Vasárnapi könyv, 1937/1 (27. évfolyam, 1. félév, 1-26. szám)
1937 / 1. szám
A SÍSPORT — A sítalp őse. — A sítalp téli közlekedési eszköz az északi népeknél. — A norvégek fejlesztették ki nemzeti sporttá. — Nálunk 45 évvel azelőtt, 1892- ben jelennek meg az első síelők a budai hegyekben. — A sísport egyre jobban terjed a középeurópai országokban, újabban nálunk is, bár - sajnos - a csonka ország hóviszonyai éppenséggel nem kedvezőek ehhez a szép, egészséges sporthoz. Érdekes, különös téli sport ez, amely minden természetkedvelő szívéhez közel áll. Két hosszú, lapos lécet erősítenek a síelők a lábukra, s kezükbe fogott két hosszú bottal támogatva magukat, csúszkálnak a havas domboldalakon, hegyoldalakon. A kezdők eleinte igen esetlenül mozognak a sítalpakon, de akinek van egyensúlyozó érzéke, ügyessége, s azonkívül megtanulja a síelés mesterfogásait, egyre ügyesebb lesz a síléceken és sok öröme fog telni ebben a Norvégiából származó téli sportban. Azt említeni sem kell, hogy a síelés igen egészséges, mint minden sport, amely a szabadban való sok mozgással jár. Viszont azt hangsúlyozni kell, hogy a síelés közben sok baleset is történhetik, ficamodás, csonttörés, nyelvharapás, aminek az oka nem a síelés, hanem az emberek természetében van. Sokan azt hiszik, hogy a síelés egyszerű, az ember felköti lábára a jó, csúszós sítalpakat, kezébe fogja a két, tányéros botot, s aztán vígan repülhet le a havas lejtőkön, mert hiszen a lejtőn jól csúszik a sítalp, tehát a síelés velünk született tudomány. Az ilyen könnyelmű önbizalom eredménye aztán a sok baleset. Aki azonban alaposan megtanulja a síelést és kellő gyakorlatot szerez, az előtt megnyílik a havas téli világ, mert a sítalpakkal nemcsak a lejtőn lehet lecsúszni, hanem futni lehet velük a síkon, domboldalakon. A jó síelő élvezheti a téli világot minden szépségével, s ez a sísport legnagyobb jutalma, amit hasonló mértékben semmi más télisport nem nyújt. A sítalp tulajdonképen csak ekkor válik sporteszközzé, míg a havas lejtőkön való lesiklás, lecsuszkálás lényegében gyerekes, de nehéz mulatság, bár tagadhatatlan, hogy ennek is megvan a maga bája, némi ízelítőt adván a téli természet szépségeiből is. A sí eredete visszanyúlik az őskorba, mint a korcsolyáé. A korcsolyáról tudjuk, hogy ősi formájában a lábra erősített fa- vagy csontdarabból állott. Az északi vidékek ősembere télidőben a mély, puha hóban nagyon nehezen tudott mozogni, nagyobb távolságokat megtenni. Lába belesüppedt a mély hórétegbe, ahonnan alig tudta ismét kihúzni. Hogy ne süppedjen be minduntalan a hóba, lábának felületét kerek falappal nagyobbította meg. Mivel ez nehéz volt, különösen vizes, olvadó hóban, abroncsot erősített a lábára, ezt vesszővel vagy szíjjal fonta be s alul bevonta bőrrel. Ez volt a sí őse és ez meg is maradt máig hósaruvá tökéletesedve. A havon járó ember azonban nem volt megelégedve a nehézkes, kerek sível, amellyel csak bajlódva taposta a havat. Addig töprengett, amíg megint csak visszatért a fatalpakhoz, de most már jobb formát