Magyarország képtelen lesz visszafizetni adósságait? A legutóbbi rózsadom­bi választások eredménye mindenesetre arra utal, a gazdag magyarok hálásak a Fidesznek, hogy kitömte a zsebüket az egykulcsos adóval. Szavazataikat továbbra is lelkesen a kor­mánypártnak adják, de annyira azért nem hülyék, hogy meg­takarított pénzüket ne vigyék ki Burgenlandba. Majd kidör­­rennek a határ menti osztrák bankok, annyira ki vannak tömve a pénzüket a Fidesz elől menekítő magyar gazdagok suskájával. És nemcsak hogy kiviszik a pénzüket, de ott is költik el. Még a nemzeti érzéseiről elhíresült Demján Sándor milliárdos cége sem hajlandó beruházni nálunk, inkább Lengyelországba, Szlovákiába és Szlovéniában építkezik, mert itthon nem látja értelmét a fejlesztéseknek - nyilatkozta a minap a vállalat vezérigazgatója. Lehet persze, hogy a gazdag magyarok nem is nemzetáru­lók, csak félre vannak tájékoztatva. A Magyar Nemzeti Bank legutóbbi beszámolója szerint például a kormány államadós­ság elleni kíméletlen harca oda vezetett, hogy az adósságráta az utóbbi negyedév alatt hat százalékkal, 82,6 százalékra emelkedett. Erre a Fidesz szóvivői egy emberként hördültek fel, hogy nem a számokat kell nézni, hiszen „mindenki tudja, hogy az adósság csökken”. Valami olyasmivel érveltek, hogy csak a tartozás nőtt, nem az adósság, meg különben is, a forint egy fillérrel sem drágult a forinthoz képest. Azt már eddig is tudtuk, hogy a fideszes propaganda sokkal inkább epikus, mint numerikus. Másokkal ellentétben én meg tudom érteni irtózásukat a számoktól. A számok ugyanis szemükben az árulás eszközei, gondoljunk csak arra, hogy a dezertőrök, a kémek és az árulók általában számoszlopok formájában szokták elküldeni titkos üzenetei­ket az ellenségnek. El tudom képzelni, hogy Matolcsy minisztériumának legjobb rejtjelfejtői próbálják desifrírozni, hogy milyen üzenetet közvetíthet a Magyar Nemzetáruló Bank 82,6 százalékos adósságrátája az ellenség számára. Még az is lehet, hogy nem ellenséges szándékból, hanem azért nem veszik államkötvényeinket, mert nem elég von­zóak. Állampapírjaink a világ szemében most már egyértel­műen bóvlinak számítanak ugyan, de hát, ha annyiféle vac­kot, szirszart megvesznek az emberek, akkor a magyar köt­vényeket miért hanyagolják? Mert szürkék és érdektelenek. Fantáziátlanok, dísztelenek. Talán, ha bevezetnék az ízlése­sen, például matyósra mintázott államkötvényt, akkor az öt-tíz éves lejáratúakat a másodpiacon árulhatnák akár tapétaként is. Kerényi Imre pedig az alaptörvényhez hason­lóan kiírhatna festői pályázatot a magyar állampapírok illusztrálására. Ezeken is ábrázolhatnák a magyar történe­lem nagy sorsfordulóit. Volna is egy témaötletem, amin meg lehetne örökíteni a jövő számára korunk fő kormánypárti politikusait. Utolsó vacsora az Alaptörvény Asztalánál. Karcagi László

Next