Vasárnapi Ujság, 1848. július-november (1. új évfolyam, 1-38. szám)

1848-10-22 / 33. szám

VASÁRNAPI ÚJSÁG. 33-a lik szálai. (új folyam) Oct. 32-én. Kolozsv. oct. 21. Tegnap kétszer kelte fel, úgy sem csendes munkánk mellől a vész­ lárma. Dél­előtt 9 óra tájban a györgyfalvi tetőn egy sereg embert pillantanak meg valami éles szemek. Harangszó, dobpergés, „fegyverre“­ és „lőnek az oláhok“ kiáltás egy fertály óra alatt lábra álliták városunk hadi erejét. Katona, honvéd, nemzetőr, mindnyája imposant csoportokba állott fegyverben. Azon kívül mindazok, kiket a nemzetőrségi szabályok a rendes fegyveres szolgálattól fel­mentenek, a legdicsőbb versenyzéssel állának elé kor és rang különbség nélkül kiki egy védesz­­közzel a vállán. Erőnk szemlélete önérzetet és tökélyes bá­torságot önte belénk, melyet az ügyünket szív­vel lélekkel magáévá tett ezredes­e. Daldacci egyszerűen biztató szavai a legnagyobb lelke­sedéssé hágtatának. Szívből számozottabb, érdemeltebb, és szá­mosabb „éljen“ legalább értünkre soha sem har­­sogtatta Kolozsvár légkörét. Nincs is dicsőbb, mint a katona, kinek hazája van. Jöhet vala a gaz­d­ák sok ezerekben, meg­­emlegette volna od­. 20-dikát és Kolozsvárt. Igen! megfontolva mondtuk, hogy „gaz oláh“, mert ha minden forradalmak, lázzadások és párt­ülések történeteit végig futjuk, az oláhok jelen cselekvés módjához hasonlítható gazságot és ala­­csonyságot felfedezni nem tudunk. Egyenkinti öszszehasonlításokra, majd egy más alkalommal terjeszkedünk ki; most csak anynyit, hogy a ráczokat tudjuk menteni, de az olá­hot nem. A rácz a bécsi kormány megbízottja, a ma­gyarnak erőltetett vendége, a bécsiek elkényesz­tetett alattomos eszköze, az oláhokra vetett hierarchiai kény­úr, a magyarnak bevallott el­lene­s gyűlölője vala mindenha. Az oláh a magyarral egy són egy kenyeren él századok óta; azon egy föld szülöttei; az oláh nemes egy jogú, rangú, kiváltsága a ma­gyar nemessel; a magyar jobbágy egy parányi­val sem részesül több kedvezésbe mint az oláh; tiszti névtárunk oláh névvel tele; a magyar némi büszkeségét helyzi ha az oláhval emennek nyelvén tud beszélni s az oláh magyarnak tar­tatja magát, ha kék nadrágot húz; a­mig a magyar nemesnek egy kis kas­záléja volt, ad­dig az oláh paraszt nem félt az éhségtől és uzsoráért soha egy rongyát is el nem foglalták becsületes embernek. És hihető—é, hogy ily viszonyok után egy­szerre halálos gyülölség támadjon a két faj között. És hihetőv é, hogy azon pillanatban támadjon midőn az egyik a másikat birtokkal és szabad­sággal ajándékozza meg azon reményben hogy honfiakat és nem mostohákat nyer bennük? Már pedig a legelkeseredettebb gyűlölség sem vetemezhetne gazabb tettekre, mint a­miket az oláh nép követ el jelenleg. És miért? egy értetlen jegyért? pazsaráért? b­izony hajlandók vagyunk hinni, hogy meg vannak kuruzsolva. De midőn azon jelszavakat kell hallanunk: „kiirtjuk a magyart“ akkor viszsza kell térnünk előbbi nyilatkozatunkra, hogy a mely nép béke idejében hazafiait fosztja, rabolja, üldözi, kínozza, öli­g az gaz nép! S ilyent a Mihálczfalvi, lónai, bárévi, n. teremi és cseszvei leczkékért nem sajnálhatunk. — A ki jobb ne vegye magára. Estve felé megint azon állítás kellé lábra a várost, hogy Urbán titkon Kolozsvárt ólálkodik. Az ebből kerekedő zajt nem akarjuk festeni. Csak azt az egyet szeretnék szivére kötni pál­

Next