Vasárnapi Hírek, 2012. október-december (28. évfolyam, 40-52. szám)

2012-11-18 / 46. szám

10 ■ VASÁRNAPI HÍREK ■ 29. ÉVFOLYAM, 46. SZÁM ■ 2012. NOVEMBER 18._________________________________________________________________________________________ infofin­ y llllli Kellene néhány csöndes évtized Pataki Ferenc szociálpszichológus másnaposságról, bizalmatlanságról, ingerültségről és apátiáról Politikai hisztéria ott van, ahol a kívánatos azonos lesz a lehetségessel és a valóság zárójelbe tétetik. Ez történik most, ennek vannak hétköznapi jelei - vélekedik Pataki Ferenc akadémikus, szociálpszichológus, akinek képzeletbeli díványára Magyarországot fektettük lelkiállapot-vizsgálatra. Közhangulatunk történelmi gyökereiről, újkori félelmeinkről, belopott rendszerváltozásról, észérvekről és hitvitákról beszélgettünk. Vasvári G. Pál - Ha nemcsak az egyes embereknek, de a népek­nek - a magyarnak is - van lelkiállapota, hogyan lehet ezt diagnosztizálni? - Elég járkálni az utcán, társalogni a mun­kahelyen, hogy lássuk: az emberek hol mo­­solygósabbak, derűsen anekdotáznak, hol ma­gukba fordulnak, komorak - mint mostanság. A hazai kutatók ezt úgy mérik, hogy felteszik a kérdést, mit gondol, jobban vagy rosszabbul mennek-e dolgok nálunk. Meghökkentően nő azok száma, akik a rossz irányt említik. Még pontosabbak azok a mutatók, amelyek például a deviáns jelenségek előfordulását mérik, de árulkodó adatsor az agresszív és a tulajdon el­leni bűncselekmények arányának alakulása is. Képet ad a kollektív lelkiállapotról a beszédben megnyilvánuló agresszió is. Magyarországon ez korábban is jellegzetes volt, és ma még inkább az, tapasztalhatja, aki belepillant a parlamenti közvetítésekbe és figyeli az ottani vagy akár az utakon zajló viták hangnemének alakulását. És még többet árul el a társadalmi folyamatok vizsgálata. Gondoljuk csak végig: 1990-ben az MSZP gyakorlatilag vesztegzár alá került, 17 százalékkal visszazuhant oda, ahol 1945-ben az elődpártjainak egyike volt. Eltelt néhány év és az MSZP nagy fölénnyel megnyerte a következő választásokat. A fiatal Fidesz - a nagymamák kedvence, a nyitott ingű torzonborz fiatalem­berek pártja - ebben az időben a népszerűségi listán 40 százalék fölött szerepelt, a választá­sokon 1994-ben pedig csak 7 százalékot kapott. A 2006-os választás még élni tudott a Kádár­korszak utáni nosztalgiákból, de jött Őszöd és a politikai puccskísérlet, s az őszi választásokon már előrevetítette árnyékát a 2010-es kétharmad. Most pedig azt látjuk: megjelenik egy új politikai alakzat és egyik napról a másikra 14 százalékos támogatottsággal szerepel. Mi is történt? Hiszen a lakosság nem lett se okosabb, se műveltebb. Kollektív tapasztalatszerzés, kollektív tanulás zajlik. És ez mifelénk nem megy könnyen. Mert minden nemzeti történelemben sajátos mérleget mutatnak az együttes örömélmények, sikerek, diadalok és a kollektív veszteségélmények, ku­darcok. A magyar történelem jellegzetessége, hogy Mohács óta sokkal több a kudarcélmény, a nagy veszteség, ami a nemzeti emlékezetben megmaradt. Még a reformkorban is, amely ezred­évnyi szenvedésről beszél, régi dicsőségünkről ábrándozik, de közben a nemzethalál gondola­tával kacérkodik. Ez a kettősség a történelem mintázatának és a kollektív emlékezetben őrzött lenyomatának a képe­­ a mai tudatban. És fel is használja a politika a maga céljaira, amikor a nemzeti múltat szelektíven kezeli és a jelen szükségleteihez igazítja. - Történelmileg meghatározott lenne tehát a közhangulat alakulása mifelénk? - Bibó István 1945 végén adta közre A ma­gyar demokrácia válsága című cikkét. Azzal a gondolattal kezdődik: a magyar demokrácia válságban van, mert félelemben él. Fél egyfelől a reakciótól, a Horthy-rendszer restaurálásától, másrészt fél a proletárdiktatúrától. Ő a félelem kollektív lelkiállapotában vélte felfedezni a vál­ság egyik gyökerét. A félelem nem változott, csak az okai. Ma az egzisztenciális szorongás, a mindennapi létbiztonság megingása a félelem egyik forrása, a másik pedig az állami túlhatalom kialakulása és nyomasztó fölénye az egyén szu­verenitásával szemben. Megszabja, mikor menjen a gyerek óvodába, mindent állami kézbe vesz, előír és szabályoz, és az életet „az, aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére” egyszerű lo­gikája szerint akarja berendezni. Hovatovább a fél ország állami alkalmazott lesz, az orvosok, a pedagógusok... Alattvalók. Ez az újfajta párt­államiság azért különös, mert a 2010-es válasz­tások előtt a másik oldalon is akadtak írástudók, akik úgy vélték: a kétharmados hatalom módot adhat a nemzeti megbékélés politikájának ér­vényesítésére. A másik esély - ami úgy látszik, valóra válik - az, amit a miniszterelnök egy ízben amerikai újságíróknak említett: az ellen­felet nem elég legyőzni, meg is kell semmisíteni. - Ez is arra utal, aminek sok más jele is van a közéletben: az észérveken eluralkodtak a szélső­séges érzelmek. Hogyan alakultak át a racionális közéleti viták afféle hitvitákká? - A válasz szintén Bibónál keresendő, ő azt mondta: abban a társadalomban alakul ki a tömeghisztériához hasonló politikai hisztéria állapota, amelyben megszűnik a valóság, a le­hetőség és a kívánatosság megkülönböztetése. Ahol a kívánatos azonos lesz a lehetségessel és a valóság zárójelbe tétetik. Ez történik most, en­nek vannak hétköznapi jelei. Amikor a fél ország rendszámtábláján megjelenik Nagy-Magyaror­­szág emblémája, akkor ez jelzi: lehetségesnek és kívánatosnak tekintik azt, amit az embléma ábrázol, függetlenül attól, van-e bármi köze a­­realitáshoz.­­ A rendszerváltozás után előbb rosszkedvű lett az ország, tavalyra pedig - mint akkor egy interjúban fejtegette - már ingerültté vált. Mi történt? És mi, miért változott az azóta eltelt egy év alatt?­­ Az addigi, rendi vonásokkal terhelt, tekin­télyelvű társadalom a rendszerváltással elvesz­tette korábbi renoméját, és megnőtt a bizonyta­lanság. Az első eufória után jött a „másnaposság”, ettől váltak sokan rosszkedvűvé. Azután, mivel nem javultak a dolgok, a politika és a közélet in­dulati szintje megemelkedett. Ma már senkinek és semminek - az intézményeknek, a parlamentnek, a pártoknak, a politikusoknak - sincs tekintélye, és a társadalom belépett az egyetemes bizony­talanság időszakába. Nem biztos a munkahely, a gyerekek jövője, az egyetemi képzés, a helyi viszonyokhoz való alkalmazkodás lehetősége, az élet kalkulálhatósága, kiszámíthatósága. Ez szülte az egyre nagyobb ingerültséget, és ez vezetett el mostanára az apátiához. Jelzi ezt a menekülés, az ország elhagyása.­ A 20. századi magyar történelem legnagyobb katasztrófája volt az a szellemi veszteség, ami 1920-tól a magyar Nobel-díjasok nemzedékét söpörte ki az ország­ból, utána jött az 1944-48 közötti, majd az 56-os kivándorlási hullám, és most itt a legújabb. Egy határig a globalizáció miatt természetes lenne, hogy elhagyják az országot, de egy határon túl a veszteség nem pótolható, különösen, ha a legvállalkozóbb szellemű, legképzettebb réteg is vándorútra kel. Ide vezet a gazdasági okok mellett az is, hogy az egykor volt fiatal és libe­rális Fidesz fokozatosan egy hungarocentrikus, nemzeti radikális vonásokat mutató, és egyre inkább a nemzeti mitológiával is megtámoga­tott „turulban született félázsiai" származékká vált, ami nagyon közel vitte a szélsőjobbhoz, és a két világháború közötti turanizmus ideo­lógiai roncsaihoz. És a kétharmad birtokában, a győzelem óta olyan, a demokratikus formá­kat még megőrző pártállamiságot épített fel, ami a hatalmat centralizálja, a törvényhozást a totalitárius államokhoz hasonlóan a hatalom eszközének tekinti, és az idősebb nemzedékben felkelti a déjá vu élményét. Az egyes ember úgy érzi: egyre tehetetlenebb a hatalommal szemben. Mert mit tehet a rokkantnyugdíjas, akit előbb meggyanúsítottak azzal, hogy csaló, azután, amikor kiderült, hogy nem az, akkor megvonták az addig kapott járadékát?... - Erre kell hát berendezkednünk? Az apátiára? - Az hogy­,apatikus, és jövőkép,nélküli or­szágban élünk, nem jelenti azt, hogy ez más lenne, mint egy pillanatnyilag jellemző, ural­kodó hangulati áramlat. Mert október 23-án a Békemenet mellett ott volt már a Milla által szervezett nagygyűlés. És már a Békemenet se hasonlított a lelkesült hajdani fideszes tömeg­gyűlésekre. Valahogy a „Viktor-Viktor”-ozás is fakóbban szólt. Régi rögeszmém,­ hogy a rend­szerváltást szinte belopták a magyar társadalom életébe. Sok mindenről volt azóta népszavazás, de az alapkérdést, hogy a magyar népnek kell-e kapitalizmus vagy nem, azt soha sem tették fel világosan, hanem beburkolták olyan fogalmakba, mint a „szociális piacgazdaság”. Pedig a rend­szerváltás másnapján már idézni kellett volna Churchillt, aki szerint a parlamentáris demokrá­cia a „legjobb rossz”, és feltenni a kérdést: mitől is „rossz” a demokrácia? Mik a belső problémái?­­ Az egész ország mégsem fordulhat pszichiá­terhez, hogy „kibeszélje" a problémát. - Igaz. Egy olyan országnak, amely sose élte meg a mindennapi demokratizmus tapasztalatait, csak foltokban, epizodikusan, meg kell tanulnia a bizalommal teli demokráciát. Ahol nem kell sandítani, hogy honnan fenyegetnek veszélyek. Ahol az együttműködés, és a kooperáció nem külső kényszer. Ahol a nagy viták mellett van néhány közös eszme, ami összekapcsol. Ami­kor az egyének szabad társulásának teret adó tömörülések, az alulról építkező valódi civil társadalom - a mindennapi demokratizmus - kikényszeríti, hogy a politikai elit alázatosan szolgálja, és a most gyűlölködéstől hangos par­lament a szakszerű, konstruktív vitákat folytató, és az ellentétek feloldására, a konfliktuskezelésre példát mutató, okos gyülekezetté váljon. Kellene néhány csöndes évtized, ami a rációé.­­ A jelek szerint erre még egy ideig várni kell. A politikában továbbra is a kollektív gyűlölet tű­nik a legjobb tömegtoborzó eszköznek. - Igen, mert a gyűlölködés a fenyegetettség érzetét kelti, a veszélyérzet pedig a leginkább mobilizáló erő. A szeretet szelíd. A gyűlölet moz­gósít. Ennek a gerjesztésére is vannak technikák, például a karaktergyilkosság. Ezért zajlik máris Gyurcsány és Bajnai képletes „összetapasztása”. De Bajnaitól még nem hallottam másik politi­kustársát gyalázni és üres, patetikus szónokias­­ságot sem. Adja az ég, hogy képes legyen ezt a stílust megőrizni. Makacsul hiszek abban, hogy előbb-utóbb vissza fognak térni a politikusok az érzelmek világából a ráció világába, mert ez az út, a dúló indulatoké, a katasztrófába vezet. PATAKI FERENC 1928-ban születetett Szentesen. Felsőfokú tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem tör­­ténelem-szociológia-filozófia szakán kezdte népi kollégistaként. 1953-ban a moszkvai Lenin Pedagógiai Főiskola pedagógia-pszichológia szakán diplo­mázott. Volt pedagógus, szociálpszicho­lógus kutató, az ELTE egyetemi tanára, az MTA Pszichológiai Intézetét vezet­te 1976-1993 között. A pszichológiai tudományok doktora (1982), kutatási területei közé tartozott a nagy társa­dalmi változásokhoz vezető folyamatok és hatásaik vizsgálata.

Next