Képes Folyóirat - A Vasárnapi Ujság füzetekben 1. kötet (Budapest,1887)
Baksay Sándor. Hogyan lehettem volna hát honvéddé ilyen atyai ambiczió ellenére! Meg kellett elégednem hazafiul tisztem ártatlanabb módon való gyakorlásával. Faragtam verseket Petőfi és Lisznyai nyomán, azokat meg kelle tanulni az oldi iskolás gyerekeknek; becsempészett proklamácziókat terjesztettem, s közbe-közbe harczias textusokról predikácziókat írtam, melyeket azonban keresztapám, a pap, nem tartott remekeknek, s nem is hagyott elmondanom. Időm egyébként nem telt haszontalanul; sok históriai és encyclopedikus munkát nem átolvastam, hanem megtanultam; a franczia nyelvvel — amint Zákány nyelvtana engedte — ismeretséget kötöttem. A rég ismert Vörösmartyhoz és Jósikához Petőfit, Tompát, Aranyt, Kúthyt, Vas Gerebent a környékbeli papok könyvtárai szolgáltatták. Ők engem elláttak könyvvel, én pedig őket prédikáczióval. Másfél év alatt az egész Baranyát végig prédikáltam, s alig volt vasárnap, melyen az én jól betanult s kedvvel elmondott prédikáczióim egyike vagy másika a szép Baranya valamelyik templomában meg ne ríkatta volna azokat a tisztes, szabályos fehér arczokat, kik a czinterem gyalogszékeiről figyelve szegezték rám tekintetüket, s helyeslő gyakori fejbólintással adtak igazat Fördős Lajosnak, Kiss Ádámnak és Zágonyi Albu Ferencznek. Minő diadalmak voltak azok! Nem csuda hát, hogy a hiricsiek egyszer csak azzal a propoziczióval lepték meg az esperestet, hogy az ő tiszteletesüket, mivel úgyis öreg már, tegye el Aderjásra, nekik pedig adja oda az oldi rektor fiát.. . . Az esperes ügyes diplomácziával hűtötte le a peticzionálókat. Biz azt hiába kérik kentek, mert az nem megy olyan kis ekklézsiába mint a kenteké. A hiricsiek aztán megbotránkoztak az én nagyralátásomon, letettek rólam, elfeledtek, mint elfeledte az egész Ormánság a próféták fiainak legkisebbikét. De én nem feledtem, s nem is feledem el soha azokat a szép tiszta templomokat, melyeknek fehérbe öltözött sokasága megkettőzteti a kívülről áramló világosságot, s éneke mintha összecsapna a mennyei karok zengésével. Beszédük dallamos, nyugodt, természetes, szalonba való; modoruk tisztes, keresetlen; tekintetük nyájas, bizalmas, vidám, élénk. Az idősebbje még szebb mint a fiatalja. Szép ligetes Ormánság, patakos mezők, bársonyos hegyek, sugárzó ormok ott a Dráva mentén ! Annak a sovány kévecskének, melyet ez az esetlen kéz összetartózott, minden kalásza a ti méhetekből sarjadzott ki. Az én nyelvem a ti nyelvetek. Egy egész külön faj, mely Szigetvártól... nem; feljebb; mely Csurgó-Berzencze- Zákánytól le Eszékig a Dráva balpartján minden idegen néppel való érintkezéstől s elegyüléstől magát szigorúan megoltalmazva él; melynek Árpádkori szójárásán és szokásain legfeljebb ha a reformáczió változtatott valamit; mely fiát szolgának, leányát szolgálónak soha senkihez ki nem adja, s így ezen a réven sem fogad be idegen modort: tizennyolcz esztendeig nem ismertem idegen szót, még magyart sem, csak a tiedet, más életet, csak a tiedet, más dalt, csak a tiedet, más tradicziókat, csak a tiedet. Némának kellene lennem, ha a te nyelvedet — noha zengését elfeledtem — nem beszélném. Másfél év múlva az orosz bezárta Janus ajtait, és kinyitotta az iskolákét. A kecskeméti hangos termekben is a múlt évi gazdag zaj helyén kezdett néhány kiszolgált baka, huszár, tüzér és guerilla ődöngeni, kik rendkívül lenézték a közibük került parasztot, s még nemzetőri hitelességemet is kétségbe vonták. Tűrni kellett, és egyszersmind a tanuláshoz fogni; csakhogy az volt a hiba, hogy nem ott fogtuk fel a dolgot, ahol abbahagytuk. Elaludtunk a tíz-szöggel és hyperbolákra ébredtünk. No nem is gondolt egyikünk sem a Yéga parallaxisára. De annál többet az Andromeda ködfoltjaira. Tudniillik akkoriban jelent meg a «Losonczi Phönix», s benne a «Láthatatlan csillag» és a «Daliás Idők» csodás bájti töredékei, s vele az újra éledt irodalom, a szedett vedett fiatalság mohóságának csemegéi. Talán el sem hiszi a mai fiatal ember, hogy nekünk magyar irodalmi tanszékünk, tankönyvünk és íróink nem voltak soha, s mégis alig akadt közöttünk, a ki az egész irodalmat Csokonai «Lillá»-jától a Tompa «Gólyá»jáig ne ismerte s nagyrészt könyv nélkül ne tudta volna, s a kinek ünnep ne lett volna az a nap, melyen a nagyobb neveknek egy-egy terméke megjelent. No hát az irodalmi tanszéket pótolta nálunk az ifjúság nemcsak gazdag, de teljes magyar irodalmi könyvtára, és az önképző kör; mindkettőt még Ács Károlyék alapították. Ez utóbbiban senki sem gondolt drámaírásra, legfeljebb beszély-utánzatok és lyrai csicsergések termettek benne, de annál nagyobb hévvel szavaltunk. Itt is nem az előadásban, hanem a darab megválasztásában volt a virtus. Jaj volt annak, aki valami újjal nem lépett elő, de jajabb annak, aki ügyetlenségből vagy hanyagságból értéktelen darabbal állt a deszkára. E közben megérkezett hozzánk Ballagi Mór, aki aztán a görög és zsidó exegesis köpönyege alatt tanított mindent. Mint egy jó kertész, észrevett minden kis szögletet, ami még üresen van, és ültetett, vetett folyvást ide is, oda is; a jó barát érdeklődésével, az atya szeretetével tárgyalta az élet erkölcsi oldalát, mely egyébként csak a szédeseken szokott szóba kerülni. Nevelési módszere ritkán feddő, legtöbbször bátorító volt. E végből aztán megtette a klasszis felét zseninek, a másik felét talentumnak, ami ezen kívül esett, megmaradt tehetségnek. Boldog Isten ! ha az mind igaz lett volna, a haza rég explodált volna a sok talentumtól, mely bennünk rekedt. No de nem ártott vele. Proverbiális szórakozottsága nem gátolta őt abban, hogy gondjait minden irányban kiterjeszsze ránk. Nemcsak azt kísérte figyelemmel, mit tudunk, hanem azt is, hogy mit nem tudunk.