Vasárnapi Újság, 1844 (11. évfolyam, 504-554. szám)
1844-08-04 / 534. szám
481 mélis csak engednem kelletik vala. Ha már így esett biz én nem is bánom, tudod édes Ferim, mindig nagy filozófus voltam ’s ha nem lettem volna is, mint Socratest neje, feleségem entem is azzá tehet vala. De tréfán kívül, Kolozsvár utczáin sétálva, itt töltött ifjú éveim jutottak eszembe, és te tudod édes Ferim, azok sokkal vígabbak valának, mintsem édesen ne emlékezném rájuk. Összejártam az egész várost, vagy legalább az egész város elöttem nevezetesebb ulczáit, szintúgy mint ezelőtt huszonöt évvel, mikor a’ kolégyomot végezve hazamenetelünk előtti estvén bucsufejébe együtt összekószáltak volt; de azon huszonöt év alatt Kolozsvár sokat változott, ritka házat kaptam abba az állapotba, mint hagytam; úgy tetszett nékem, mintha a’ régiek, mint roegánynyi régi jó ismerősök kihaltak ’s helyükbe újak, idegenek állottak volna, csak imitt amott mosolygott felém avalék fedele alól, mint régi ismerős kopott kalapja alól, a’ hajdani épület , mintha mondotta volna: „Ahá, itt vagy te perditus diák?!44 Még csak azt a’ lantornás ablaku kis házikót sem kaphattam meg, melyet oly sokszor bészakasztánk, midőn rajta át töltött pipánkat, az ablak előtt dolgozó jámbor csizmadia nagy rémülésére beütöttük, ’s egész hatalommal „tüzel”” parancsoltunk. Jut-é eszedbe mily gyorsan ’s remegve engedelmeskedett a* jámbor, mint várt néha napokig nyitott ablakával, csakhogy új lantornáját viszont be ne hasítsuk? Sokat kerestem szegényt, tudakolódtam mindenfelé utánna, hogy a* sok lázadás fejébe együtt legalább egy barátságos poharat ürítsünk, de nem találtam, *—hihetőleg ő is úgy járt mint háza — másnak adott helyet. 482 Hidd el édes Ferim, midőn ez ismeretes utczában tátogtam, feledtem éveim számát, feledtem testi terültemet; de még több, az sem jutott eszembe, hogy nem ’s leányom van; eszem ismét az ablakokban virág-cserepeket, tejes fazakokat ’s a’ házok előtt könnyebb gerenda darabokat keresgélt. Emlékszel-e még rá , mennyit elemeltünk egyszer - máskor a’ csendes éjféleken, ’s meg mennyiszer felzaklatta tivornyánk az éjfelek csendjét?! Szerencséd rósz fiú, hogy itt nem valál, különben nem állok jót róla, hogy tettleg vissza nem hozzuk a’ régi jó időket. Nagy kedvem lett volna csupán a’ régi jók emlékéért vagy egy éjjel az egész várost felzaklatni. Tán a’ rendőrséggel ijjesztesz? Oh barátom! ez most is csak a’ régi, bizonyosan még csak bukkanni sem mert volna a’ vigtársak ellen. Most is úgy van mint rég, mindenik kapuban nagy betűkkel felírva: „az utczán pipázni nem szabad 44 ’s minden ki pipázva olvassa. ’S az egész külvárosba annyi szemetet, széna-roncsalékot, kieresztett szekereket nem találsz mint ott, hol a’ lőoskola körzetére szerzett magas rúd tetejéről „kemény büntetés alatt tilalmaztatik a’ kieresztés.14 De reminiscentiaim majd ki is ütték fejemből az okot, mi tollat fogata velem, neked írandó; azonban csak néhány minutáig, a’ tárgy sokkal csodálatosabb, furcsább, visszásabb, vagy nem is tudom hogy fejezzem ki magam, mintsem oly könnyen el tudnék róla feledkezni. Ez előtt, ha jól jut eszembe tizenöt, tizenhat esztendővel Kolozsvárról hazatérő útadba hozzám fordultál volt bé ’s újságul azt beszélted, hogy Kolozsvárit a nők szalagból hosszú szarvakat raknak fe-