Vasárnapi Újság, 1847 (14. évfolyam, 659-709. szám)
1847-10-10 / 699. szám
től fogva úgy vélekedtem, hogy az írnók zagyvái megölnek. Kutya vagy macska is megdöglenek utánuk, hát még keresztyén ember —o hú! Egyébiránt önök azt vélik és én is úgy gondolkozom, hogy ideje, hogy vagyonomról rendelkezzem. De egy pár óra kell nekem, hogy megfontoljam mi módon és ki számára. Az alatt küldjenek Haldimand úr, az ügyvédem után/* Mielőtt ez az úr elérkezett, két órai, a’ mint látszott, mély és komoly magános elmélkedésbe vala merülve. Ezen idő elteltével csengete ’s béhivatá az unoka húgát. Kétkedni lehet vájjon volt-é oly közelről való rokonság köztök. Voltak, kik azt hitték hogy nagyon távoli viszonyban voltak. De Dunstervillené azt akarta, hogy úgy tartsa a’ világ ’s a’ Hlág hallgatva belé egyezett. „Fanny,“ így szólita meg az idősebb nő komor eltökéltséggel, „egy vékony bókolatot akarok hozzád intézni. Azt akarom, hogy neked hágyjam, a’ mit nem vihetek el magammal. Nó leány, hagyj fel a’ sírással, sóhajtással. Hallgass reám; véghagyományom mindennek birtokába helyez. Yellandi jószágom, megtakarított pénzem, ez a’ ház mindenestől a’ mi benne van, ezüstöm, szekerem, fogataim, minden a’ tiéd lesz, de egy feltétel alatt, ünnepélyesen fel kell fogadnod, sőt meg is esküdnöd nékem, hogy jövedelmedből soha egy fillér sem fog az apád kezébe jutni és hogy soha sem fogod neki megengedni, hogy a’ küszöbödön belől üljön , még csak egy óráig is.“ A’ fiatal nő merően nézte borzasztóan kemény rokonát; de egy szó észrevételt sem eresztett ki ajkain. „Hallod talán, mit mondok ?“ menydörgé tüzesen a’ gazdag nő. „Hallome’ volt az alig hallható felelet. , „És reá állaszsz a’ feltételemre?“ Ossulton kisaszszony reszketett. Arczáról , ajkiról minden szín eltűnt, mig inkább hasonlított egy szoborhoz, mint élő és lélekző lényhez. De akármik voltak érzelmei, szókba nem ömlöttek. Folyvást hallgatott. „Szólj, még pedig hamar, az idő telik, ’s az én részem belőle kevés,“ így kezdé újra beszédét az idősb nő, indulatosan—„egy szó mint száz, megegyezel-e benne?“ „Nem tehetem,’ mondá tompa, de lassú és érthető hangon, a’ húga. „Tehát minden hagyományom más kezekre megy.“ A’ felingerült Dunstervillené kimondhatlan boszszuságára ezen hatalmas fenyegetés csak egy megnyugvást jelentő néma mozdulatot idézett elő feleletül. „Legyen hát!“ így kiálta fel erőltetett és frtóztató kaczajjal. „De hol van Haldimand úr? Miért késik? Küldjenek más követet utána. Rendeléseim hamar meg lesznek téve. És azok,a folytatá húgához fordulva, mig parancsai teljesültek,— „és azok—ha! ha! ha! — azok téged koldussá tesznek.“ A’ szegény halvány, remegő teremtmény, kihez ezen leverő szók intézve valának halk és gyenge hangon viszonza valamit. Feleletét bajos lett kivenni; csak végszava volt hallható: „tűrtem, szenvedtem.“ Erre Dunstervillené felpattana. „Na bizony éppen az illik a’ te szádba! Éppen te szólhatsz tűrésről, szenvedésről, a’ kinek gyermekséged óta minden kényelmed meg volt . 11 *