Vasárnapi Ujság, 1848. július-november (1. új évfolyam, 1-38. szám)
1848-10-22 / 33. szám
VASÁRNAPI ÚJSÁG. 33-a lik szálai. (új folyam) Oct. 32-én. Kolozsv. oct. 21. Tegnap kétszer kelte fel, úgy sem csendes munkánk mellől a vész lárma. Délelőtt 9 óra tájban a györgyfalvi tetőn egy sereg embert pillantanak meg valami éles szemek. Harangszó, dobpergés, „fegyverre“ és „lőnek az oláhok“ kiáltás egy fertály óra alatt lábra álliták városunk hadi erejét. Katona, honvéd, nemzetőr, mindnyája imposant csoportokba állott fegyverben. Azon kívül mindazok, kiket a nemzetőrségi szabályok a rendes fegyveres szolgálattól felmentenek, a legdicsőbb versenyzéssel állának elé kor és rang különbség nélkül kiki egy védeszközzel a vállán. Erőnk szemlélete önérzetet és tökélyes bátorságot önte belénk, melyet az ügyünket szívvel lélekkel magáévá tett ezredese. Daldacci egyszerűen biztató szavai a legnagyobb lelkesedéssé hágtatának. Szívből számozottabb, érdemeltebb, és számosabb „éljen“ legalább értünkre soha sem harsogtatta Kolozsvár légkörét. Nincs is dicsőbb, mint a katona, kinek hazája van. Jöhet vala a gazdák sok ezerekben, megemlegette volna od. 20-dikát és Kolozsvárt. Igen! megfontolva mondtuk, hogy „gaz oláh“, mert ha minden forradalmak, lázzadások és pártülések történeteit végig futjuk, az oláhok jelen cselekvés módjához hasonlítható gazságot és alacsonyságot felfedezni nem tudunk. Egyenkinti öszszehasonlításokra, majd egy más alkalommal terjeszkedünk ki; most csak anynyit, hogy a ráczokat tudjuk menteni, de az oláhot nem. A rácz a bécsi kormány megbízottja, a magyarnak erőltetett vendége, a bécsiek elkényesztetett alattomos eszköze, az oláhokra vetett hierarchiai kényúr, a magyarnak bevallott ellenes gyűlölője vala mindenha. Az oláh a magyarral egy són egy kenyeren él századok óta; azon egy föld szülöttei; az oláh nemes egy jogú, rangú, kiváltsága a magyar nemessel; a magyar jobbágy egy parányival sem részesül több kedvezésbe mint az oláh; tiszti névtárunk oláh névvel tele; a magyar némi büszkeségét helyzi ha az oláhval emennek nyelvén tud beszélni s az oláh magyarnak tartatja magát, ha kék nadrágot húz; amig a magyar nemesnek egy kis kaszáléja volt, addig az oláh paraszt nem félt az éhségtől és uzsoráért soha egy rongyát is el nem foglalták becsületes embernek. És hihető—é, hogy ily viszonyok után egyszerre halálos gyülölség támadjon a két faj között. És hihetőv é, hogy azon pillanatban támadjon midőn az egyik a másikat birtokkal és szabadsággal ajándékozza meg azon reményben hogy honfiakat és nem mostohákat nyer bennük? Már pedig a legelkeseredettebb gyűlölség sem vetemezhetne gazabb tettekre, mint amiket az oláh nép követ el jelenleg. És miért? egy értetlen jegyért? pazsaráért? bizony hajlandók vagyunk hinni, hogy meg vannak kuruzsolva. De midőn azon jelszavakat kell hallanunk: „kiirtjuk a magyart“ akkor viszsza kell térnünk előbbi nyilatkozatunkra, hogy a mely nép béke idejében hazafiait fosztja, rabolja, üldözi, kínozza, ölig az gaz nép! S ilyent a Mihálczfalvi, lónai, bárévi, n. teremi és cseszvei leczkékért nem sajnálhatunk. — A ki jobb ne vegye magára. Estve felé megint azon állítás kellé lábra a várost, hogy Urbán titkon Kolozsvárt ólálkodik. Az ebből kerekedő zajt nem akarjuk festeni. Csak azt az egyet szeretnék szivére kötni pál